Drive-in

Kesser-körökben a „drive-in” találat valami könnyű, kocatúra-szerű, találat… hát, aki úgy gondolja, jöjjön velünk egyszer! Tudjuk mi ezt bonyolulttá tenni!

 

Á, csak úgy, odaautózunk, kipattanunk a parkolóban – nem bánom, kelljen elmenni a szomszéd lángososbódé mögé – aztán log, „pont” , juhé!

Hát, ilyen sosem lesz.

Hazafelé, útmenti ládának kinéző rejtekhely Balatongyörök végén: GCSFRI

Parkolónak jó a szafaripark. Menjünk onnan gyalog!

Nézem a gé-t: az irány gyanúsan a hegyek felé mutat. A hegyek meg „odébb” vannak azért, de sebaj, reggel van, frissek vagyunk, lelkesek. Élvezem a kütyü térképes funkcióját, mutatja a turista-ösvényt, a nyomunkat, a ládát, hát ez szuper.

Csak egy dolgot nem mutat, pedig az sokat súgna: szintvonalakat. Az én Alföldekhez szokott gondolkodásom még mindig nem kapcsol, bár nézegetem a fölöttünk magasodó hegyet, remek kilátást nyújtó sziklapadok fenyegetnek, meg hát tudjuk, a leírásban megemlített „panoráma” kifejezés légyszomjat, kiköpött tüdőt, rogyadozó lábat jelent. De itt most nincs semmi veszély, inkább csak az a furcsa, hogy a megközelítő út nem visz közelebb a ládához. Hm? Szépen ballagunk a hegy szoknyáján, telkek, szőlő-ültetvények fölött, de nem nehéz a terep, csak lassítani nem nagyon szabad, mert a levegő/szúnyog arány 50% fölött van – nem a levegő javára. Így érünk el a helyig, ami a leírás szerint alkalmas kiindulópontnak. (És a parkoló? a szafari-park? Az nem kiinduló pont?) 

Na, de félre a filozófiával! Kiindulunk. Az út egyik kanyarulata mögött szembe jön velünk egy – fűnyíró! Olyan kis traktorszerű gép, rajta ül a jóember, és nyírja a turista(?)úton a füvet!

Nem bírom megállni szó nélkül – valami olyasmit mond, hogy épp erre visz az útja, és ha már, hát le is nyírja. Nem sokat beszélgetünk, vidám pöfögéssel továbbkaszál.

Valami ösvény-féle. Itt kell balra.

 - Biztos? – kérdi M. (1.) Kételkedik bennem. Kénytelen vagyok erős határozottságot mutatni, mert hát mit mondjak erre? Kütyü szerint, térkép szerint igen. Amúgy nem…

Hiányolom a jól kitaposott ösvényt. Igaz, hogy zord idők voltak errefelé, nem turistáknak való, hetes esők, zimankó – de attól még kitaposhatták volna előttünk az utat valakik.

Megyünk-mendegélünk az erdőn, mint Jancsi és Juliska. Sehol egy lélek, szúnyog ellenben egyre több. Az elöl haladó jár jobban, mert ő csak felriasztja a vérszívókat, a mögötte jövő már friss, éhes zümmögőkkel találkozik. Hát persze, hogy én vagyok hátul. Udvarias is vagyok, meg egyre lassabb is: kezd emelkedni az út („panoráma” lesz, ugye).

És kezd egyre kevésbé „út” lenni. Kő, törmelék, ágak inkább. A térkép szerint elágazáshoz kéne érnünk, és ott balra térni, hát elág az nincs, nincs, csak egy vízmosás.

- Biztos? – kérdi M. (2.) Nincs más ötletem, és a „csiganyál” szépen ráfekszik a jelre, hümmögök.

Sajnos biztos. Valamint most már tényleg meredek! Csúszik-gurul, a távolság alig csökken, de csökken. Jó lassú vagyok, ezt szereti a szúnyognép! 

- Jó felé megyünk? – kérdi M. (3.) Áh! Normális ember erre azt mondaná, hogy dehogy, ez egy nem jó út, nincs is út, keresztbe dőlt fákon kell átmászni, görgetegek indulnak a bakancs alól, nem látni semmit a zárt lombok alól… de valami mégiscsak biztató, egy kövekből rakott kis piramis mellett szuszogunk el – remélhetőleg nem egy néhai kesser csontjait őrzi, eljutok abba a transz-szerű állapotba, amikor már csak a következő két lépésre koncentrálok, ritmusa van ennek a mászásnak: egy lépés, három lihegés, 10 lépésenként egy perc lihegés… 

Úgy vagyok, mint Móricka macskája a faroknál való pörgetés közben: De jó lesz majd, ha felérek! Ott lesz pihi, levegő, doboz, jelszó, „panoráma”, barlang… csak oda kell érni.

Csak oda kell érni… „Biztosan jó felé… ?” ( 4, 5, 6) mit tudom én már! Itt ez a kütyü, már százon belülre mutat, valahová majdcsak odavezet.

Na végre! Már nem nagyon hittem benne, de mégiscsak megérkeztünk.

 Pici tisztás, kiépített (és lezárt) barlangbejárat, itt szúnyog sincs (annyi), hanem valami koo-t kéne találni valahol. Hát azt nem látunk sehol. Milyen az ember: van egy városi, parkba rejtett láda, ami (talán szándékosan) vagy hét méterrel el van mérve, és mindenki morog, hogy miféle dolog az már. Itt meg? Mutogat a kütyü össze-vissza, akármerre mozdulok, mindig az ellenkező irányba fordul, ha 5 méterre kerülök, gondol egyet és tizennyolccá válik a távolság. Ebből bizony telefonálás lesz: a rejtő kedves, és ugyan nem a megcélzott helyen, de elmondása alapján egy másikon megtalálom a szükséges információt. 

Koordináta. Beírom a gé-be, és elmosolyodom: hej, hát valahol arrafelé lesz a láda, ahonnan indultunk! Nem is lenne gond, mert a tuhu szerint az út körbe megy. A kütyüben igen, de a hegyen? Az ösvény számomra felismerhetetlen, se híre, se hamva. Na, én ezt nem vállalom! Bizony, szégyen-nem szégyen, az ide vezető „úton” fogunk visszamenni! 

Majdnem. 

Csak néha tévesztjük el. Az a jó, hogy errefelé a szúnyogokat már megetettük, most ebéd utáni sziesztájukat töltik. 

A dobozka hamar megkerül, semmi extra nincs a rejtésben, talán csak a hangyaboly, ami rátelepült. Szinte észre sem veszem.

Visszafelé még találkozunk egy csapat diákkal, akik barlangtúrára készülnek, éppen a speciális ruhákat próbálgatják. Próbálok velük szóba elegyedni, nem sok sikerrel. Jó, akkor nem szólok nekik, hogy nem a barlang lesz a legnehezebb része a programjuknak!

A parkolóban átöltözöm, száraz ruha, a kiizzadt folyadék visszapótlása – és már pattanunk is be az autóba, irány Miskolc!