Drive-in

Kesser-körökben a „drive-in” találat valami könnyű, kocatúra-szerű, találat… hát, aki úgy gondolja, jöjjön velünk egyszer! Tudjuk mi ezt bonyolulttá tenni!

 

Á, csak úgy, odaautózunk, kipattanunk a parkolóban – nem bánom, kelljen elmenni a szomszéd lángososbódé mögé – aztán log, „pont” , juhé!

Hát, ilyen sosem lesz.

Hazafelé, útmenti ládának kinéző rejtekhely Balatongyörök végén: GCSFRI

Parkolónak jó a szafaripark. Menjünk onnan gyalog!

Nézem a gé-t: az irány gyanúsan a hegyek felé mutat. A hegyek meg „odébb” vannak azért, de sebaj, reggel van, frissek vagyunk, lelkesek. Élvezem a kütyü térképes funkcióját, mutatja a turista-ösvényt, a nyomunkat, a ládát, hát ez szuper.

Csak egy dolgot nem mutat, pedig az sokat súgna: szintvonalakat. Az én Alföldekhez szokott gondolkodásom még mindig nem kapcsol, bár nézegetem a fölöttünk magasodó hegyet, remek kilátást nyújtó sziklapadok fenyegetnek, meg hát tudjuk, a leírásban megemlített „panoráma” kifejezés légyszomjat, kiköpött tüdőt, rogyadozó lábat jelent. De itt most nincs semmi veszély, inkább csak az a furcsa, hogy a megközelítő út nem visz közelebb a ládához. Hm? Szépen ballagunk a hegy szoknyáján, telkek, szőlő-ültetvények fölött, de nem nehéz a terep, csak lassítani nem nagyon szabad, mert a levegő/szúnyog arány 50% fölött van – nem a levegő javára. Így érünk el a helyig, ami a leírás szerint alkalmas kiindulópontnak. (És a parkoló? a szafari-park? Az nem kiinduló pont?) 

Na, de félre a filozófiával! Kiindulunk. Az út egyik kanyarulata mögött szembe jön velünk egy – fűnyíró! Olyan kis traktorszerű gép, rajta ül a jóember, és nyírja a turista(?)úton a füvet!

Nem bírom megállni szó nélkül – valami olyasmit mond, hogy épp erre visz az útja, és ha már, hát le is nyírja. Nem sokat beszélgetünk, vidám pöfögéssel továbbkaszál.

Valami ösvény-féle. Itt kell balra.

 - Biztos? – kérdi M. (1.) Kételkedik bennem. Kénytelen vagyok erős határozottságot mutatni, mert hát mit mondjak erre? Kütyü szerint, térkép szerint igen. Amúgy nem…

Hiányolom a jól kitaposott ösvényt. Igaz, hogy zord idők voltak errefelé, nem turistáknak való, hetes esők, zimankó – de attól még kitaposhatták volna előttünk az utat valakik.

Megyünk-mendegélünk az erdőn, mint Jancsi és Juliska. Sehol egy lélek, szúnyog ellenben egyre több. Az elöl haladó jár jobban, mert ő csak felriasztja a vérszívókat, a mögötte jövő már friss, éhes zümmögőkkel találkozik. Hát persze, hogy én vagyok hátul. Udvarias is vagyok, meg egyre lassabb is: kezd emelkedni az út („panoráma” lesz, ugye).

És kezd egyre kevésbé „út” lenni. Kő, törmelék, ágak inkább. A térkép szerint elágazáshoz kéne érnünk, és ott balra térni, hát elág az nincs, nincs, csak egy vízmosás.

- Biztos? – kérdi M. (2.) Nincs más ötletem, és a „csiganyál” szépen ráfekszik a jelre, hümmögök.

Sajnos biztos. Valamint most már tényleg meredek! Csúszik-gurul, a távolság alig csökken, de csökken. Jó lassú vagyok, ezt szereti a szúnyognép! 

- Jó felé megyünk? – kérdi M. (3.) Áh! Normális ember erre azt mondaná, hogy dehogy, ez egy nem jó út, nincs is út, keresztbe dőlt fákon kell átmászni, görgetegek indulnak a bakancs alól, nem látni semmit a zárt lombok alól… de valami mégiscsak biztató, egy kövekből rakott kis piramis mellett szuszogunk el – remélhetőleg nem egy néhai kesser csontjait őrzi, eljutok abba a transz-szerű állapotba, amikor már csak a következő két lépésre koncentrálok, ritmusa van ennek a mászásnak: egy lépés, három lihegés, 10 lépésenként egy perc lihegés… 

Úgy vagyok, mint Móricka macskája a faroknál való pörgetés közben: De jó lesz majd, ha felérek! Ott lesz pihi, levegő, doboz, jelszó, „panoráma”, barlang… csak oda kell érni.

Csak oda kell érni… „Biztosan jó felé… ?” ( 4, 5, 6) mit tudom én már! Itt ez a kütyü, már százon belülre mutat, valahová majdcsak odavezet.

Na végre! Már nem nagyon hittem benne, de mégiscsak megérkeztünk.

 Pici tisztás, kiépített (és lezárt) barlangbejárat, itt szúnyog sincs (annyi), hanem valami koo-t kéne találni valahol. Hát azt nem látunk sehol. Milyen az ember: van egy városi, parkba rejtett láda, ami (talán szándékosan) vagy hét méterrel el van mérve, és mindenki morog, hogy miféle dolog az már. Itt meg? Mutogat a kütyü össze-vissza, akármerre mozdulok, mindig az ellenkező irányba fordul, ha 5 méterre kerülök, gondol egyet és tizennyolccá válik a távolság. Ebből bizony telefonálás lesz: a rejtő kedves, és ugyan nem a megcélzott helyen, de elmondása alapján egy másikon megtalálom a szükséges információt. 

Koordináta. Beírom a gé-be, és elmosolyodom: hej, hát valahol arrafelé lesz a láda, ahonnan indultunk! Nem is lenne gond, mert a tuhu szerint az út körbe megy. A kütyüben igen, de a hegyen? Az ösvény számomra felismerhetetlen, se híre, se hamva. Na, én ezt nem vállalom! Bizony, szégyen-nem szégyen, az ide vezető „úton” fogunk visszamenni! 

Majdnem. 

Csak néha tévesztjük el. Az a jó, hogy errefelé a szúnyogokat már megetettük, most ebéd utáni sziesztájukat töltik. 

A dobozka hamar megkerül, semmi extra nincs a rejtésben, talán csak a hangyaboly, ami rátelepült. Szinte észre sem veszem.

Visszafelé még találkozunk egy csapat diákkal, akik barlangtúrára készülnek, éppen a speciális ruhákat próbálgatják. Próbálok velük szóba elegyedni, nem sok sikerrel. Jó, akkor nem szólok nekik, hogy nem a barlang lesz a legnehezebb része a programjuknak!

A parkolóban átöltözöm, száraz ruha, a kiizzadt folyadék visszapótlása – és már pattanunk is be az autóba, irány Miskolc!

Virágnyelven - a rejtvényes multi

Az a baj, hogy úgy kéne írni, hogy ne lőjem le a poént. Vagy legalábbis többet ne fecsegjek ki a játékból, mint ami már úgyis közkézen forog.

Tehát: egy láda egy napra. Elég soványka programnak tűnik, főként hogy városi rejtés, nem kell – nem lehet – hegyet mászni, nincs barlang, sűrű sötét erdő… Hát, kezdjük.

Azt írja: „egy kisiskolás öt perc alatt megoldja…” 

Aham.

Na de hol itt egy kisiskolás?

Az én kisiskolás koromban nem voltak ilyen feladatok. Bogárgyűjtemény, karácsonyfadísz, verstanulás, írás házi (na azt utáltam, hogy mindenféle alakzatokat kellett vonalak közé szorítani, kerekíteni, és nem voltam elég jó, mert a tanító néni nem hitte el, hogy balkezes vagyok. Szóval ötven év távolából kell szembesülni azzal, hogy vissza kéne kérni az iskolapénzt, elég kínos.

A Nap szépen ballag égi országútján, neki könnyű… M. egyre gyakrabban érdeklődik, hogy mi lesz már, mikor indulunk? Mikor, mikor… bármikor, nem az a kérdés, hanem hogy hová! Már füstölök, integrálok, átváltok hexába, összeadok, kivonok amúgy kisiskolás módra, de semmi eredmény.

Na, mit csinál a túlkoros elsős, ha nem boldogul a házival? 

Telefonál (és közben rossz sejtései vannak a dolog folyamatáról, ha már az indulás is ilyen körülményes).  

A rejtő szerencsére készséges, nekem meg eszembe jut egy unaloműző játék, amit főleg a magyar-könyveimmel követtem el alapvető ellenérzéseim lévén a tanárnővel szemben - már középsuliban ugyan, de biztosan lassan érő típus vagyok – akkurátusan besatíroztam egy-egy oldal összes betűjét.

Van tehát egy kezdő koordinátánk. Jó helyen, a szegedi Kálvária-tér régi kedves helyem, még Úttörő tér korából. Túl sok földlakó sincs, a jel szépen mutat egy mindenféle rejtekhelyet növesztett nagy fa felé (meg persze egy kis fa felé, gyep felé, focikapu felé – a szokásos gé-tréfa, a tiszta terepen összevissza mutatós játék. De engem már nem lehet becsapni (?), keresem a fán a dobozt. Van ott madárfészek is, de abban nincs semmi. Megsúgom: a focikapuban sem. Kedves utánunk jövő, azért sem mondom el, hogy hol van, legyen annyi elég, hogy keresés közben néha a kisiskolás kornál sokkal-sokkal visszább kellett menni vagy hatmillió évvel Ja, majd’ elfelejtettem, hogy a második telefonbeszélgetést is megejtettük, kissé olyan érzésem volt, mintha a rejtő bekamerázta volna a környéket, mert különben miért hallanék visszafojtott nevetést a hangjában?

És kezünkben az első rejtvény – ha a kezdő koo a nulladik. Túl sokat nem segít, inkább a titkos leírás. Bár az sem, általános rejtekhely alakú rejtekhelynek hangzik. Bolyongunk, fotózgatunk, 

nézelődünk, én továbbra is az emberré válás kezdete előtti stílusban, hol négykézláb, hol faágak között mászva. M. másféle. Az én autentikus technikámat meghazudtolva, egyszercsak szólít. És kezében a láda! (Ez megalázó! Szerintem a gazda eredetileg is az ő kezébe rejtette, és néha egyeztetnek, hogy álljon oda, ha kessert lát, nyomja a kezébe.)

 Jó lesz, jöhet a harmadik stáció. A Roosewelt tér régi törzshelyünk (már nem a tér, hanem a Halászcsárda), Leülök Juhász Gyula lába elé, elmélkedni, jól elmélkedek, csak hát a GPS-jel, az nem nagyon áll rendelkezésre. Kénytelenek vagyunk anélkül keresgélni, és persze a helyismeret is segít. A szerelmes biciklista fiúk már kevésbé, A titkos hely közelében udvarolnak egy második emeleti ablakból kihajló Júliának, kitartóan. A rab lány nem áll kötélnek, az ifjú lovagok nagy nehezen felkerekednek végre. Így már jobban esik keresgélni, csakhogy most meg már sötétedik. „Alig” vagyunk feltűnőek, amint zseblámpával vizslatjuk a házak zugai Megint M.-nél a találat.

 A rejtvény is neki szól, elvégre laboros szakmája van, én csak nézek ki a fejemből. Hejh, ha most lenne egy kis gugli kéznél! De nincs, anélkül kell döntenünk egy csomó lehetőség közül. Este van már, döntünk, haladjunk!

A végláda is meglesz. A rejtekadó hely ott az orrunk előtt! Minden stimmel, csak meg kell fogni… na… itt lesz az… vagyis inkább ott… vagy emitt… pedig tökéletesen illik a leírás … Csakhogy mégsem. Mivelhogy M. sem most volt laboráns, kissé eltévedt a kötések között, a döntésünk tehát gyors, volt, határozott – és téves.

Már a Hold és a Tisza-parti szúnyogok figyelnek minket, amint újra csak a telefon segítségével a már valódi rejtekhely felé igyekszünk. Egy portásfülke előtt elhaladva előbújik a lakója. Hogy mi járatban vagyunk? Na, most ezt magyarázza el valaki éjjel egy szolgálatban levő öregecske muglinak. Mondok neki néhány misztikus varázsigét (szatellit, dsipiesz, koordináta, abrakadabra), és amíg ezt emésztgeti, mi fürgén továbbhaladunk. De itt már a kedves rejtő személyesen bukkant elő, hehe, őt is megtaláltuk, így már azért nem volt olyan nehéz a ládára rábukkanni. Ez is különleges élmény, hogy a láda mellett ott találjuk a gazdiját is!

Jó egy kicsit beszélgetni hozzánk hasonló bolondokkal. A szúnyoghad és korgó gyomrunk azért lassacskán indulásra késztet. Logolok, visszarejtek, elköszönünk, és lassan hazaballagunk a bársonyos nyári éjszakában.