2012. szeptember 17., hétfő

Abaúj peremén

(képek is lesznek, most késő van)

Hét ládát fűztünk fel egy Hernád-menti körútra.

 Volt itt eső, sár, napsütés, vagy 500 méter szint, és egy tányér halászlé.

Indulás. Niki szülei kicsit kétkedtek: "esik az eső...", de nem nagyon esett  - csak kicsit. A lány pedig nagyon készült, előre tanult, szmájlikat (tudom: smiley!). M. az ő ínyére való útravalót készített, én pedig lehetőleg valódi ládákat, mert hát akárhogy is nézzük, erről szól... Egy gyerek fantáziáját nem nagyon ragadja meg az "adj a koordinátához egy római számokkal megadott évszámot"-szerű matekfeladat, a mi kesserbojtárunkét legalábbis biztosan nem.
Az a bizonyos nem eső eső azonnal rázendített, ahogy elhagytuk Miskolcot. Hát... nem kedves tőle. 

I. Monok érdekes, dimbes-dombos kis falu, a készülődés lázában égett. Két esemény is mozgatta a lakókat: A Búcsú, és a nagy szülött közelgő születés-évfordulója.
A Kossuth-szülőház előtt álltunk meg. Nikinek meséltem egy kicsit Kossuthról, az idegenvezetős múzeumlátogatást most kihagytuk. A láda vitt tovább minket a kálváriához.

Itt szorgos emberek takarítottak, rendezkedtek, készülődtek. Egy bácsit megszólítottunk, ő elmesélte, hogy a stációk egy része családi sírhely is, a többinek is "gazdája" van, az övéket a dédnagyapja építette, azóta apáról fiúra száll a felelősség, a hely gondozása.

Szürke, elég reménytelenül csöpögő idő volt. Én már gondolatban "feleztem" a programot... A végláda a falu melletti víztározó mellett, az erdőben, nem túl extrém helyen volt (nem úgy mint... majd kiderül!), annak ellenére sima találat, hogy a hegyek, a felhők, és/vagy az erdő a GPS-vételt teljesen leárnyékolta. Mi autóval egyszerűen oldottuk meg a ládát, de el tudom képzelni, hogy egy gyalogos ládázónak elég unalmas lehet a faluból egy betonúton elballagni idáig.

Esik. És? :)

 A víztározót egyébként kissé megviselte a forró nyár: a víz felszínét türkizes algaréteg borította. Látványnak érdekes volt a  vízvirágzás, a tározó halai gondolom kevésbé lelkesedtek érte.
Algavirágzás
II. Golop a következő állomás, a falu fölött emelkedő egykori vulkán tetején rejtőzködő láda. Az út a faluban sima, murvás volt, aztán, ahogy kiértünk a házak közül, iszamlós sárrá változott. Most máshogy használtam a gé-t, iránytű helyett tuhu-s térkép nézetet állítottam be, csiganyállal. Ezt sem nagyon próbáltam eddig, itt pedig a rejtő is ezt javasolta a "toronyiránt" helyett. Jól is tette. Az út szépen mászott fel a hegytetőig, azért az emelkedő egy idő után kezdett unalmassá válni, a panorámából nem láttunk semmit, minden nyirkos, sáros, csatakos... A hegytetőre érni megváltás volt. Közel már a láda, 30-40 métereket mutatott a kütyü, hárman háromfelé széledtünk. Mert hát rejteknek való fa volt itt elég, szinte mind különlegesen ágazott szét, itt a különleges volt az általános.
Keresgéltem erre-arra... egy kicsit :)))
Célirányosan! :))))
Megvagy! :)

  M.-nek volt egy sejtése, Niki rátalált, én kikotorhattam az üregből a majd' három hónapja nem bolygatott dobozt. Nikit ilyenkor mindig elkapja az izgalom, vajon milyen ajándékot rejthet a kincsesláda. Választott most is valamit, amit elvisz a kistesójának. A logfüzet az ő reszortja, én a géppel foglalkozom, M. pedig vigyáz ránk... Munkamegosztás.
 
III. Pihenésként Tállya famadarai felé vettük az irányt. Golop végén már éppen gyorsítottam volna, amikor a lányok észrevették az út mellett álló, szépen felújított épületet. Hoppá! egy a kastély is célpont! Visszatolattam, körbejártuk a kastélyt


 fényképezkedtünk,

Niki gyakorolta kicsit az operatőrködést és az önkioldó+futás típusú fényképezést.

IV. Most már tényleg továbbálltunk. A tállyai  egy virtuális, sétálós láda. Megcsodáltuk a látnivalókat, szökőkutat, házikókat, pincéket a Vincellérház előtt, haranglábat (nem nagyon"láb" az, egy kis faház-félében laknak a harangok), kőbárányt, filoxéra-emlékművet. Ez is kell néha, két hegymászás között. Érdekes módon itt nincs borút-láda, azt Abaújszántón fogjuk levadászni. (!)
V. Az ám, a ború-ládák. Ez az abaújszántói... hát, nem nagyon olvastam utána. Gondoltam, a szokásos: egy virtuákis pont a faluban, a láda meg valahol a szőlőhegyen.
Aha...

 Azért már tudhatnám, hogy amikor elalszik az éberségem, a kisördög azonnal él az  adódó lehetőséggel. A faluközpontban egy akármilyen virtuális jelszódarab, az nem gond. Indultunk a ládáért - én lazán arra fordítottam a lépteimet, a lányok kérdezték, hogy nem kéne-e az autóval is közelebb menni? Na jó, nagy kegyesen rászántam magam, a hegy oldalában lévő présház alá parkoltunk. Innen indultunk felfelé. A gé szerint ötszázvalahány méter... már sejtettem, hogy ez szuszogással fog járni, mert a légvonalban 500- nak útjában állt a hegy. Amiben még bíztam, az a Kálvária-turistaút volt. Ha ilyesmi van, csak nem halunk bele mi sem. De persze nem minden kálvária egyforma. Ez nem öreg nénikéknek való! Egy előnye volt a másféle utakhoz képest: minden második stációnál volt egy kis pad, ahol meg lehetett várni, amíg a pulzusom visszaáll a "normális" 150-re. És lehet nézegetni a GPS-t, de nem érdemes, mert a táv csak 15 méterrel csökkent, vagy annyival sem, hegy, erdő - tudjuk.
De legalább számolni lehetett a stációkat. A tetőn, a kereszt mellett kicsit rendbeszedtük magunkat,


pihentünk, szellőzködtünk, ittunk egy kortyot. Pár perc, és az oxigénadósság is rendeződött.


 A látvány - máskor is, minden magaslaton levő láda logjai közt ott a kötelező megjegyzés: "Pazar kilátás, csodálatos panoráma...", hát, tudnék egy-két rejtőt, akit meghívnék IDE, mert ez valóban etalon! Ha már panorámára vadászunk...


Azám, nem (csak) ezért jöttünk! A leírás lazán megemlíti, hogy innen "pár száz méterre", van a geoláda.Az első gondolatom, hogy "miért", de nincs mit tenni, akkor megyünk. Most következik a kökény+csipkebogyós vitamin-túra.


A lányok sziszegni fognak, jajdulni minden bokornál, abból meg van 1574. Lány kettő, az bő háromezer "juj-jaj-hú...".
 Egy szűk csapás a vad növények közt kanyarog a gerincen, másfelé úgysem lehet menni. A végén egy tisztás, innen a látvány másik felében gyönyörködtünk...


 de nem (csak) ezért jöttünk! (Ez már volt...) Most meg lefelé kell mászni, de itt ösvény, kessercsapás, csak sejthető, inkább csak száraz fűfélék, amik még csúsznak is a lábunk alatt, igaz, ide a kökény sem szeret lejönni. Aztán megláttuk az egymásra dobált kőgombócokat,


 mellettük a rejteket, a ládát, mindent, ami kell.


 Már mosolyogni is volt kedvünk a logbook figyelmeztető szövegén: "az illetéktelen megtalálások elkerülése érdekében gondosan rejtsük vissza...", Hát, kissé mintha paranoiás lenne a rejtő, ki az, aki ezer tüskén át pont itt "sétál" majd, hogy illetéktelenül belebotoljon a dobozba? Na jó, azért szépen visszadugtuk a helyére, úgy illik. A bánatom csak annyi volt, hogy a visszautat is felfelé kapaszkodással kellett kezdeni.

Lefelé mindig vidámabb a mászás. Úgy látszik, nem csak a bükkszentkereszti csodakövek töltik fel energiával az utazót.
Ugye, milyen jó ötlet volt a présházig jönni az autóval? 

Mennénk tovább, van egy kastélyrom, itt, a közelben. Csakhogy az autó azt montja, ő így nem megy! Valahogy a hegyre mászás közben elkerülte a figyelmemet, hogy a benzin fogyóban van, most idegesítően villog a kis lámpácska. Még éppen nyitva találjuk a falu benzinkútját, szerencsére.

VI. A kastélyrom elgondolkoztató, furcsa gondolatokat ébresztő hely.




 Az elmúlás, a régi gazdagság, a pusztulás nyomai - stílusos a láda helye a kripták mellett.


 Niki kérdezett, mi meséltünk az elmúlt világról, emlékeztünk. 

VII. A túra végcélja a gibárti erőmű "elveszett" ládájának feltámasztása lenne, de a Nap már nagyon alacsonyan járt, újra beborult az ég, erősen sötétedett. A faluban is elkanyarogtunk egy kicsit, míg pontosítottuk, hogy merről lehet megközelíteni a ládát, vagy mit - a logok szerint csak a book lesz meg, egy nejlonba csomagolva.


Hoztunk magunkkal dobozt, némi belevalót, de hol is van a hely? A parti kövezést tüzetesen feldolgoztam, és az alkonyodó félhomályban végül meg is lett a könyv.


 Dobozkát adtunk neki, gy pár ajándékot, "libát is" :),
Talán megmaradna...
Azért elgondolkoztató, hogy valaki ezeket a geo-dobozokat gyűjtse be....

A Hernád medrében már sötétben sétáltunk.

Most már tényleg menni kellett. A visszautat az ártéri bozótban zseblámpáink sejtelmes fénye mellett tettük meg.

Hazaúton még meglátogattuk a környéken táborozó horgászcimborákat, akik  vendégül láttak egy tányér jóféle halászlére, a már hagyományos túravégi fagylaltozást pedig egy mekis menüre cseréltük.


4 megjegyzés:

  1. A csiganyálas képet milyen programmal készítetted?

    VálaszTörlés
  2. A jó öreg g:hu-val!
    Átkapcsolsz térképre, megtapizod a jobb sarokban a csigabigát (hogy pink legyen), majd bolyongsz, mint ... na jó, mint Petőfi a ködben. :)

    VálaszTörlés
  3. Nekem nincs csigabiga:(
    Lehet,hogy verzió függő?

    VálaszTörlés
  4. Sejtem már mit rontottam el, én online térképen próbáltam:)

    VálaszTörlés

Szólj hozzánk!