5 perc, vagy 1 óra?

Néha nem értem magamat.

Illetve, utólag értem, de hogy mi működik, mi vezérel egy adott pillanatban, azt akkor sem tudnám megmondani, ha kínpadra vonnának a vallomásért.

Fárasztó, zavaros volt a hét. Többféle munka, amit össze kell hangolni, mindent megoldani, megtervezni, bizony eléggé kivette a szellemi energiáimat. Közben ott motoszkált bennem a hétvégi program: horgásztalálkozó Dunaalmáson. És ha már kirándulás, ha már Duna, sőt: Dunakanyar, hát nem hagynék ki némi ládakergetést, akkor sem, ha a program ezen a hétvégén másról szólt. Begyűjtöttem hát egy jópár célpontot, amiben volt egyszerű,  bonyolult, és  - ahogy magamat ismerem – irreális, mert miért ne legyen olyan is, „mit lehessen tudni” alapon.

30 oldal leírás, kövér akksik, gépek...

Az első mindjárt egy könnyű vadászatnak ígérkezett: a GCszuk láda, az M3-as autópálya egyik pihenőjében. A történet is megkapó: egy család, akinek a gyermeke itt jött világra – hát nem semmi élmény lehetett. Úgyis ott megyünk el a pályán, nem árt egy kis pihenő…

A pénteket lazára terveztem, hamar végzek, ebéd, pakolás. Persze ismerem magam, az ilyen készülődések stresszelnek, sietnék, szeretnék hamar túl lenni rajta, mert ezzel mindig valami gond van, valami otthon marad, valami nem jó helyre kerül – ettől aztán tényleg elmaradnak, összekeverednek a dolgok. Szóval tudom én, mitől félek!  A munka váratlanul bonyolult lett, kettőkor keveredtem haza, olyan 3 óra körül sikerült elindulni.

Az autó végre megnyugtatóan duruzsolt, nyelte a kilométereket. Erős forgalom volt a pályán, eléggé lekötötte a gondolataimat, meg még a délelőtti dolgok is foglalkoztattak, egyszer csak felbukkant a megjegyzett tájékoztató tábla: „Gyöngyös Nyugat, Hort”. Hopsz, térjünk akkor le… Az út átvezetett Horton, a falu után pedig vissza a pálya másik oldalára. Szépen látszott a Garmin képernyőjén a lila csík, eltéveszteni sem lehetett.

Bizony Garmin! Mert a következő hétvégén pedig Műhód Fesztivál lesz Sarudon, amire elcsábítottak a fórumos kesserek, oda meg nem lehet készületlenül menni. A fiam kölcsönadott egy ilyen gépet, aminek a kezelését… hát, hogy is mondjam… na szóval túl sok ikon van ezen a jó öreg gé-hez képest.  A ládák meg nem mind lettek rajta, csak Pest és Komárom megyét töltöttem rá, az is elégnek tűnt, bár kiderült, hogy EZ a pont még Heves megyei. Megoldottam, valahogy elkeveregtem a koordináta-megadáshoz (legalább azt is gyakorlom, hehe), és beírtam a láda pozícióját. A balatongyöröki görkorizós történet óta már ettől sem ijedek meg. 

Szóval, a Garmin vitt (volna) minket a cél felé, csak (mindig van valami „csak”) kis probléma, hogy M. nem tud térképet olvasni, nem látja a kijelzőt, nem szeret/tud/akar/mer a kütyükkel küzdeni. Azért valahogy megoldotta, szépen diktálta nekem az irányt, vissza a pályára, Miskolc felé, a parkoló pedig  alig 1-2 kilométer volt már csak.  Szépen be a parkolóba, vesszük a kütyüt, az előre kinyomott leírást, a cél már közel.

Közel?

De itt… Nincs emléktábla! A Garmin valahová máshová mutat, igaz csak nyolcvanvalahány métert, de… a túloldalra!

Ha valaki figyelmesen elolvassa a rejtés szövegét, az már rég tudja, hogy nem nyertem. Mert az írás a Pest felől érkezőknek írta, hogy „letérni  Gyöngyös- Nyugatnál”. Nekem egyszerűen el kellett volna autózni a pihenőig, egyenesen… 

Na ezért van az első mondatokban az a fejtegetés a megmagyarázhatatlan lépésekről. 

Semmi gond... követni kellett az eredeti írást, lévén már „Pest felől” voltunk: 6 km tovább, lehajtás, át a másik oldalra, és szépen behajtani a megfelelő pihenőbe. 

Itt az emlékoszlop,

 itt a fenyő a ládával,

 amit türelmetlenül akasztottam le az ágakról, a fa meg bosszúból vagy figyelmeztetésül jól megcsikargatott. 

Így lett az ötperces megállóból majd’ egy órás kessertúra.