László, és Kereszt

Így, vesszővel. Két cél a közelben. A közös részük: "Bükkszent": GCKES éd GCBOLK  

Már rég nem kirándult velünk a nagylány. Most kedve is, ideje is volt, elővettem hát a tervek közül ezt a két célpontot. Az egyik láthatólag némi természetjárással oldható meg, a másik pedig kuriozitása miatt lesz jó. És mellesleg közel is vannak egymáshoz. Már úgy "relatíve". Autó azért kell hozzá, vagy kerékpár, ha "elvetemült" kollégáimra gondolok, akik ötven kilométeres köröket tekernek le a Bükk lankáin. Na, mi nem vagyunk ilyen bátrak, edzettek sem, szóval autó és bakancs, bambusz túrabottal, ami már védjegyünké válik lassan. 

Bükkszentlászló megközelítése a nagy földrajzi felfedezések korát juttatja eszembe: Mexikón keresztül visz az út! Azaz, a Mexikó-patak völgyében. Az egzotikus vízfolyás egyébként másról is nevezetes: ez volt az egyik főbűnös a néhány évvel ezelőtti miskolci vízszennyezési botrányban. A falucska a patak szűk völgyében kucorog, egy utcája van, az viszont Fő utca. Egyszerű itt a KRESZ, nincs "elsőbbségadás kötelező", sem jobbkéz-szabály, közlekedési lámpa, körforgalom. Amúgy hely sincs, alig találok egy kis padkát, ahol le lehet tenni az autót. Indulás, felszerelkezve. 

Kellemesen emelkedő földút vezet a temetőig. Ember nem nagyon látszik sehol, egy lovaskocsi ballag komótosan lefelé velünk szemben. Út közben bekukucskálhatunk az alattunk sorakozó portákra. 

Csak emberi kíváncsiság, nem leskelődünk. 

A temetőnél egy bokáig érő kutyus szalad elénk, kedélyes, érdeklődő kis jószág, nincs vele gond. A sírok közt kapirgáló gazdája mégis úgy hívja vissza, mintha az életünket kellene megvédeni a "vérmopsz"-szerűségtől. Értem én: ne barátkozzék az eb, mert akkor hová lesz a házőrzői tekintély? 

Nagyon szép turistajelzés mutat az erdő felé. Azt szeretjük. Rátérünk, locsogva-csevegve ballagunk, igazán nem megerőltető. Hamarosan ki is érünk a hegy tetején levő rétre, amit csak itt-ott fed bozót. Vannak itt érdekes terepalakulatok is, valószínűleg ez lehet a "sánc", másfél méteres meredek... és, ha már előkerült a gé, hát használjuk is. Érdekes, hogy ilyenkor nem tűnnek fontosnak a leírásokban szereplő intelmek, hogy "menj délkelet felől", ha jót akarsz! Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy a lányok térítenek le a jó útról. Amikor a gé már csak nyolcvanegynéhány métert mutat, az iránytű fontosabbnak tűnik nekem is. Nehogymár még keringjek, miközben a cél ott van ni! 

 Hm... A cél ott van. 

Csak közben egy kis sáncmászás... egy kis kökénybozót, egy kis medvecsapás... Tényleg! Szerintem más kesserek is kultiválják a "toronyiránt-technikát", ahogy az egyébként érintetlen ősgyepbe taposott járatokat szemlélem. Mivel kezében lemerült GPS-t szorongató csontvázat még soha nem találtam, nyilván működik ez is. 

A lányok szétszélednek, M. tud egy jobb utat, Niki nem mozog, ha nem muszáj, mert szúr a fű, csíp a csalán... na jó, akkor vállalom az áldozatot, a hernádi világvége-erdő után egy ilyen, derékig sem érő bozótocska nem lehet akadály. Lekanyarítom a hátamról a hátizsákot (amiben MINDENÜNK benne van: ivóvíz, akkumulátor, iratok, térképek), és fejest ugrok a dzsungelba. 

Nem is olyan vészes, hamarosan szelídebb mogyorók és galagonya-cserjék próbálnak marasztalni, ugyanmár! Ja, és mindenféle földsáncok, kőhalmok, árkok. Ugyan már...! A technika megjutalmaz, mire kiérek a napfényre: 2 méter! Az jó lesz, akkor innen indulunk majd a végső támadásra. Közben azért tarjuk a kapcsolatot egymással, mint a bálnák: kiáltozva. 

És, mire indulnék a hátramaradt női különítményért, hát azok meg, meg sem várva, hogy én, mint rettenthetetlen felfedező, átvezessem őket a veszélyes (vizeken) utakon, nem előbukkannak a sűrűből? 

De bizony. 

Remek. Kicsit nyalogatjuk a sebeinket, aztán biztatom Nikit, "lője le" a ládát. A tisztásról egyenesen mutat a nyíl, a táv nem nagy, el nem veszítjük (sem a ládát, sem a lányt). 

Nem is... Hanem a hátizsákot... Az meg hol van? M. nem hozta magával, viszont a sajátját is mellé tette - valahol. Tehát nem úszom meg, másodszor is át kell kelnem a rengetegen, most a sorrend: meredély, galagonya, kökény... Csak hát a telefonom a hátramaradottaknál maradt, hogy elfoglalják addig is magukat, amíg én ezt a bónusz backbag-kessinget lejátszom. És mert kétszer nem tudok ugyanazon az ösvényen végigmenni, máshol bukkanok ki, mint ahol beléptem az előbb. (Innen nézve érdekes az is, hogy hogyan gondoltam eredetileg a felderítés-visszatérés-átvezetés romantikus kalandját, de szerencsére nincs itt senki, aki erre emlékeztessen.) Átüvöltök az erdőn, hogy nincs itt zsák egy sem, nem hogy kettő. Erre M. is visszahámozza magát a csátén, hogy ő se találja. 

 Na jó, nem olyan nagy ez a rét, végül mégiscsak hátamra kanyarítom mindkét púpot (érdekes evolúciós lépés a bálna átalakulása dromedárrá), és visszacsörtetünk a magára hagyott Nikihez, aki ezalatt már tényleg kibányászta a ládát a rejtekéből,

 és mivel logolni nem akart nélkülünk, unalmában önportrékat lődözött magáról, amíg tele nem tömte az SD-kártyát.

Pedig milyen szép terveim voltak, videózás, minden... Tehát pucolgattam egy kicsit a gépet, hogy legyen log-fotónk is, aztán adminisztráltunk,

 a rokkant ládát elsősegély gyanánt egy nejlonzacskóba bugyoláltuk (a kövek alatti rejtés megviseli ezeket, beroppan az aljuk), és már lehetne visszaindulni. 

Célozgatok ugyan M.-nek egy másik útvonalra, ami esetleg... de éppen én tanítottam korábban, hogy ismert utat nem cserélünk fel ismeretlennel. Megtanulta. Most meg tántoríthatatlanul ragaszkodik a szinte már kitaposott vonalunkhoz. Jóvanna! Nehogy a hátizsákok sorsára jussak, beleegyezem a huszonkilencedik bozótátkelésbe. 

 Lefelé ballagva a következő dolgokat találjuk: 

- Egy széles, szurkálós vegetációtól mentes gyalogút 

- Egy kérődző szarvasmarha 

 - Egy esőbeállóval, padokkal, tűzrakóhellyel ellátott tisztás

 - és innen két nyomú, szinte autóval is járható út (nem azért mondom, csak megállapítottam) 

A temetőnél még egy berni pásztorkutyát sétáltató hölggyel is váltunk pár szót, aztán visszasétálunk a civilizációba. 

 Rendezve sorainkat a következő cél felé vesszük az irányt:

 Bukkszentkereszt gyógyító kövei és egyéb bolondságok. 

 (A történetem, mint az összes eddigi, szubjektív. Ahogy én látom, ahogy én érzem, amit gondolok, azt írom. Nem akarok senkit megbántani, sokfélék, másfélék vagyunk. Azért írom ezt, mert én nem hiszek holmi földenergiákban, Hartmann-hálókban és egyéb csodatévő nemtommikben. Mások meg igen. Ha ez hit kérdése, akkor én hitetlen vagyok. Legyen így - én megpróbálom mókásan felfogni a dolgot, abban bízva, hogy a tőlem eltérő gondolkodású/hitű emberek is hasonlóan elnéző mosollyal illetik gyarló botladozásaimat Csodaországban.) 

Van nekem sokféle kütyüm. Köznapokon, országúti navigálásra egy PDA szolgál, fuvolázó női hanggal, amit én néha kiegészítek a Besenyő Pista bácsi örökbecsű kiszólásával, miszerint: "Margit, maga nóóómális?" Na szóval, Margit most azt találta ki, hogy a közeli kőbányán keresztül közelítsük meg Bükkszentkeresztet, a térkép elnagyolt vonalai szerint is egy szívroham EKG-görbéjéhez hasonló "útvonalon".

Persze az utasaim nem engedték... maradt a konszolidált kerülő Miskolc, Lillafüred, Bánkút felé. Csak a rend kedvéért erősködtem egy kicsit, hogy Maaaargit szerint van egy rövidebb út is... Azt majd egyszer, mondjuk gyalogosan... 

Pezseg az élet, mintha monstre falunap lenne - pedig csak a városiak lepték el a csodálatos hírű települést. Van itt minden, könyvárus, szuveníres, füvesember(bót) lángossütő, büfék... A mi utunk az erdő alatt, némileg csendesebb környéken vezet. Egy helyen borul az idilli kép: egy mágus puszta kézzel aprítja a sziklákat, a környéket belepi a kövekből szálló por, amint velőt rázó sikollyal válnak ketté. 

A mágus puszta kezében egy flex van... 

A csend, nyugalom, hegyilevegő idilljét egy időre felváltja a rideg ipari zaj - de szerencsére ez a csoda nem tart három napig (vagy a harmadik nap végére értünk ide), mert elcsitul, a varázsló pedig egy üveg sörrel öblögeti a torkát belepő kőport. 

Aztán ugranunk kell, oldalra, egy métert. Hatalmas fehér energiatömb gördül mögöttünk, a benne ülő félszerzet éppenhogy uralni tudja, annyira már nem, hogy ki is kerüljön minket a felfelé dübörgő - terepjáró. 

Közel már a cél. Feltűnik a fenyves, messziről mintha erdei manók mennének ott, de nem, a talajból előbukkanó mészkő sziklákon emberek ücsörögnek, Ki könyvet olvas, ki halkan beszélget a közelében ücsörgőkkel (egy kórházi rémtörténet darabjait vélem hallani), más meg csak néz... De érdekes módon mindenki a lejtő felé fordulva helyezkedik el, mintha valami előadás kezdetére várakoznának. Ha magamtól rá nem jönnék a rendszer működésére, az egyik fára rá van szögelve egy amolyan térkép, inkább irkaplap, amin szépen be vannak rajzolva az egyes kövek kontúrjai, mellé írva, hogy mely alkatrészre hatnak (?). Egy kicsit olyasminek érzem, mint a néhai vietnami balzsam használati utasítását, amiben fél oldalon volt sorolva a spektrum a lábszártöréstől a lelki bánatig... Bár az itteni lista anatómiailag eléggé hiányos, azért megnyugtató, hogy "szívburok" ellen két kő is alkalmatos. Én arra ülök le próbaként, amely az "agy" reparálását végzi, de eme fogalmazás is bizonyítja, hogy legalábbis rám nem hat...

Amit el kell ismerni, az a béke: mindenki csendes, kissé meditatív hangulat van a levegőben - hogy kedvenc képzavaraimból "merítsek". 

 Ja, és, el ne feledjem, van itt egy geoláda is. Na, az legalább ügyes. Egy "hatástalan" kőbe van zárva-rejtve. Itt most én vagyok a mugli, ülök a kakukktojáson, egy két vizslató tekintetet azért kiszúrok: "ez meg ott mit tud, amit nem árultak el nekünk"-szerű gyanakvó kíváncsiságot. Mondanám, ha kérdezné valaki, hogy ez a kő a karótnyelt felnőtteskedő komolykodást kúrálja ki -de hát hogy magyaráznám el egy kívülállónak a ládakeresés értelmét? Nem is kérdez persze senki. Én vagyok a bolond, aki nem a máj-kőre ül (pedig néha ráférne)... 

De a láda megvan. Egy kicsit még pihengetünk, de ahogy megérkezik egy négytagú "városi" család, és hangoskodva sztorizgatni-röhögcsélni kezd fölöttünk, érezzük, hogy most nem jó az energiák áramlása, indulni kell. 

A visszafelé az út sokkal könnyebb, 

vagy mert tele vagyunk erővel, vagy mert arra lejt. 

A hangulatunkra viszont kitűnően hatott a csodatévő kőkibúvások hegye! 

meditáció

Elemelkedés

Energia!

Hazatérés - A város

A felkeresett geoládák:

GCSZHT

Szegedi Református Templom

GCTivi

Tiszavirág

GCKALT

Kálvária téri minimulti

GCUJZS Szegedi Új Zsinagóga

GCszev

Szegedi városnézés

GCNANS

Nagyárvízi nagy séta

GCSZVH

A szegedi vasúti híd maradványa

GCSze

Szegedi Csillagvizsgáló és Füvészkert

GCver Székelykapuk a Vértónál

A város. várt. Régi képeit készítette, elrejtve új arcai mögé az évtizedes emlékeket.

A kánikula még csak készülődik. Nem nagyon aludtam, a szokatlan hely, a forró éjszaka miatt, így kiadós reggeli, a hátizsák elnyel két palack vizet, kütyük, leírások bekészítve: gyorsan útra kész vagyok.

A terv a Nagyárvízi sétára, mint keretre ráillesztve több láda. Nem az összes, (jövünk még máskor is), de ami a tágabban értelmezett Belvárosban elérhető, azt felkeressük.

Átvágunk a piacon – elég csendes, pedig szombat reggel lévén nagyobb zsivajra számítottam. Első célunk az Új zsinagóga lesz, útba esik. Igen, csakhogy a dolog természetéből eredően szombaton (Sabbat) zárva.

 Körbesétáljuk: Az első meglepetés a Guttenberg utca szép díszburkolata, az ivókúttal és a kút fölé hajló sráccal. M. kissé megborzolja a kobakját,

 én meg a technikával játszom: a járdába épített gumigömbre lépve elindul a víz. Lehet vele játszani is: befogod a cső végét, rálépsz a gombra, majd hirtelen elengeded a nyílást – így válik szökőkúttá az itató. Na, nem rosszalkodom, a gé a kert túloldalára mutat. Nagyjából kiháromszögelem, hogy a láda a kert túlsó oldalán lesz, biztosan a fák között. Na igen, de zárva… talán 10 után?

Mindenesetre teljesen körbejárjuk a tömböt, a gé is körbe jár – elég érdekesen mutogat, hol erre, hol arra, a távolság nem mozdul, aztán változik álló helyben is. Mi lesz még ebből? , a régi zsinagóga bejárata körül talán kisebbek a távok, az iránytű meg befelé mutat – meg erre-arra, de hát egyértelmű, hogy a kertben lesz a cél. Oda most nem tudunk bemenni, talán majd hazafelé jövet, akkor úgyis újra próbálkozunk. Farkas (illetve macska-) szemet nézünk tíz macskával, akik egy oldalkapunál gyülekeznek, eléggé orrfacsaró szagú a környék, ezeket itt eteti valami jótét lélek. (Annak idején volt egy egyetemista haverom, aki begyűjtötte a kóbor cicusokat, és eladta az egyetemi klinika laborjának – hát itt most szép bevétele lenne), de nem ugrik ránk a láda, menjünk az árvíz nyomai után.

A reggel már délelőtté nőtt. Említem M.-nek a további irányt, de neki nem nagyon mond semmit a Lófara (ezt a terecskét mindig szerettem, a Tulipános ház, most még virágágyások, bazaltkockás térburkolat is, szép, na!), a Dugonics tér – hát ezt rendesen felszántották, mint Háry a császár udvaráááát… Na, lesz-e már egy ládánk? A Honvéd-téri református templom virtuálisa jó lesz.

  A tér maga is barátságos, mögötte a honvéd laktanya – itt laktak a gimis barátomék. Saci főnyeremény volt: matekból tökéletes, mellesleg művészien rajzolt, az ő magyar- és törikönyvében voltak a legdekoratívabb illusztrációk: sárkányok, nőcik, harcosok, varázslók, Liszt Ferenc arcára rárajzolta az izmokat kívülről, és biztosan tudta az elipszilonos szavakat – röpdolinál megfizethetetlen az ilyen padtárs.

Nos, a „láda” nem okoz meglepetést. A jelszó oda van írva, beküldöm, bemegy. Úgy mellesleg valami ilyesminek gondoltam a „szegedi templomok” ládát, de az egy hagyományos lesz valahol , egyelőre messze, ahol nem is nagyon van templom.

Ő tehát az első szegedi ládám. Itt viszont már kezdenek egymásba érni a célok: a Nagyárvízi nagy séta egyik pontja egy dombormű. De ha már itt vagyunk, a mellette levő kis zárt tér is megér egy pár percet: A Sárkányölő Szent György szobor, és vele szemben egy halott rovart cipelő csoportot ábrázoló alkotás…

 nem tudom, kinek a műve és mit ábrázol, de látványos. Egy kicsit beállok én is cipelni.

 A másik multi (a Szegedi városnézés) miatt (is) be kellene menni a Dóm térre, de az nem kihívás: a fából faragott harcos neve annyira tetszett mindig, hogy anélkül is tudom. Amúgy a Dóm tér mindenestül egy napi program lehetne, annyi ott a látvány: a Fogadalmi templom, a Dömötör-torony, az árkádok alatti szobrok, az Órajáték, a könyvtár, a Szabadtéri Játékok kulisszái, ha megéheztél, a Tejivó… mindent nem lehet, most egy kicsit célzottan ládázgatunk.

Az árvízi emlékműnél érünk ki a Tiszához.

 Engem mindig lenyűgöz, ahogy a szűk belvárosból kibukkanva kitárul a tér, ezüst pikkelyeit csillogtatja a folyó

A klinikák előtti sétányon ballagunk a „régi” híd felé, játszunk a szobrokkal,

 az egyik kedvencem a lovagló fiú.

Most nem látszik, miért: a mögötte lévő házfalra mókás grafittisek rá szokták fújni a szobor árnyékát – olyankor ez az egy hely van, ahol a Nap megvilágítja valaminek az árnyékát. Na mindegy, rend van.

A híd, a Tiszavirág-szobor, az árvizeket jelző mérce, a múzeum és a park – egy csomó multipont, három rejtésé, vegyesen.

És át is lehet - kell – sétálni a túloldalra, mert ott a Liget, Csak mesélek, sztorizgatok M.-nek a szabadtéri színpad koncertjeiről, amiket a parkban hallgattunk végig, a Vidámparkról, a körhintáról, ahol majdnem elrepült a cipőm, a Vigadóról, aminek a kerthelysége mennyi sok jó buli helyszíne volt…

Most más, csak a csontváza bujkál megszégyenülve a burjánzó bokrok alatt.

 Itt a szökőkút, a templom mellet – ez a tiszavirágoké. A templom pedig – ez van legközelebb a templomos ládához -  valaha híres, „botrányos” helyszín volt: a hetvenes években egy fiatal lelkipásztor szolgált ott, a „farmeres pap”, aki eléggé népszerű volt a környékbeli fiatalok között – ezt meg nem nézték túl jó szemmel a város akkori vezérei. Hát, ilyen volt akkor a világ.

Az GCSZTE ládához vezető ösvények szeméttel, mocsokkal ürülékkel „díszesek”. Konkrétan egy kétökölnyi kupacot kell átugrani, amint a bokrok takarásába érsz. A láda megvan, mókásan bedugva a helyére, a megfejtéshez ki kell találni, hogy hogyan lehet boka magasságban „felfelé nyúlni” – de lehet.

A méltatlan helyen lakó dobozt kiviszem egy kicsit napozni.

 Van benne egy szép teknősbéka. Nem ismerem, de akkor már ilyesmit is láttunk, majd egyszer kiderítem, mit akar tőlem a hüllő.

Visszafelé kéne menni, mert az idő kezd már vadulni, 30 fokos hőségben izzik a híd. Meglátogatjuk még a múzeum melletti szobrot – sajnálom, hogy a Móra-parkba nem hív el egyik láda sem, bizony ott vannak még valahol ifjúságunk andalgó lábnyomai a gyöngykavicsos utakon…

Na, majdnem meglenne a Városnéző séta-multi, ha… Ha nem menet közben gondoltam volna, hogy „kell” ez is. Nem baj, visszamegyünk a Lófarához, úgyis útba esik a Zsinagóga felé. Közben pedig egy emberes fagyit is beszerzünk a Klauzál téri híres cukrászdában. A fagyi finom, de persze ez a híres cukrászda csak azért híres, mert az igazi, régi, nagyhírűek megszűntek: a Virág, vele szemben a fagylaltosok „Kába köve”-ként üzemelő Kis-Virág, a Dugonics-téri Z-Nagy… Mindegy, Szegeden finomak a fagylaltok, 35 fokban pedig az ember nem nagyon nosztalgiázik.

Megvan a huszár, akit meg kell számolni, visszatérünk a talányos zsinagógához. Jó-jó, hogy fa meg odú, de a kert most is bevehetetlen, át nem mászok a kerítésen, még felfalnának Oriza-Triznyákék. Jövök-megyek az úton (erre jó a szombat déli forróság: egy lélek sincs az utcán), már eltettem a gé-t, hagyjon békén az ötleteivel, és… És van egy odú! Na de milyen? A nyílásában valami három arasznyi lifegő szürkés-barnás függő undorság. Fogok egy botot, lepiszkálom ezt az izét –és hoppá! Lepotyog a láda is!

Na, ehhez szerintem senki nem nyúlt volna hozzá. Félreteszem a gusztusomat, kibányászom a ragadós nemtudommiből a ládát, győzelem! Még egy log megvan, csakhogy ezt oda visszadugni nem lehet, a fában élő lények kiették a helyét. Szerencsére a leírás szerint vissza tudom rejteni (elnézést, kedves Ládagazda, ha ezt gondoltad a leírásban szereplő „nehezítésnek”, nekem csak az eredeti módon sikerült visszarejtenem a dobozt.) Hát ez eléggé próbára tette a gyomromat. Meg a macskaszag. Tehát nem vagyok éhes. Akkor?

M. is bírja még. Haza menjünk vagy a Kálvária-térre? Én döntök (néha van ilyen), úgyhogy séta lesz, csak utána ebéd.

A Kálvária tér (valaha Úttörő tér volt a neve, ahogy a Mars téré Marx – bár ez utóbbira sosem állt rá a szögediek nyelve: Marx-nak írták, Mars-nak ejtették) szintén ismerős hely. Most csak a Minimultit keressük fel, mégpedig a forróságban varázslatos, hűvös, klimatizált úton: az egykori Kendergyár helyén most egy hatalmas pláza húzódik, azon kell keresztülmenni, közben megmosdunk, kicsit rendbe szedjük magunkat, a túlsó oldalon kibukkanva alig 100 méter a ládika. A másik fele – a kálvária – mintha zárva lenne, hát a kerítésen keresztül kandikálunk be, a jelszó összeáll, a harmadik log is elmegy.

Jó tett helyébe jót várj – így szokott lenni a mesékben. Itt sincs másként: a kitartó kesselés jutalma a Kálvária-cukrászdában felszolgált jéghideg limonádé. Lenne még további bónusz is, mert a cuki mellett egy söröző van, ahol kézműves ír sört mérnek – de minek? Kemény terveim délutánra autóba szólítanak, nem nyúlhatok a csodálatos nedűhöz, pedig mélyvörös színe, illatos habja nem mindennapi örömöket ígér, már a közben 40 fokra felkúszó kánikula miatt is, de nem! Állhatatos vagyok: egy palackkal elviszünk, ez lesz a nap végén a jutalmam!

Otthon ebéd, pihenés, töltekezés, és a délutáni tervek:

Az árvízi multiládát autóval fogjuk befejezni, három maradék pontja a város két végében van. Félúton felcsípjük a Városnéző láda utolsó megmaradt pontját, azután át a Tiszán, amikor ott végeztünk, az új hídon visszatérünk, és már ott is találjuk magunkat a Vér-tónál. Szép terv, csakhogy rég volt már, amikor ismertem a város minden zegét-zugát, mellékútját. Kézenfekvő a megoldás: a nővérem, aki nem származott el az ország túlfelére. Ő lesz a navigációs berendezésünk, amolyan PBA (Personal Biological Assistant) – Beprogramozzuk, ígérünk neki fagyit, és már indulunk is!

Alsóváros: Emléktábla egy házon, amely előtt 20 centis átmérőjű gyönyörű mályvákból áll a sövény, majd a Mátyás-templom. Itt meg búcsú van. Átszellemült nénik néznek feddőn a lenge öltözetű turistákra (szegény M. be akart kukkantani a templomba – majd máskor),

 majd át a városon, az utolsó tábláért. „Majdnem” megvan az árvizes körút, még útba ejtjük a régi víztornyot,

Nem, nem jártunk Pisában! :)

 na, ott meg egy hasonszőrű párossal találkozunk:  A fiatalok bőszen – és némileg tanácstalanul – birkóznak a telefonnal: nem adja meg magát a jelszó. Meleg van, nem úgy forog az ember agya, mint normálisan. Én súgok nekik egy kicsit, cserébe ők is nekem. A két log így 1 perc különbséggel kerül be a rendszerbe.  J

Tehát az árvízi multi: Együtt a koordináták, remélem, hogy nem is szúrtam el, mert hát a krampuszunk nem szokott nagyon lazítani – de ez most korrekt, szépen oda visz minket a Széchenyi tér illetékes emlékművéhez.

Jó, hát persze, ezt már előzetesen kitaláltam, amikor Miskolcon terveztük, mert a segítségül megadott kis rejtjeles mondat olyan elemre utalt, ami csak egy van a belvárosban. Megnyugtató, hogy az egész napos bolyongás eredményeként pont ugyanoda érkeztünk, ahová már délelőtt elmehettünk volna – de persze a dolgok értelme más, Ilyen alapon nem is jártunk volna körbe a városban, akkor minek az egész?

Na mindegy. Kéne a láda – de az nincs sehol.

Az előadás a következő: A nővérem, M. valamint egy mugli házaspár ülnek a szoborcsoport oldalánál levő két padon, szemben a „céllal”. Én feltűnés nélkül (???) felmászok a talpazatra, leülök, és elkezdek szemezni az idegen párral. Azok kínosan fészkelődnek, de nem mennek sehová, érzik, hogy itt valami performansz van kialakulóban. Én továbbra is szemkontaktusban, óvatosan becsúsztatom a bal kezemet a vélt rejtekhelyre… matatok… még beljebb nyúlok... matatok… a manóba a muglikkal, aláfekszem a szerkezetnek, megpróbálom bedugni a fejemet a 10 centis résbe, kalimpálok a lábammal – és NINCS OTT ALÁDA!

Hát ezért volt az egész napos gyaloglás, a vízhólyag a talpamon, a forróság? Ejh, hát csalódott vagyok.

Jól megadva a pótjelszó persze működik. Mire mindent letudok házaspárék mégiscsak elmenekültek, veszélyesnek ítélve a közelségemet. Vigaszra vágyom, és mi lehet az? Na? Na mi?

Hát fagyi! A délelőtti fagylat-dőzsölés megismétlése, most már tapasztalatok birtokában (a rummal áztatott piskótás kuriózumoknál sokkal finomabbak a klasszikus gyümölcsösök) kap belőle M. is és a tesó is.
 

Lefelé ballag a Nap, és a tervek között további három láda szerepel: A régi vasúti hídé – az egyszerű, az alternatív jelszóval oldom meg, keresgélés céljára a másikat, a Füvészkertit tartogatom. Az egy klasszikus geoláda, azon majd bemutatom a nővéremnek, hogy mit is művelünk mi a nyár eleje óta. Nincs is vele gond. Hanem a nevét adó füvészkert már zárva. A kapun bekukucskálva lövök egy fotót: a Füvészkert alapítójának Győrffy István professzornak emléket állító gyűrű-domborműről.

 Hogy miért? Mert ebben  - szerénytelenül – az én kezem munkája is benne van. Jó, hát apró kis munka volt az: a gimnáziumi rajztanárom, Hemmert János készítette. A kedvenc tanárom volt, másféle, vibráló művészember. Akkoriban csak annyit tudtunk róla, hogy „jó fej” – és ez elég volt sokmindenhez. Talán miatta látom néha kissé máshogy a világot, mint a többség. Na, szóval ő volt az egyetlen tanárunk, akihez feljárhattunk. Zenét hallgattunk, beszélgettünk, mesélt a világjáró útjairól – és amikor ezt a bizonyos emlékgyűrűt készítette, egy alkalommal minket (egyik barátomat és engem) kért meg, hogy tartsuk a bronzlemezt, amíg ő dolgozik rajta. Hát ezért, a tanárom miatt fontos nekem ez az alkotás, Nem azért, mert „én is benne voltam”, mert hát ez persze nem igaz – hanem mert Hemmert Tanár úr  - valahogy ott van…

Ez már igazi este. A vészjósló nevű Vér-tó környékére kell eljutnunk, az Szeged átellenes pontja – és az alföldi városok szeretnek szétlapulni, van hely, széles a határ – a célpont egy zegzugos lakótelep. Na, itt vettük igazán hasznát a nővéri iránymutatásnak. Gyorsan leparkolom az autót, innen már látszik is a látnivaló: A székelykapuk sora. Maga a tó persze nem vérrel van teli, ez régen is valami mocsarasodó kubik volt, kárászokra pecáztunk benne. Aztán, ahogy körbenőtte a lakótelep, meghagyták parknak, látványnak, szúnyogkeltetőnek – záportározónak. A mellé emelt domb a környék legjobb szánkópályája – télen. Most a telepi lakók csoportosulnak rajta, kissé ódzkodva közelítjük a hangoskodó társaságot… aztán fel is adjuk a nézelődést, jobb a biztonság. A ládát megtalálni nem egyszerű, kutyasétáltatók, bicikliző gyerekek, és a dombon hangoskodó nép további három-öt-nyolc fős különítményei között kellene feltűnésmentesen vadásznunk. Hát, úgy-ahogy. M.-nek esélytelen lett volna, az én alkatom segített kiszúrni a dobozkát. Aztán már csak visszatenni volt nehezebb.

Innen már tényleg haza vezetett az utunk. Családi vacsora, beszélgetés – hiába, ritkán látott vendég vagyok én erre -, és persze a délelőtti zsákmányom, a mélyvörös ír sör – ez volt a program. Éjfél körül járt már az idő, mire aludni tértünk.

Nem, nem tudtam most sem aludni. Az ifjúkor emlékei ott tolongtak a gondolataim között, kerge összevisszaságban, képek, arcok, történetek, érzések, eltűnt és megmaradt helyek, kalandok – huszonéves napjaim.

Szakadtak

Vannak ládák, amelyek felkeltik az ember érdeklődését. Nem simán csak "útba esnek", hanem valami titkot sugallnak, valami extrém izgalmat ígérnek... Nos, a GCDBSZ ilyennek tűnt.

Annál is inkább, mert V_Gabor társunknak volt egy ezzel kapcsolatos fórum-kommentje úgy másfél hónappal ezelőtt:

"Nagyon csodálkozom! Ezt a ládát (GCDBSZ) 2011. novembere óta senki nem kereste meg! Eddig is összesen 72-en vagyunk megtalálók! :(

Nézzétek meg a fotókat (logokban is) és irány "Ahol a part szakad"! Én éjjel kerestem fel, de akkor is óriási élmény volt! A mai napig minden részletére tökéletesen emlékszem. "

Hm... nézzük csak. Ez nincs is messze. Szeretem a Hernádot, régebben sokat jártam arra, talán még pecáztam is a környéken. Mégis, mi lehet a titka? 

Aztán, a logok olvasgatása közben kezdett sejleni a dolog: Valami bozót, ahol jó eséllyel egy éve nem járt senki... 

A nyár elég zsúfolt, mindenféle családi és egyéb programokkal, mozgalmas volt amúgy is, ezt a célt hátrasoroltam, de most eljött az ideje. Eredetileg a fiammal szerettem volna menni, neki van bőven túra-tapasztalata, gondoltam, mi férfiak majd megmásszuk a meredélyt, M. pedig a folyó partján a pihenőben készít nekünk finom szendvicseket, vagy valami hasonló - de máshogy alakult. Szokásos kettősünk indult neki a kalandnak. Én sejtettem, hogy mire számíthatunk, de M.-nek nem nagyon részleteztem a dolgot. "Bozót lesz. Vállalod? - Persze!" (Hát, majd legközelebb hosszabban gondolkodik :))

Az autó megpihent a házak mellett, mi pedig kényelmes aszfalton sétáltunk a vadászházig. Ez igazán kulturált környék, ami érdekes volt benne, hogy a turista jelzés a birtok széléről indult az erdő felé. Hát, ha lett volna valami vadász-buli a helyszínen, lehet, hogy furcsán néztek volna ránk, de most csend volt.

Nyugodtan bóklásztunk, megvolt a jelzés, szép, széles irtás vezetett lefelé. 

Jelzés a vadászház udvarán...

Ez volt az altatás. Ahogy korábban írták, egy ponton az út - megszűnt. Valamiféle csapás ugyan volt, és erre vezetett a "tanösvény" is, de egy vízmosás agyagjában már csak hasított patanyomokat láttam... Szerencsénk annyi volt, hogy pár nappal előttünk jártak kesserek a ládánál, szerintem az ő csapásuk volt valamennyire kivehető az aljnövényzetben.

Feltehetőleg nem a turisták nyomai

Az út néha arasznyira haladt a meredély szélén. 

Az erdőből kiértünk végre, esélye volt a gé-nek is holdat látni, egy kitaposott placcnál megállva mondta is, hogy "hatvan...", arra, befelé.

Hát igen, ismét mintha sejlett volna egy előttem járó nyoma, 

Ott...?

 hogy az vaddisznó vagy turista, az nem volt egyértelmű (bár épeszű vadmalac ide nem jönne). M-et hátrahagytam, minek szenvedjen, én becsomagoltam magam a kökénytövis-álló gúnyámba, és bevetettem magam a bozótba. Na nem annyira "vetettem", mert a kökénytövis 2-3 centis, óvatosan cselezgettem az ágakat, hárítottam az utánam nyúlkáló csipkebokor-vesszőket ("kettő- csipkebokorvessző" morogtam a gyermekmondókát az orrom alatt), törtem is a fejemet, hogy mit keres itt még ez is, míg végül belemarkoltam egy csalán-szárba...

Na! (Akkor itt most sípoljunk ki valamit.) Szóval együtt volt a kedves társaság. Ezzel együtt a távolság szépen csökkent, végül egyszámjegyű lett. Elcsomagoltam a kütyüt, vizslattam a tájat, ugye ilyenkor keres az ember valami jellegzetes tereptárgyat, ami alkalmas lenne rejtekhelynek. Na de ehhez képest??? Itt akár a lábam alatt is lehetne a láda, akkor sem lenne nagyobb biztonságban! 

Mégiscsak meglett.

Kedves rejtői ajándékként a környék egyetlen nemszúrós bokra alatt, "ágakkal takarva". Biztonság forewer, ugye, nehogy "illetéktelen szemek" felfedezzék. Na, hát arra nem lesz itt esély. 

Hagytam a helyén az egészet, visszaindultam M.-ért, remélve, hogy nem rabolta el a yeti azóta, meg addig is tapostam egyet az "úton", hátha lesznek még követőink. Vezettem befelé, közben hallgattam a megjegyzéseit, tanácsait a rejtőnek... azért a láda közelében már megbékélt, kapott ő is egy üdvözlő lapocskát (Köszönjük!), hogy sokáig emlékezzünk erre a keresésre... 

Köszi! :))) (Nem tűnök kissé elgyötörtnek?)

Hogy kissé érzékeltessem az élményt, a fényképezőgéppel megörökítettem a ládától a "tanösvényig" vezető kis sétánkat (a technika és az én operatőri képességeim megítélésekor kérem emlékezni a klasszikus western- szalon feliratra: "Ne lőjetek a zongoristára! Tudása legjavát nyújtja!" 

Visszafelé eseménytelen volt az út, miután nem volt kedvem tovább követni a nemlétező tanösvényt. 

A víkendházakhoz érve három idős hölgy nézett ránk csodálkozva, amolyan "hát ezek meg honnan kerültek elő"-pillantással. Az ilyesmit én sosem hagyom szó nélkül, köszöntem egy hangosat, s ebből hosszas, barátságos beszélgetés kerekedett, végülis mi voltunk napok óta az egyetlen esemény a környéken.

 A kedves néniktől még ajándékot is kaptunk, amit a kert terem, kis csomagban.

 Köszöntük, a gesztus azért is jól esett, mert oldotta a finoman szólva "kalandos"-nak minősített rejtés miatti averzióinkat.

(Hogy ís írta V_Gabor? " Én éjjel kerestem fel, de akkor is óriási élmény volt! A mai napig minden részletére tökéletesen emlékszem." Hát mit lehet erre mondani? Elhisszük! :))

Az autóban M. értékelte a kalandot:

 -Második hely! A győztes még mindig a GCKIS láda, (amit a "Vasárnapi húsleves" című történetünkben meséltem el), de csak azért, mert ott még az eső is esett... Aztán persze megbékült. Például, mert a következő pont a mostani túrán egy klasszikus, minden szívatástól mentes, érdekes, látványos, pihentető élmény volt: a Legyesbényei barlangok

Utóirat: 

A rejtő indoklása a rejtés körülményeire: "Kicsit tüskésebb a megközelítése, hátha ez elveszi a kedvét azoknak, akik a szükségüket végezni mennének hozzá." Hát, ezt az elvárást 100%-osan teljesíti. 

;)

A láda címe: "Ahol a part szakad". Szakad itt más is: Gatya, cérna... de emiatt senki ne hagyja ki!

Hazatérés - úton

Szeged- az ifjúkorom. Apám sírja. Az ott maradtak: Anyám és nővérem.

Messze szakadtam (talán csak hazai viszonyok mellett), évente egy-két alkalom van, amikor „lemegyek”, meglátogatni őket, beszélgetni az élőkkel, holtakkal, bejárni az ifjúkor helyszíneit, a parkokat, ahol szerelmesen andalogtam, az utcákat, az iskoláim környékét, barátok, bulik, kalandok helyszíneit.

Régóta terveztem már ezt az utat. Most új szempontok is közbejöttek: merre vannak elérhető, érdekes ládák?

Az indulás pénteken, a hőhullám kellős közepén, harmincöt fokban. Az autó megadóan nyeli a kilométereket, új játékunk nemrégi helyszíne, a Tisza-tó felé veszem az utat. Most nem Itt keresünk, Poroszló n átkelve M., az utas felfedez valami ismerős épületet: „Ez olyan, mint az Ökocentrum!” Mit olyan: ez AZ! Az első piros egyes ládánk itt lakik. 

A első tervezett pont a Tiszaigari Arborétum  ládája. GCigar 

  Arborétum: Nem gondoltam volna, hogy mennyi ilyesmi van országszerte! (egyébként Miskolcon is van… egyszer talán ládája is lesz? ) Átutazók lévén nem fogjuk most bejárni, de meglátogatni megéri. Bekerül az „Egyszer majd…” címkéjű dobozba.A láda nem is túl könnyen adja meg magát, a holdak bujkálnak az égen, a városi lábbeli csúszkál a töltés oldalán… M. könnyebben mozog. Elunja a bogarászásomat, elindítjuk az ő telefonján is a gé-t, és nem hiába, övé a pont.

... és a retikül :)

 Jó kis játék volt, fotózkodunk a kapunál.

 

 

Tovább: Tiszaörs,  GCTOK

Az Alföldön feltűnő dolog egy domb. Az út mellett magasodó, kápolnával koronázott halom régen is vonzotta a szememet, most oka is lett, hogy megálljunk megnézni. A szemközti kocsmánál parkolunk, indulnánk "toronyiránt”, de egy vendég veszi a fáradságot, útbaigazít minket: a templomocskához a mellékutcából juthatunk el. Az ódon vaskapu énekelve nyílik, a kálvária felvisz az épületig.

 Zárva.

 Kár… Kíváncsi lennék, hogyan néz ki egy ilyen belülről, majd legközelebb…

A doboz jó helyen, nem feltűnő, nem nehéz. Nyomot hagyunk,

 még egy pillantás a templom elől a falura, 

és indulunk.

 

Kenderes. GCVNHM

Nekem nem politika, történelem.

A Horthy-kastély előtt is sokszor elhaladtam már, megállni most van ok: a láda. A kastélyt, az emlékeket, a parkot is szívesen megnézzük egyszer…

A kapu nyitva, valami vegyesbolt van a bejárat mellett,

bent alig 10 méternyire a szobor, aki a jelszót őrzi. 

Besétálunk, nem bántunk senkit. Én lövök néhány fotót, M. olvasgatja a hely történetét…

 amikor egy fiatal nő szólít meg: miért vagyunk itt, nem lehet, jegy, kamera… hát, akkor kimegyünk. ( A kastélylátogatás 1200 Ft.

A minimál program megvan már, sok időt úgysem töltöttünk volna itt. Azért eszembe jut ennél „nagyobb” hely, ahol a parkot és az ott található emlékhelyeket ingyen lehetett látogatni, belépődíj csak az épületbe kellett… mindegy). Más szóval „belógtunk” a ládához. 

 

Túrkeve 47° (szerencsére földrajzi) GC47mt

Egy kis séta nem árt autózás közben, ha még közben az Alföld eznapi legfinomabb krémes fagyijához is hozzájutunk, dupla az élvezet! A fagylaltos a N 47° 0,000' E 20° 37,789' 83 m [GC47mt-1] koordinátán található (hehe, az első multipontnál!),

 a gombóc 70 Ft, nyugodtan vegyen mindenki duplán, kánikulában felejthetetlen. A GPS korrekt, mutatja az utat, nem hisztizik, nem forog, a leírás segítőkész –

 köszönjük, megyünk tovább!

 

Gyomaendrőd a következő állomás. GCGYE

Kihívásnak éreztem, a korábbi logok jelszó nélküliek voltak, a térképek szerint sűrű parkerdő, na ott nem fogunk műhold-jelet találni. Vajon meglesz-e a láda? 

A Körös-töltésen közelítettük meg a dobozkát 

(nem tudtuk, mit keresünk!), itt jól működött a kütyü. Nem is mentünk be az erdőbe, a töltés lábánál haladtunk, amíg a tű merőlegesen nem mutatott be a sűrűbe – még egy kessercsapás-féleség is rémlett, itt vettük be magunkat a bozótba. Bent  -hát a „szokásos” városi erdő: 

elszórt flakonok, papírzsebkendők, barna kupacok… néha azon gondolkozom, hogy kellene valami geokesser-védőoltás, fekáliás fertőzések kivédésére. Sajnos…

Fák gyökerei között tüzetes nézelődés következett, szerencsére mugli-népek ma nem jártak erre, kényelmesen mézelődhettünk, és nem is hiába: egy gyökér mellett felbukkant a kis fehér filmesdoboz. 

Na, Én nyertem! Még csak túl hosszú időt sem igényelt. Öröm, boldogság, mehetünk tovább!

Sok láda van az útvonalon, de mértékletesnek kellett lenni, mert azért szerettünk volna Szegeden aludni, a következő állomást  - Szarvast – máskorra hagyjuk.

 De van egy szép templomrom a szentesi út mellett, lássuk! GCETR

Sűrű sötét felhő tornyosult az esti égen. Messziről látszott, hogy lóg belőle az eső. A kihalt úton gyorsan fogytak a kilométerek, már benne is voltunk, átláthatatlan esőfüggönybe keveredtünk, a hőmérséklet 32 fokról pillanatok alatt 18-ra esett, a szélvédőn kattogtak a jégszemek…  aztán, ahogy jött, el is maradt a zivatar. Friss nyári estében gurultunk tovább…

KRESZ-tábla mutat jobbra. De jó! Arra lesz a rom!

Hát azért nem egészen. A túlbuzgó tábla egy bekötőúttal hamarabb kormányoz le minket az aszfaltról, hittem volna inkább a gé-nek, az még előre mutatott, most zötyöghetek az aszfaltúttal párhuzamos traktorcsapáson vagy 100 métert. De megéri, mert a házak mellett nyugat felé, aranyszín csillogó tarló közepén ott tornyosulnak a falak. 

Megkapó látvány. Az emberek, akik a falakat rakták, az örökkévalóságnak, hol vannak már?

A láda (illetve a jelszó) nem található a megjelölt helyen: az idő elmosta, csak halvány nyomok vannak. Találgatunk M.-mel, de nem megy ez így, marad a rejtői segítség. Danpan örül a hívásnak, ha véletlenül lenne nálunk egy alkoholos filc… Hát „véletlenül” van, a korábbi logok miatt eleve erre gondoltam, hogy ha kiderül a jelszó, felírjuk a helyére. Hát így is történik. A lenyugvó Nap elköszön tőlünk, nem háborgatjuk tovább a régi köveket.

Előtte...

...utána

Irány Vásárhely! GCSZK1

No igen, csakhogy már sötét van. A sok lehetőségből egy maradt, a belvárosi kőfalnál elrejtett doboz. Nem is lenne ez bonyolult annyira, ha nem lenne szétásva a belváros. Előnnyé kovácsolva a hátrányt leparkolunk valahol a főtér melletti utcákban – és bízom benne, hogy vissza is találok majd -, és sétálunk egyet a bársonyos érintésű éjszakában. Nagy élet van itt, kerthelységek, vendéglők, nyüzsgés, mediterrán hangulat. A tér szépségeit azonban már eltakarja az éj – menjünk „ládázni”! Ami nem is olyan magától értetődő, mert a régi kőfal környékén gyakorlatilag nincs közvilágítás. Ez azonban nem zavarja a helybáli fiatalságot („sőt!”), itt is-ott is vidám csoportokba botlunk. A „Szerelmesek kapuja” lenne a láda apropója, ott is üldögél két lány, hát eléggé furcsán nézik a két csapzott „öreget”, akik vakuval önfényképezkednek,

 aztán fejlámpával kezdik tanulmányozgatni a kerítés tégláit… hiba, nehéz a muglik élete!

Ejh, hát elakadtunk! gyanús, hogy „nem találtam” lesz ebből… próbálkozzunk a rejtővel. Este 10 körül, pénteken, hát, meglátjuk… De készséges a srác, ad egy tippet a kereséshez, illetve csak kérdez, de nekem ennyi is elég, két perc, és kezemben a doboz!

Logolni elmentünk egy kivilágított helyre.

 Visszasétálni jóleső érzés volt.

Jó kis város ez, régen is szerettem… Most kicsit nehéz volt elhagyni – na nem a nosztalgikus emlékek miatt, hanem mert ismeretlen mellékutcák labirintusán át kellett megtalálni a Szegedre vezető utat.

Késő éjjel érkezünk. Fáradtan, persze, mint máskor, de új terveink vannak. Holnap felkeresünk néhány szegedi ládát.

Nehezen alszom el. A meleg, a fáradtság, a másnapi kihívások, tervek.

Kíváncsi vagyok kedves városom új titkaira.