Kesserkutya

Szeretem kissé megnehezíteni a túl simának tűnő kihívásokat.
ez a túra egyszerűnek tűnt…

Szombat reggel.

Az ember ilyenkor szeret kicsit lustálkodni. Kiles résnyire nyitott pillái alól, és látja: még csak hajnal van…

AU..!!!

Valaki harapdálja az orromat. Belecsiklandoz a fülembe, miközben egy kis tappancs tolakszik a számba… és szuszogás, izgatott vakkantás. Hát aludj, Sancho, ha tudsz! Nem tudsz, mert röhögsz a helyzet és a csiklandozó kölyökkutya-nyelv miatt.

Ééééébresztőőőő!

Március 15-ére némi hegymászásos túrákat terveztem Kazincbarcika környékére. A már többször kinézett Vadnai vár, az Uppony-környéki ládák, esetleg az új barcikai láda, szóval bőséges a kínálat. Az időjárás pedig beígért egy szélviharral kísért frontbetörést, de bíztunk benne, hogy melléfog, vagy csak délután érkezik a zegernye.

A kutyus neve Pamacs. 5 hónapos fiúcska, kicsit plüsskutyára hasonlít, de belül igazi, lelkes, vállalkozó kedvű teremtés, fizikai korlátok közé szorított testtel: 4 kg, 15 centis lábak… cserébe vidám és bátor lélek. (A bátorságot tessék viszonylagosan érteni, mindenesetre nem szalad el, ha maga mögött érez bennünket.) Nos, úgy gondoltuk, ő lesz az útitársunk az ünnepnapi túrán. Mivel kissé szertelen lélek, elkerülhetetlen tartozék a jojós póráz, valamint a jutalomfalatos zacskó. És az utazótáska.

A társak: M. és Pamacs

 Az egyértelmű ébresztés után reggeli, pakolás, indulás. Illetve a pakolásnál kissé elgondolkoztam: eddig is kellett ez-az a hátizsákba, most ez még kiegészült a kiskutya miatti bővítményekkel, úgymint tálka, víz neki is, kutyakaja, szállítótáska, rágójáték. 

Elindultunk. A kocsiban egy hang hallatszott csak: Pamacs pohárrepesztő frekvenciájú vakkantásai. Le lehetne ezeket szerelni egy-két-tíz-hetvenhét jutalomfalattal, merthogy korrumpálható a kispajtás, csakhogy falatka – az nincs. Az első út menti garázsboltban vettünk némi parizert, amit felapróztunk 1 cm-es kockákra, na, attól kezdve úgy-ahogy rend volt az autó hátsó ülésén.

Az első – utóbb kiderült, hogy a mai egyetlen – láda ajánlott parkolója 1800 méter sétát ígért. Gondoltam, az elég lesz kezdésnek. Persze lesz benne magasság, meg látszik a hegy is, amelyre fel kell jutni, hát erről szól a kirándulás. Na de arasznyi lábacskákkal, miközben mindenfelé izgalmasabbnál izgalmasabb illatok, zugok, lények, látványok bombázzák egy kiskutya érzékeit, amitől az cikcakkban közlekedik előttünk-mögöttük-körülöttünk, összekötözve minket a pórázzal, belehuppanva a keréknyomokba (nekünk keréknyom, neki vádi), felkapaszkodva hetven centis meredélyekre, ahonnan nem tud aztán lekeveredni… Haladgattunk.

Az erdei út végtelennek tűnt. Nekünk ezer lépés, Paminak tízezer. 

10000 lépés

 Ahogy bonyolódott a helyzet, egyre többször alkalmaztuk azt a a funkciót, amire hosszú évszázadok alatt tenyésztették a fajtáját: az öleb-üzemmódot (a félreértések elkerülése érdekében: nem az „ölés”-ről lett elnevezve! J). A kiskutya hol M. karjaiban, hol az én általvetős utazótáskámban „mászta” a hegyet. 

"hegymászás" így...

"hegymászás" úgy...

 A ládához való feljutás így eléggé szuszogósra sikerült. De megvolt a rejtek, benne mindjárt nem is egy, hanem két geoládával! Mindenféle boldogságok közepette (úgymint oxigénadósság pótlása, átizzadt ruházat szárítása, a megtalálás öröme, bohókás kutya itatása, stb) logoltunk. A visszarejtéssel várni kellet kicsit, mert a várat úgy látszik, bevették – egy terepruhás brigád bukkant fel a domb mögül, ketten minket is "felderítettek”, gondolom, jelentették az elöljáróiknak, hogy „két hibbant turista egy működő plüssjátékkal tartózkodik a területen”.

két láda :)

Lefelé menni már vidámabb volt. A kispajtásnak már ismerős volt az út, vitte a lendület is, jó kutya módjára előregaloppozott, majd vissza-visszatekintett, hogy követjük-e? 

Na, jössz-e már?

Olyan lendületes volt a visszaút, hogy hamarjában el is felejtettük, hol kell lekanyarodni, így egy ismeretlen környékre tévedtünk, ahonnan persze mászni kellett kicsit visszafelé (így lett az 1800 méter oda-vissza 5 km). És közben az égiek is beleerősítettek, viharos északi szélben mentünk oda-vissza a hegyen, a kutyust igyekeztünk eldugni a metsző szél elől, amit ő persze nem nagyon értett. Mindenesetre a mára tervezett többi célpontot elnapoltuk.

A hazafelé-út sokkal csendesebb volt, mint a reggeli. Belőlünk is kivett a túra, a kesser-eb pedig hang nélkül kucorgott a táskájában. Gondolom, emésztgette az élményeket.