"Vár állott, most kőhalom..."

Hétvége, pecabuli Dunaalmáson, otthontól 250 km-re. Ekkora útra nem minden nap indulunk, készültem hát ládákkal is. Jó sokkal, hogy ha ráérnénk, unatkoznánk, stb...(mi az, hogy satöbbi?), legyen mivel elütni az időt.

Már hogy unatkoznánk, amikor a Dunán horgászni, az ünnep, ritka alkalom?

Nem terhelem az olvasó türelmét holmi pecás történetekkel. Röviden: szombat estére magunk maradtunk az elhagyatott almási Duna-parton, a sátrunkban kucorogva hallgattuk az éjszaka neszeit, baglyok rikoltozását, szlovák diszkók dübögését - messze viszi a hangot a víz -, aztán az éjszakai zivatar dobpergését a ponyván. A hajnal gyűrött, nyirkos túrázókat talált...

A családi munkamegosztás értelmében M. pakolt, én pedig még egy kicsit játszottam a halacskáimmal (ez így demokratikus, nem?), addig is szárad a sátor. Az ügyes szárítás egészen addig tartott, amíg meg nem eredt a soron következő zápor.... Ebben meg az volt a jó, hogy nem kellett tovább szárítani a cuccot, lehetett gyorsan ellomolni, és indulni új kihívások felé.

Kísérőnk is akadt, a hétvégi találkozót szervező Laci barátunk, aki ugyan nem kesser-féle, de kíváncsi volt, mi ez a játék, azonkívül komoly lokálpatrióta is. Jó, mondtam, akkor vezess fel minket a temetőhöz, Csokonai Lillájának sírjához, közben megmutatjuk a geocaching mibenlétét: cél, kookdináták, kütyük, tartalom, ilyesmi.

A cimbora érezte a játékot. A láda helyett először elvezetett minket egy termál-forráshoz, ami az országút mellett bugyborékolt, türkizkék, 24 fokos kénes vize szabadon folydogált a Duna felé. Hej, ha ezt előző nap tudom, pancsoltam volna benne egyet a vadkempingezés "illatait" lemosni.

M. egyébként is kényes az ilyen kemping-illatokra, a praktikus horgász-gúnyám helyett jó szagú városi holmiba öltöztetett (ennek még lesz folytatása!)

M., Laci és a "Fürödni tilos" tábla

Ez egy fürdő lenne, csak beomlott a teteje

Az almási temetőt gyorsan megleltük, a ládát a leírás és a kölcsön-Garmin + gé segítségével már jobban kutatni kellett (a készülékek nem szeretik a magasságkülönbségeket, úgy veszem észre). Addig magyaráztam Lacinak a "lényeget", míg a mugli egyszercsak rámutatott valamire: "Ott lesz a ládátok!" Úgy is lett, a logban meg is örökítettem a nevét.

"kessernyő" alatt

Megkerestük persze a Múzsa síremlékét is, meg egy-két emlékkövet... Az eső hol elállt, hol rákezdett újra. Elbúcsúztunk idegenvezetőnktől, és útra keltünk a messzi Miskolc felé.

Na de addig még útba esik ám a sok előkészített láda! Mindjárt itt, a szomszéd faluban egy, amit otthon kihagytam a célok közül, mondván, nagyon "hegytetős", de   most próbaként megkérdeztem M.-et, volna-e kedve a Neszmélyi vár megkereséséhez. Hát hogyne lett volna neki? Ok, akkor essünk túl rajta. Tényleg nem egy távolság, a főúttól pár száz méter.

(Beszerzek már valami animált krampuszt azokra az esetekre, amikor a kis kesser-ördögünk aktivizálja magát! most is kell ide egy.)

Ez tehát nem "kigyűjtött" leírás, csak amit a telefon mutat, illetve a Garmin - na, az csillog-villog, húz lila ösvényt, ír,számol, hűha! Templom, itt jobbra, menjünk még egy darabon, olyan jó az út... 

Leparkoltam, M. vidáman baktatott fölfelé a széles földúton, én viszont lassan, lassabban, egyre lassabban. És útközben "sejtettem", mint a Szélestenyerű Fejenagy, a Helység Kalapácsa, midőn bezáratott a sekrestyébe, szemeit dörzsölve körülnéz...
"Lát és sejt ... sejtése pogány"

Az a távolság, nem akar csökkenni. Ellenben nő, nődögél.  

Visszatérítettem M.-et a "jó" útról, mentünk az elágazás másik útjára, ismét fel. Egészen a neszmélyi pincesorig. Ez már jobb hely, korábbi tapasztalásunk, hogy a borospincék környékén barátságos emberek laknak. Itt is akadt egy bácsi, aki a borocskáját fejtette éppen át, hordókat mosott, őt kérdeztük meg, merre is van az a bizonyos vár. 

Mondta is, biztatásul elhelyezve mondandójában néhány "nincs messze" bonbont (vagy inkább csalit? Meglátjuk...). Át a patakon, és tovább.

Jjjjó!

Átkeltünk. A patak nem volt komoly, csupán az éjszakai esőt vitte a Duna felé, de derék vashíd ívelte át - gondoltam, tudna ez mást is. No, tehát mendegéltünk, pár házat magunk mögött hagytunk, az útból ösvény lett, az ösvényből csapás....és ott álltunk a várhegy lábánál.

Na, itt vettem az első mély lélegzetet.

Mert a nyakam roppant belé, ahogy felnéztem a hegyre. Lehet, másnak domb, nekem azonban igencsak meredek szirtnek tűnt. Az ösvény pedig, ahelyett, hogy szép, szerpentines módon, kíméletesen mászott volna fel a meredélyen, á, nem, egyenesen, neki a láthatatlan magasságban rejtőzködő csúcsnak! Emlegettem is sűrűn a kitaposóit, de hát mit volt mit tenni, mászni kellett. Aztán nemsoká megállni is, mert a levegő mintha odalent maradt volna. Lihegtem, izzadtam, mint egy ló, és tisztelettel emlékeztem meg a (még láthatatlan) várat felépítő jobbágyok, szolgák, szegény emberek nehéz életéről. Ja, az esők szerencsére nem tették csúszóssá a meredélyt, "csak" sárossá. A jószagú városi ruha így járt.

A dombtetőn egy zászlórúd álldogált magányosan, őrizve a kilátást a tájra. (Ezentúl erősen óvatos leszek, ha egy leírásban azt olvasom, hogy "gyönyörű panoráma...". Úgy látszik, kesserül így írják a 70 fokos emelkedőt.)

 Elsőre vár nem is volt, csak meredély... Aztán persze meglett a rom is. Nosza, elő a gépeket, ide nekünk a ládát!  - illetve 10 perc oxigénadósság-rendezés után. M. megállt a köveken, azt mondta, a gé 1 métert mutat.

Na ott nincs...

  Én pedig megnyugtattam, hogy akkor a láda "biztosan" nem egy méterre van. Sőt, ha jobban olvasok (addig is lehet levegő után kapkodni), nem is itt lesz a doboz, hanem közkívánatra "50 méterre, egy csipkebokor gyökerei között".

Aha. Egy 10 méter átmérőjű fennsíkon vagyunk. innen ötven méter? Az bizony a meredély oldalában lesz valahol. és még botanikai kvízt is meg kell oldani: hol van itt csipkebokor? Som vagy mi volt bőven, de csak nem tévesztette el a rejtő? Érdekes módon most a kesser-ösvények követése sem segítettek, elődeink is tévelyegtek, körbejárták a dombtetőt, az látszott, de csipkebokor, na az sehol.

Illetve de! Lent, valami szakadék-félében. Még csak nem is valami apró hanem két hatalmas, félelmetes tüskebokor. Egy éltem-halálom alapon bevetettem magam közéjük, és lám, kőkupac, alatta láda!

Nem csipke; iszalag, nem gyökér; kő... de végre!

 

 Ki bánta, hogy nem gyökerek között volt? kicsit be is ázott, de itt volt bizony. 

A láda őrzője

Hogy miféle vágy vezette a későket, hogy a rom helyett - ami mégiscsak a valami emberi vidék - ide "kérjék" a rejtést, sosem fogom megtudni. Ez a hely nem valami zsúfolt belváros, hogy zavarva legyen a kereső a logolásban. De, ha itt, hát itt.

Kimászni innen majdnem akkora kihívás volt...

Akkor ennyi. Sőt, bónuszként lefelé nem kellett a meredélyen leszánkázni, hanem innen, a ládától vitt egy viszonylag szolíd lejtésű utacska vissza a földszintre. Úgy látszik, mások is utólag okosak... A "viszonylag"-ot tessék jól érteni: ez csak 60°.

A borospincénél parkoló autó ajtaját feltéptem, kiragadtam egy ásványvizes palackot, és magamba csavartam a tartalmát. Éppen szemétté gyűrtem volna az üres flaskát, amikor ránk szólt a már ismerős bácsi: "El ne dobjátok, megtöltjük borral!" Aranyos ötlet, köszönettel elfogadtuk. Kihozta az öreg a teli flakont, és vidáman hunyorogva mesélni kezdett:

- Bizony, én is már vagy négy éve nem jártam ott fönt! - és kezével a várhegy felé intett - akkor is főleg négykézláb....

Jókor mondja... Gondolom, az történt, hogy gazduram portájáról kiváló panoráma nyílt arra a siratófalra, amin nemrég még mi vonszolódtunk fölfelé. Az öreg kihozott magának valami fotelt, és abból nézegette a heggyel vívott küzdelmünket, mint valami National Geographic filmet. Mondom én, kedélyes emberek lakják a pincesori házakat mindenhol. Összenevettünk, megköszöntük a nemes neszmélyi nedűt, amiből most, e történet közben is kortyolgatok - jobban jön így az ihlet. Készült pár fotó,

Szíves vendéglátónkkal

 majd indultunk tovább. (Távoli barátaink most közel voltak, meglátogattuk őket a Dunakanyarban)

A kegyetlen meglepetés következményei, röviden összefoglalva:

- combig csatakos-sáros lettem a szebbik ruhámban

- a szagom mint egy izzadt lovászfiúé

- az idő már dél felé járt, kopogott a szemünk az éhségtől (M.-é a migréntől, hja, a hidegfront)

- A szépen lerendezett, kinyomtatott, ládaleírás-paksamétát bevágtam a csomagtartó mélyére.

Majdnem igaz. Maradt még egy láda, a Római örtorony, amelyik könnyű, út menti rejtés volt. Azt azért nem hagytuk ott. Igaz, keresni sem nagyon kellett, mert éppen együtt értünk oda egy népes bringás csapattal, kicsik-nagyok vegyesen, ők felkutatták a környék minden zegét-zugát, nekünk csak az ő nyomaik követése maradt. A vezetőjüket talán zavarta, hogy leszüretelték előlünk a keresgélés édes gyümölcsét. De, hogy őszinte legyek, én olyan nagyon nem is bántam.