Gombóc

- Most úgy megennék egy-két gombóc fagyit!

- Jó, van a sétányon egy cukrászda.

-Á, nem ott. Hévízen!

November elseje, a keszthelyi strand kabinsora. Az idő – hát az elmenne júniusnak is, olyan kicsit hűvös júniusnak. Sétálók tömegei a parton, a kezükben kabát, pulóver. Az öltözőfülkék előtt egy társaság bikiniben, fürdőnadrágban sörözget. A Balaton szinte kivasalva, hattyúk, kacsák lebegnek az öböl vizén, a távolban unatkozó vitorlások próbálnak elhajózni a látóhatár felé, hiába, szellő sem rebben.

 

Bambulunk a nyárszerű jelenségre, M. pedig fagyit enne. 

- Komolyan? Az vagy 20 kilométer! – értetlenkedek kicsit.

- Nincs arra még egy-két ládika?

Hopsz, meg vagyok fogva. Egy éve már vadásztunk arrafelé, de az nagy idő, meg egyébként is, mindig marad egy-két rejtés…

Hat kilométer az egész (szó sincs 20-ról), igaz, légvonalban, de akkor is.

Irány tehát a fürdő-Mekka. 

Van itt egy nagy parkoló, ünnep lévén ingyenes is. Itt felejtjük az Opelt, sietni kell, mert a fagyi az nem játék! Érdekes, nekünk a ládázás valahogy mindig ilyen cukrászdákkal keveredik össze. Hol előtte, hol utána, hol közben, lehet tél, nyár, vagy mint  most, ilyen meghatározhatatlan évszak. 

A fagyi, az királyi! A csokoládé feketén keserű-édes, a szilvás-fahéjas nyár-ízű, M. Velencéről álmodozik… Ballagunk első célunkhoz, a  Római romokhoz, útközben beleskelődünk a kerítések mögé. Érdekes, kissé külföld-szerű hangulata van ennek a városnak. A központtól távolodva egyre kevesebb a járókelő. Egy-egy üzlet feliratával játszom egy kicsit, értem-e még a harminc éve tanult orosz szavakat? (Na jó, többnyire igen, állítólag vénségére az ember már csak a régi dolgokra fog emlékezni. Majd ide kéne költözni, itt el tudom majd olvasni a vegyesbolt kínálatát.)  

1200 méter a séta, a romkert szépen karbantartott, az információs táblák informálnak, 

 egy őrkutya, házat őriz.

 A múlt találkozik a jövővel, a park szélén egy napelemes, automata, futurisztikus toalet áll. Mit „áll”, működik! Ajtó nyílik, zimmeg-zümmög, a padló alatt robotok érzékelnek, permeteznek,  komposztálnak, kissé bátorságpróba-szerű feladat az igénybevétele. 

A ládika innen már százon belül van. Egy ideje már előre tippelni szoktunk, hogy hol lehet a rejtekhely, most elsőre eltaláltuk. Utcai ruhában M. nem nagyon szeret bokrok között bolyongani, így enyém a megtalálás öröme – pedig hát nincs is itt bokor, csak közel. Visszasétálunk logolni az őrkutyához. Ez kész.

Hogyan tovább? A gé ajánlata: hat-hétszáz méter az Egregyi templom, az szinte itt van. (A háttérben krampusz barátom kissé mocorog, mert az irány távolodik az autótól, másrészt a dombok közötti „légvonal” okozhat még meglepetést, de nem baj az, kihívás!) 

Érdekes része Hévíznek a szőlőhegy. Valahogy erre nem gondol az ember, ha erről a városról esik szó. Pedig itt most húsz lépésenként pince, keller, borozó, vinotéka, kimérés – és turista bőséggel, a hegy aljáig hozta őket a kis Dotto-vonat. Halottak napja van, a templom körül ódon temető, az emlékezők közül van, aki rosszallva dörmög a turista-invázió miatt, de hát nincs másik út, a nyugvók pedig biztosan nem bánják, ha itt járunk-kelünk. Mindenesetre csendben tovább ballagunk a rejtek felé.

Az erdőbe fordul az út. Amint fölénk záródnak a lombok, rég tapasztalt élményben lesz részünk: nincs műhold!  Illetve az úton még emlékszik valamire a kütyü, némi irány és távolság még akad, de már nem mozdul az tű. Remek, báli cipőben, fagylaltozáshoz öltözve elveszünk itt a rengetegben? A hullott levelek eltakarják a kesser-ösvényt, csak valami sejtés visz a sűrűbe, jó kis gödrök közé, magam sem látszom ki belőlük. Valahol itt kell lennie. Rejtekhely-tippelés: rókalyuk- szerű rókalyuk, gyökerek közti üreg… most nem talált. M. szerint elég ebből, csalogat, hogy keressek kevésbé extrém helyet. Na jó, kászálódnék ki a gödörből, aztán elnevetem magam: rajta állok a rejteken (majdnem)! Így már jó, ezt is elkönyveljük.

Visszafelé ballagunk a szőlők között. Tágas panoráma nyílik a szemközti völgyön túli dombok felé, és a távolban egy kilátó nyújtózkodik. Ott nem lenne láda? Nem úgy ismerem én ezt a környéket! A gé szerint is dehogynem, a levegőben 1.7 km. No, azért neki nem szaladunk, amúgy legalább ennyire van már a parkoló autó is. Jó kis séta lesz visszajutni, a kalóriákat mindenesetre legyalogoltuk már

.

A kilátó érdekes alternatívát rejt: felmászunk, és lépcsőket számolva kiköböljük a jelszót, vagy megkeresünk egy valódi geoládát. Ki hogy van vele, én jobban szeretek ládákat fogdosni. A lépcsőket meg úgyis eltévesztem, a torony zárva lesz, alkonyodik már, és még látok két elérhetőnek gondolt rejtést. M.-re bízom a választást: kilátó-lépcsőzés és tovább sötétben, vagy „alternatív” láda, drive-in módon. Nem nagyon őszinte a kérdésem, úgyis tudom, hogy fagyizós cipőben nem akar ő nagyokat mászni. Marad hát a második változat. 

A leírás szerint erdőnek kéne itt lennie, de csak volt erdő, irtás, gallyhalmok, traktornyomok fogadnak. Rossz sejtésem van – aztán megpillantom az eltéveszthetetlen, lantszerűen szétágazó fenyőt. Ő kell nekünk! Szerintem az a szerencséje, hogy ilyen különös formája van, körülötte már minden fát kitermeltek, ő egyedül áll még, és őrzi a titkát.

A GCMaKi rejtője - fotó a ládaoldalról

Regisztrálunk, és tűzünk tovább Rizlingország szívébe.

Kapaszkodik az autó, szűk vádikban, hirtelen kanyarok mögül leskelődő présházak között. Most nem a gé visz minket, munkamegosztás van, Maaargit (höhö, a róla elnevezett kilátó felől jövünk) terelget, rendes „csaj” ez, milyen szépen fel vannak neki rajzolva a szőlőhegy útjai! 

Meg is érkezünk a kápolnához. Csend, nyugalom – a szüret már lezajlott. A Nap elbújik a szemközti gerinc mögött, a levegő karcos kezd lenni, nyoma sincs már a déli cirógató melegnek. Kicsit nézelődünk, a dobozka megvan (nem is dobozka, de tetszik az ötlet), lövök pár fotót, ki tudja mi lesz ebből a gyülekező félhomályban? Mire kinézelődjük magunkat, már nem is szürkület az, hanem esti sötét.

 Hazafelé kellene már indulni, de hát… „pár száz méter” egy láda, két betyár sírját jelöli, és - ha akarom - útba is esik. (Na persze. „Ha akarom.”) M. ódzkodik, de bátorítom, jó lesz az, meg hát itt vagyunk mellette, csak nem hagyjuk itt?

Kanyargunk a hegyoldal ösvényein, egy tágasabb helyen leteszem az autót. Nagyon nem látszik, hogy hol. Valami keréknyom vezet a gé által mutatott irányba, de néhány lépés után egy keresztbe akasztott lánc állja utunkat. No, annyira azért nem, M. felemeli, átbújunk alatta… de én nem vagyok meggyőzve. Az út kanyarodik is, a távolban valami sötét tömbök tornyosulnak, épület-e vagy szénakazlak, nem lehet kivenni. 

És kutyaugatás. Ezt inkább nem próbálnám ki. Illedelmesen visszabújunk a „kapun” kívülre, és tényleg, nem is kell birtokot háborgatni, itt van mindjárt az öreg fűz, lábainál a két sírkereszt. 

Halkan elballagunk előttük, ne zavarjuk álmukat. A rejtekhely felé bukdácsolunk, szántás, földhantok, fűcsomók gáncsolnak, és az iménti kutya hangja kísér. Figyelem, közeledik-e, de persze nem. Neki más a dolga, gondolom, őrzi a házát, csak másodállásban emeli az én adrenalinszintemet.

A gé szerint közeledik a cél. M. szerint pont ideje, kezd elege lenni az éjszakai bolyongásból (ez később változni fog ;)). Körbevilágítok, hátha… és igen, a sötét bokrok között valami világos tárgy sejlik. Nem árulom el, mi az, de illik e naphoz. Eljátszanék egy kis jelenetet vele, „To beeee, or not to beeee….”, de nem ijesztgetem a páromat, sietve feldolgozzuk a ládikát,

 ugyanúgy sietősen térünk vissza az autóhoz. A távoli házőrző hangja is noszogat.

Huh, ez izgi volt!

És mindössze jó félórányi útra volt a szállásunktól. Ki gondolta volna?

Gyönyörű ősz

Vasárnap, ebéd utáni, „hirtelen felindulásból elkövetett” kirándulás.

Annyira szép volt az idő, hogy elcsábultunk. 

Kissé párásnak tűnt a táj, gondolkodtam is, hogy miféle panorámához lesz így szerencsénk, de mire Varbóra értünk, a Nap és szél eloszlatta a homályt.

Kabát, pulóver... nem nagyon kellett! :))

Őszi színekben tobzódott hegy, arany, bíbor, zöld, néhol apró lila virágok pontozták a képet, a máskor annyira nem szeretett kökénybokrok is barátkozó hangulatban, gyümölcsöktől roskadozva nyúltak utánunk (hiába, mindig van egy olyan érzésem, hogy ezek el akarnak kapni, annyira csimpaszkodnak).

Tűz

Kökény, másként

Néhány száz métert jelzett a gé(p), amikor a tölgyesben kóborló párra felfigyeltem.

- Túrázók - gondoltam, és szorgalmasan kapaszkodtunk tovább, a fák pedig a legkisebb fuvallatra is makk-záporral szórakoztattak bennünket. Hanem ahogy a doboz közelébe értünk, a „túrázók” is közelebb értek, szemlátomást célirányosan ugyanoda igyekeztek, mint mi.

Meglep, amikor ilyen, látszólag emberektől távoli helyeken hozzánk hasonló játékosokkal futunk össze. Tudom, több ezer kesser járja az országot, mégis, hogy valaki pont akkor, pont ugyanott – érdekes.

Mindenfelé panoráma

Fiatal pár, még „kezdők” – höhö, nekem mondták, amikor tavaly a margarin után:)) szaladgáltunk, hogy addiktív a dolog – majd meglátjuk pár hét-hónap elteltével!

Zöld manó :)

Ez a rejtés egy kétpontos „nemmulti”, amíg ballagtunk a hegytetőre a jelszóért, beszélgettünk kicsit, aztán ment mindenki tovább, a maga útján.

Elsősegély készül - ragasztós javítás, nem örökéletű

Érdekes megoldás a maga egyszerű módján, a ládában nincs ott a jelszó, azért meg kell keresni a panorámát. Szerencsére ezúttal a kivételt erősítve nem volt tüdőszakasztó mászás a látvány ára.

Varbó felett

Mézeskalács házikó. Vasorrú nem lakott benne.

Őszi kikerics.
Mérgező, nem kell megenni!

Rég láttunk ilyen színorgiát!

A tó

A második mai ládánk az andókúti volt. „Drive-in”, de csak a tréfa kedvéért, párom azt hitte, majd jól odaautózunk a rejtekhez. Persze nem, csak 500 méterrel odébb parkoltam az autót, a falu szélső utcájába, A TuHu térkép barátságos, dimbes-dombos két kilométernyi ösvényt mutatott, lankákon, réteken, egy kis erdei sétával.

 A forrás szépen kiépítve, népszerű is, egy húszfős társaság  szalonnát sütött, gyerekek futkároztak...

A forrásnál

Nem vagy egyedül

...így inkább a fák közt bujkálva közelítettem meg a ládát. Klasszikus, talajmenti odúban rejtőzködött, nem nagyon kellett vadászni rá.

A bükkfa nem a rejtekadó! ;)

Mahóca - Végállomás

Nem nagyon fáradtunk el,  de ez persze nem volt ok, arra, hogy kihagyjuk a varbói cukrászdát!

Rejtvény

Az úgy volt, hogy először  az „utód ládát” kerestük meg Szegeden. Ott utalt Rá GSdriver, hogy van egy rejtvény a Margitszigeten.

M. még sosem járt ott. Érett a dolog, egyébként is terveztünk egy egész napos budapesti ládászást, a terveink persze rugalmasak, van, amelyik azonnal valóra válik, más meg érik, változik, húzódik, mint a rétestészta. 

Ennek (a ládának) most jött el az ideje.

Na persze nem így kezdődött. A ládaleírás azt mondta, hogy az induló koordináta meghatározásában „segít egy összetett szám”.

 Hm.  

Segít…

De nem segít. Nézem elölről, hátulról, szétszedem, szeletelem, darabolom, de semmi értelmes nem jut eszembe. M. megáll a hátam mögött, kérdezi, mit csinálok?

- Mit, mit? A szigeti ládát keresem. Itt van egy összetett szám, abból kell kisütni.

- Mi az az összetett szám?

- Az… az… AZÁM! Hát persze! Mi az az összetett szám? !

Hát így lett meg a kezdőpont.

Hajnalban indultunk, hogy sietni se kelljen, elég időnk maradjon a szigeti rejtvényejtésre is, és esetleg még pár fővárosi cache felkeresése is beleférjen a napba. Komótosan közlekedtünk a főváros felé, útközben megreggeliztünk zacskóból. „Maaargit”, a navi egykedvűen fuvolázta az útvonalat, alig-alig csattant fel rigorózus nevelőnőként, hogy „Túúlépted a megengedett… !” Pesten azért a Margit-sziget felé útba ejtette a Baross teret is, hadd szívjunk egy kis fővárosi levegőt. Ha már így esett, az egyik, még hiányzó városligeti virtuálist meglátogattuk.

 Parkoltunk a rakparton, a szigetet sétálva értük el.

A kezdőpont felé sétálva kazalnyi bringóhintó és egyéb, három-négy-öt és több kerekű pedálhajtású izé mellett haladtunk el. Felsejlett bennem az ötlet, hogy mi volna, ha bérelnénk egyet? Mi volna? Félóránként kétezerért – semmi. Egyébként sem tudható, meddig leszünk itt, de hogy nem fél óráig, az biztos!

1. Az első rejtés klasszikus, kicsit bolyongtunk a környékén, de viszonylag gyorsan kiszúrtam a jelszóhordozót. Volt egy pár ötletünk, itt egy fa, ott egy oszlop, kandeláber, ez-az, de hamar kezemben volt a 2. pont koordinátája. (Elismerés M.-től:  „Milyen ügyesen kiszúrted!” Híztam egy keveset… J)
2. A koo-kat begépelve már kerestük is a második rejtvényt.
   Kerestük, keresgéltük.
   Először a súgó nélkül, és a kütyükre hallgatva, pedig hányszor megfogadtam már, hogy ahová nulla métert mondanak, ott nem keresek, mert csak az biztos, hogy ott – nincs!
   Hát nincs is. Akkor nézzük a súgót. Ja, klasszikus rejtek. Höhö, már meg is van.
   
   Aham… Csak éppen barnás-korhadékos lé csillog benne. Megkotrom egy bottal, (affene, ez mély!), puszta kézzel mégsem kellene belenyúlni. Nejlonzacskóból eszkábált védőkesztyűben hatolok könyékig a trutymóba, mit tegyünk, esővízzel telt meg a rejtekhely, van ilyen.
   Nincs.
   Semmi, csak ferde illatú iszap. (Kisördög röhög. Ha tudná, hogy lesz még alkalma rekeszizom-fáradásig!)  Nahát! Akkor nézzük a szomszéd rejteket!
   
   Ott meg ott van a rejtvény. Ismerős érzés, „itt kellett volna kezdeni, nyilván”. Mindegy, kezünkben a feladat. Hát, nézegettem a csillagtérképet vagy mit, Göncöl, Fiastyúk… vagy  - mint M.-ék a sarudi kaland utáni szúnyogcsípéseinek leltárja. Fogdostuk, forgattuk, aztán M. megtalálta a fonalat (hehe). Segédeszközként alkoholos filccel jegyeztük a találatokat, majd alkoholos kendővel el is tüntettük – szóval szép tisztán rejtettük vissza a „mesterséges tárgyat”.
3.  Szép, egészséges koordináta terel a harmadik stációhoz. Sétálnánk kényelmesen, ha nem kellene félreugrálni a szembejövő  futók elől. Ezek valahogy százszámra rajzanak, mint holmi turbó-zombik, jönnek üveges tekintettel, megállíthatatlanul, végtelen sorokban, mind az Árpád híd felől, biztosan ott bolygatták meg a fészküket. 
   
   Megvan a helyszín adja magát a rejtek.
   Ja, „adja magát”
   Nem vagyok én szívbajos, ha ilyen helyen kell keresni, hát itt keresek. Kipakolom a tároló tartalmát, fejjel lefelé belebukfencezek, aminek egyetlen eredménye, hogy a soron következő zombik „feltámadva”, szerepükből kiesve bámulják a (reményeim szerint) jól szituált hajléktalant, aki alig zavartatva magát a környezete által, reciklálható holmik után vadászik a futópálya mentén. Most ugye nem méterre pontos a koordináta, de hát tudjuk, akkor pontos, amikor nem pontos. Szegény M. zavarában elbujdosik a közeli padok felé, nem vállalja a szemlátomást gátlástalan alakkal a közösséget (na jó, alternatív megfejtéseken töri a fejét), én meg telefonálnék. Ja, azt nem lehet, a rejtő nem adott ilyen lehetőséget. Mondjuk vacak is lenne, ha minden rejtvény annyi lenne, hogy felhívjuk, ő megmondja, és mehetünk tovább…
   
   Újra kell gondolni a dolgot. Leülök én is a padra, „nézem, hogy Úszik el a dinnyehéj”, párom pedig, kezében a kettes számú kütyüvel hetvenkettedszer is nekiindul. Majd engem zaklat:
   - Gyere csak!
   -Minek?
   -Gyere…
   Jó, hát hagyjuk a filozófusi elmélkedést. M. mutat valahová. Oda nem nyúlna ( arra engem tart), de nyilván megtalálta, amit kell. Nekem már csak az önirónikus röhögés marad: „Ó… hát persze!”



4. Ez a rejtés „bátorságpróba” névre hallgat. Mondjuk, hogy mersz-e a TEK portáján furcsán viselkedni. Én? Hát hogy a viharba ne mernék!
   De persze másféle bátorságra van szükség, olyasmire, amivel a dél-amerikai indián törzsek avatják férfivé a serdült harcosaikat.

   

   Bátorság!

   Mint tudjuk, M. ilyen helyekre nem… Én meg sürgetem, hogy talán ha villámgyorsan készítene egy fotót, megörökítendő a bőrömbe csimpaszkodó hangyákat. (Aztán még vagy fél óráig olyan érzésem van, mintha hol itt-hol ott mászkálnának rajtam.) Szóval, ha valaki utánunk érkezik ide, valami segédeszközt hozzon magával, az egyébként nem bonyolult rejtés megszerzéséhez.
   
   A megfejtéshez fényképezőgép is kellett. Ennek hiányában jó még a vegyészprofesszori képzettség is.
   
   
   
5.  Sétálunk, sétálunk (nincs kis domb, hogy lecsücsüljünk).
   
   Egyértelmű a rejtekhely, de ehhez még nekem is létra kell. Szerencsére van itt alkalmatosság, „véletlenül”, gondolom. Szokásos hely, mondanom sem kell, csak én fogok ott keresgélni. Na jó, a magassága miatt…
   Keresgélek, de semmi. Mint aki „dolgát jól végezte”, kibújok a bozótból, Üldögélünk egy padon. De hát vissza kell menni, és tényleg, ott is van az, csak jól kell keresni. Most már megérett az idő egy fertőtlenítős kézmosásra, annyi „illetlen” helyre nyúlkáltam. A felkarcolt, hangyacsípte bőrt csípi a szer, ennyi szenvedés belefér. De a rejtvény még nem enged.
   
   A padtól nem messze Fontosember-beengedő kapu mellett van a keresendő hely. Várni kell, míg a fontos emberek elhaladnak, addig M. elkószál, fotózgat, én meg, mint errefelé megszokott, a bozót sűrűjében várakozom. Megvan végre a hatodik hely. Kedveskedek egy kicsit az utánunk érkezőknek, könnyen a kezébe fog akadni, aminek kell.


6. Ez a pont nem volt nehéz. Aknaveszélyes hely lévén, M. „természetesen” a sétányon várta, hogy a kezébe nyomjam a ládikát. Na jó, legyen – aztán csak nézegette, hogy ez meg miféleség?
   A rejtvény több megfejtést kínált, most egy kicsit használtuk a „női megérzés” faktort is, és sikerrel.
7. Csak egy kis bökkenő van:  a rejtés egy pihenőhely mellett, mamikák, családok, szerelmespárok adják egymásnak a padokat, fél óráig várunk, mire megközelíthetővé válik a doboz. Várakozás közben párom visszapillant az előző rejtekhelyhez: „Nézd, kesserek... ja nem, csókolóznak!”  Szóval más is talál kincseket errefelé. :)
   
   Kezünkben a rejtvény.
   Nézzük.
   Így is, úgy is.
   Elektrotechnika.
   Hát, ebből  semmi nem lesz. Ötletem semmi, M. bánatában kipróbál egy általa jónak vélt megfejtést, amíg én bambulok a kis papírlap fölött.
   
   Ez kész. Mármint nem kész! Itt fogjuk abbahagyni?  Gondoltam, hagyjuk érni a problémát, el kell felejteni az eddigi megközelítési irányokat. Lazításként elmegyünk a sziget másik két ládájáért. A vadasparknak a látványon túl van még egy előnye: van ott WC, egy százasért nem kell a helyi népszokásnak megfelelő busman megoldásokhoz folyamodni.
   
   E kis közjáték után az itteni ládácska megkeresése nem nehéz, pedig a rejtés nehéz (hehe!). Viszont a tartalma lehangoló. Ahhoz képest, hogy a sziget két hagyományos ládája közül az egyik, és ráadásul gyerekek által sűrűn látogatott helyre visz, szinte csak hulladék van benne. Valahogy nem érzik át a kesserek ezt a dolgot. Kár.
   
   A Szent Margit sírnál pedig egy istentiszteletet nézhettünk végig.
   
   Na, de térjünk vissza a rejtvényhez!  Az még a hátizsákban. Ha fel is adjuk, azért vissza kell azt rejteni.
   Éppen lakatlan a környék. De csak nem fogjuk innen feladni? Telefon… a rejtőnek nincs. A korábbi megtalálók közül többet megnézek – telefonon internetezni azért nem a leghatékonyabb módszer, de most vészhelyzet van- nekik sincs. Nahát! De mégiscsak kellene valami ötlet, hogy hogyan tovább. A megoldás pedig , hogy végig kellett gondolnom, hogyan kerültünk mi ide – és már volt is segítő.
   Szegény rémülten hallgatta szemrehányó szavaimat, hogy ha már ide juttatott minket, most súgjon, mert az ő lelkén szárad, ha mi is futózombivá válva fogunk ezentúl körözni a szigeten… A megoldásra ugyan nem emlékezett, de elég volt egy szikra, ami fellobbantotta bennem az „AHA-élmény” lángját.
   Hátpersze!
   Fényképezőgép! Hogy erre nem gondoltam.
8. Ez klasszikus rejtés, és még fejtegetni sem kellett, csak megoldani a mugliseregek figyelmének elterelését.  Jól van na, pihenjünk egy kicsit.
9. És itt a vége. „Fuss el véle” – az még odébb lesz. Először is ki kell utálni a közeli padokat birtokló nénit. Ő szedelőzködik is, csak előbb még elbújik egy kicsit, kb oda, ahová én is készülök!
   (A rejtő erről nem tehet. Ilyen állat az ember.) Gyorsan elfoglaljuk a padot, M. várakozik, amíg én óvatos léptekkel  megközelítem a „veszélyes helyen” megbúvó végládát. Megvan az, kiviszem a padhoz. Kibontáskor kihullik belőle vagy tíz fülbemászó (bátorságpróba 2.0), és gyorsan elszaladoznak.
   
   Nézzük csak: házi feladat van benne. Az jó, mert  a kezdőpont megtalálásától éppen hat és fél óra telt el.
   Logolunk, pakolunk. Ez szép, gazdag, ápolt láda. Jól esik kotorászni benne. Hamar visszarendezem a dolgokat, mindent visszadugok a helyére.  Mehetünk tovább.

Vannak még terveim a budai oldal ládáival, de a fáradtság és az idő előrehaladott volta önmérsékletre késztet. Meglátogatjuk az Esernyős néniket, aztán HÉV-vel a Batthiány térig, ott fényképezzük a Parlamentet, keresünk – persze reménytelenül a szombat esti turista-dömpingben – egy kis nyugalmat, majd elsétálunk a 0 KM-ig. Itt már sötét van, kissé elügyetlenkedjük a logot, mint utóbb kiderül.

A Lánchídon kötelező átsétálni. A panoráma, a díszkivilágítású hidak, épületek, a Parlament, a Vár… ezt is eltesszük a felejthetetlen emlékeink közé. Már csak vissza kell sétálni a Margit-hídhoz, közben egy kísérlet a Parlament-láda megkeresésére, de az a sötétben, építkezési területek között bukdácsolva reménytelen, majd máskor…

:)

Este 9 után indulunk vissza.

10. Házi feladat

Üldögélek az asztalnál, kezemben a rejtvény. Hogy ebből mi lesz? M. porszívózik, majd ebédet főz, én meg a hajdani politechnika-órák stílusában rejtvényt fejtek. Munkamegosztás.

Alakul ez!  És közben ámuldozok, hogy miféle zseni képes egy ilyen feladatot – nem is annyira kitalálni, mint megvalósítani? Szupi! Még egy kis Scramble, és második nekifutásra megvan!

Remek játék volt, köszönjük!

Utóirat:

Hogy egy kicsit én is csatlakozzak a kvízjátékhoz, egy kérdés: A keresős nap leírásából kiderül, hogy valami hiányzott a programból. Várom a tippeket!

:))