2016. június 30., csütörtök

Ez a Badacsony

Ez a Badacsony, ez itt tornyosult előttem már évek óta, amióta GC-t játszom. Van rajta láda, nyilván. Csak hát, négyes szint, sokpontos multi, hegy, azaz minden, ami csökkenti a lelkesedésemet. Együtt pedig NAGYON csökkenti. Ezért maradt utoljára a félórányi járás-távolságon belül (na jó, autóval fél óra). De mivel már csak ő volt, hát ő került célkeresztbe.


M.-nek nem sok mindent mondtam, legyen neki meglepi. Mindenesetre reggel 8 körül indultunk, némi ivóvízzel felszerelkezve, amit párom bölcsen kipótolt pogácsával, szőlőcukorral – szóval sejtett ő is valamit.

De csak sorjában.

Tehát 7 pontos multi. Az első pontocska mindjárt a tényleg nem fizetős parkoló közelében, helyes ötlet kedvcsinálónak. Csak sajnos törött, a fedele a földön, a tartalma saláta, jelszószerűség sehol a környéken. Mindjárt egy telefonhívással kell indítanunk. A rejtő készségesen eligazított, a hiányzó információval kiegészítettem a salátagyűjteményt, hátha hamarabb jönnek utánam keresők, mint István gazda.

Kellemes séta a következő pontig, széles autónyomnyi turistaút, jár is a szemem, nem lehetne-e valahol itt parkolni, még megérné visszamenni a kocsiért – de persze nem megyek.

Már itt is a lépcső… mit lépcső: LÉPCSŐ! Naaagy lépcső. Magas lépcső. Nagy, magas lépcső, utólag néztem meg, mennyire, hát olyan 30 emeletnyi lehet. És persze ha ott van, muszáj rajta felmenni.
Kutya a táskába, bot a kézbe (azzal is lehet segíteni a mászást), ést induljunk: 1..2…3.. …14… 15. Pihi. aztán újra, számoljunk: 1… 2… …10. Pihi, lihegés, veríték kitörlése a szemből. Tovább, már elég lesz 5-ig is számolni, légzőgyakorlat, felnézek, mennyi van még – hát nem kellett volna. Akármennyi lehet, mindegy, úgyis fel kell rá menni, dúdolok magamban egy ide illő Republic-dalt: „… az égbe visz ez a lépcső…”. Vagy legalábbis úgy tűnik. Persze nem visz, menni kell rajta, mászni, kúszni, lihegni. 90 méternyi emelkedés után fent vagyunk a fennsíkon, felüdít a séta a kilátópontig, a leírás alapján meg is van a pont („csak kicsit bozót”). Jól megnézem a térképet, nincs több mászás, ami nagyon jó hír, még ha a végére majd kiderül is, hogy azért van még egy kicsi, na de az majd a vége lesz.

Nem győzöm reklámozni a g:hu appot. Régen, amikor még „úri hobbi”, kevesek által űzött sport volt a geocaching, nélkülözhetetlen eszköz és státuszszimbólum volt a túragps. Aztán jött az okostelefonos világ, szinte mindenki zsebében ott lapul egy számítógép, felvértezve mobil internettel, navigációval, és a hozzá illő applikációkkal. Én a ”gé”-n nőttem fel, van benne minden, ami kellhet: iránytű, track, szintvonalas túrarérkép, korlátlan ládaletöltési lehetőség, azonnali logküldés (nehogy otthon derüljön ki, hogy valami nem ok), a teljes ládaoldal információi, korábbi logok, szóval amolyan geoládász svájcibicska. A pontosság jó esetben 3 méter. Egy közepes teljesítményű androidos kütyüvel simán elmegy, magyar nyelvű, ingyenes. (x) J

Na szóval: már csak a távolságokat kell legyűrni (gondoltam én), menjünk a kőkereszthez. Megvan, mármint maga a kereszt. De kéne egy láda is, na az már nem olyan sima ügy. A leírás amolyan geocachingos: „sziklafal üregében, kővel takarva”. Na jó, megyek, amerre a nyíl mutat (8 méter!), hát sziklafal, az van bőven. Üreg is. Meg persze a fűszer: meredek hegyoldal, omlós talaj a láb alatt, száraz ág, ami a legkisebb terhelésre a kezedben marad, néha a levegőben kalimpálnak a lábaim, miközben két kézzel kapaszkodok a sziklapárkányokba.  Itt nem sokat ér a „svájci bicska”, 8-10 méter távolság vízszintesen az ugyanannyi, vagy több is lehet függőlegesen. Mindenesetre az elérhető sziklafalakat tüzetesen átvizsgálom, eredménytelenül.

Visszatérek a csapathoz. M. reménykedik, hogy majd ő megfogja a dobozt, Pamacs boldogan össze-vissza harapdál a viszontlátás izgalmában – vagy fél órát voltam távol. Nincs mese, ismét a rejtőt kell zaklatni, illetve csak jó lenne, de most nem elérhető. Viszont érkezik egy 20 fős diákcsapat, akik pont itt, a keresztnél tartanak pihenőt, esznek-isznak, a kísérő pedig fényezi magát, hogy milyen okos: „A Balaton Tihanynál a legrövidebb… őőőő… keresztben…”. Ezt még én is csak lassan tudom dekódolni, és nem az oxigénadósság miatt.

Lassan elszivárog a tudásra szomjas csapat, én még egyszer nekiugrok a bozót+szikla(fal) rejtekhelynek, de be kell látni, hogy 300 Ft erre az egy pontra éppen elég ráfordítás (ugye emlékszünk még: Badacsonyban nincs ingyen parkolás, óránként ennyi) feladom. A ládagazda úgyis azzal biztatott az első pontnál, hogy sebaj, egy-két hiányzó jelszó-elem még belefér. Na, majd meglátjuk.

A következő pont ismét egy kilátó. (M. prüszköl, hogy miért vannak ilyen magasan ezek. Hát, már említettem a kedvenc kilátómat, a fonyódi földvárnál, aki konkrétan egy gödörbe van építve, a többi bizony mind hegytetőre.). Jó nagy tumultus van, bölcs a rejtő, hogy eldugta a dobozkát az erdőben. Nem csak a mugli-veszély miatt, hanem azért is, mert így nincs tanúja a bénázásomnak.
Olvasom: „kéttörzsű fa, Kőkupac”. Na. Van olyan erdő, ahol minden fa kéttörzsű. Például ez, itten. Vagy három… Kőkupac meg – hát a talaj csupa kisebb-nagyobb kő, egymás hegyén-hátán, magányos nincs is, csak kupacos. GPSjel pedig amolyan erdei: egy darabig „erre-erre-erre”, aztán, amíg megpihenek egy fél percre, az iránytű megfordul, és „arra-arra-arra”. Szórakozik velem a cucc, vagy a műhód, vagy, ja tényleg, nem hoztam a kabalakrampuszt!. Aztán egyszer csak mégis megvan. Odanyúlok egy „miért van itt ez a pár kövecske” kupachoz, és hát persze hogy  az a megfejtés. Gondolok az utánam jövőkre, szép szabályos tornyocskába rejtem vissza a kapszulát.

Mehetünk tovább, most már lefelé. De nincs abban olyan nagy boldogság. Az út egy-két öklömnyi kövekkel tele, néha kigördül egyik-másik a láb alól, az izmok már merevek, a felfelé út még bennük van, szóval botladozás és sziszegés kíséretében ereszkedünk a következő rejtekhely felé. Ez legalább tényleg adja magát, az egyik legkönnyebb az eddigiek közül. Nem sok idő kell a megtaláláshoz, és már csak a záróláda van hátra, meg a tarkó tanácstalan vakarása, mert eddig a jelszórészletekből semmi értelmes dolog nem akar kijönni, egy hiányzik is – hogy lesz ebből megfejtés?

A rejtés vége egy forrás, nagyon jó, mert már minden vizünket megittam, és az árnyas erdő ellenére is egyre melegebb van. Jön is szembe egy bikinis, fürdőnadrágos család, szandálban. Érdeklődnek, hogy jó felé mennek-e a kilátóhoz? Ja. Végülis bármelyik úton el lehet jutni a kilátóhoz. Például a mögöttünk levő sziklás kaptatón is.  Nézegetem őket, és nem szólok, hogy nem a szúnyoghad lesz nagyobbik kihívás számukra nemsokára.

És igaza volt a rejtőnek, tényleg kiadják a jelszót a darabkák, amiket találtunk.

A mű kész, az alkotó  (jelen esetben a kesser) megpihen.

Majd, valamikor. A túra ugyanis a parkolóban kell, hogy véget érjen, az meg innen elég messze van, talán 2 kilométer, talán 3. Légvonalban. Eltévedés nélkül. De sem légvonal, sem el-nem-tévedés. Valami azt súgja, nézzek már rá a térképre, ha már ilyen szép széles és sima úton haladunk lefelé.
Még éppen idejében. A sárga jelzés álnokul kényelmes, és gyorsan levisz a hegyről, majdnem a partig. Csakhogy mi a Kisfaludy-háznál, a tetőhöz félúton parkoltunk, ha lemegyünk a hegyről, vissza is kell kapaszkodni majd a kocsihoz, úgyhogy gyors hátraarcot vezényelek inkább. Nagyon sokat nem hibáztam, talán 100 méter a visszaút, aztán folytatódik a hegykerülő túra, még némi le-föl mászás azért van benne, csak az íze kedvéért. Egy szembe jövő turistától megkérdezem még ostoba fejjel, hogy messze van-e a Kisfaludy-ház? Mire végig mondom, már meg is bánom, mert mi lesz, ha azt találja mondani, hogy „Bizony messze”, vagy a székely vicc formájában: „már messze”…? Egyfolytában valami pihenő-félét keresek, mert az a helyzet, hogy erőm végére értem. Ha leülök csak úgy, egy kőre megpihenni, onnan  - Pamacsos táskával a nyakamban – többé talán már fel sem tudok állni. Na meg Pamacs: a kutyust egyáltalán nem viselte meg a talán 10 km-es hegyi túra, lévén hogy biztonsági okokból többnyire a táskájában abszolválta azt. Most meg állandóan fecereg, félig kimászik, a két első lába a táskán kívül kalimpál, kicsit lefelé lógva próbál minél több illatot összeszimatolni, én meg fél kézzel próbálom visszatuszkolni a helyére, miközben levegőért kapkodok (a kutyatáska pántja a torkom körül), veríték csurog a szemembe, mögöttem M. bátorítólag kérdezget: „biztosan jó felé megyünk?”


Aztán mégiscsak befutunk a parkolóba. A kocsi kb 150 °C-on izzik a napon. A parkolóőrben nem volt annyi gerinc, hogy szólt volna reggel, hogy ne oda álljunk. De ez már nem számít. Még fél órácska autózás, és lerúghatom a lábamról a bakancsot, ledobálhatom a sótól megkeményedett túracuccot, megfuttatgathatom a kutyámat – megvan a badacsonyi láda!