Út menti rejtekek

A felnőtt élet elsodort a régi otthontól. De Mindenszentek közeledtével, ha csak tehetem, hazamegyek. Most nem csak a család, a szenvedély is hív: Vannak még arra ismeretlen geoládák, lássuk, mit mutat az új játék a városomból?

Nem szoktam autópályát használni, inkább keresztülautózom az Alföldet. Lassabb, de emberibb, kényelmesebb út. Ha fáradt vagyok, megállok, volt már úgy is, hogy egy faluvégi focipálya mellett aludtam, ledöntött támlájú ülésen. Most erről nincs szó, de az útitervet úgy rakom össze, hogy felfűzök rá egy pár rejtést.

Elsőként  a szihalmi kálvária [GCSZIH] a cél.

(Nem ez a szokott útvonalunk, de „minden út Szegedre vezet”.)

Friss délelőtti napfényben érünk a faluba.

A Golgotához egy kertkapun keresztül juthatunk el, ami M.-nek kissé zavaró, mintha valaki magánéletébe csörtetnénk bele – de persze szó sincs ilyesmiről, magunk vagyunk. Némi séta, és előttünk a szépen elrendezett kép: a domb oldalába vájt kápolna, oldalt a stációk, a dombon a keresztek. 

Jaj, mindig a technika! M. lesz az, aki előbb-utóbb eldönti a GPS-kütyü beszerzését, én nagyobb békében vagyok ezekkel a tárgyakkal, lelkük van „nekik” (illetve az alkotójuk, programozójuk lelkének egy darabja van bennük), szóval lehetnek ötleteik, rossz napjuk, migrénjük. Az én telefonomon a gé-nek konkrétan az van most. Csikorognak a bitek, hunyorogva nézi a műholdakat, nem akar mozogni, főleg nem a célhoz vezetni. Megértem én, sétálgatunk kicsit a dombon,

Harlekinkaticák Jézus lába nyomában

nyitogatjuk a stációk vasajtóit (érdekes megoldás, egyébként mindegyiken kicsit másféle retesz  van), míg végre forog az iránytű…  és „hál’Istennek”, megjött egy kutyasétáltató társaság. 

Övék is a tér

Akkor sétáljunk még.

A rejtésben van egy kis SCRAMBLE, tegnap otthon kiraktam:” aoááktnnl aáotlld”

Igen. Biztosan úgy. De az „aoaktn” nem adja, hiába tapogatom. Kettő van belőlük, M. a másikat kényezteti, simogatja, szemébe néz igézően -  hiába, az sem szólal meg. Én végül kissé hasba boxolom az enyémet, na, ilyen inzultusra nem készült fel, megadja magát. 

Most már gyorsan pörögnek az események, írunk, küldünk, séta vissza az úton álldogáló autóhoz. 

Továbbállunk, Besenyőtelek [GCBETE] a következik

Tipikus „útközben”-település Füzesabony és Poroszló között félúton, itt aligha áll meg az utazó- kivéve, ha oka van rá, mint nekünk. 

Szentháromság

jelszó..

Ő is a titok tudója

Szép kis főtér,

templom, szobor, jelszórészlet. A terecskén pedig egy furcsa jelenség: biciklis nénik sorakoznak műanyagflakonokkal egy körbekerített gödör körül! Hát ez?

Forrás a főtéren

A falu artézi-kútja, a járdaszint alatt másfél méterrel. A nénik szerint sokkal finomabb az íze, mint a csapvízé. Megkóstolom, hát, mindenesetre finom.

Tűzoltó szertár, a fecskendővel

 A második pont a faluház lenne. Sétálni van kedvünk, most csak úgy, térkép nélkül. Megérzés alapján fordulunk be a mellékutcába, ott egy takaros porta. A kapu tárva, beóvakodom, persze a szolgálatos házőrző ezt már nem nézi jó szemmel, éktelen lármát csap (láncon van szegény, könnyen vagyok bátor). Előjön valaki a házból: a Faluház? Egy utcával tovább... Tehát tovább… és tényleg itt van. Jelszórészlet a kapuoszlop tégláján. Biztos? Vannak firkált téglák, karistolt téglák, sima téglák, kopott téglák, salétromos, mohos téglák, 1374 darab, mindet egyenként vizsgálom, és M. is, külön (2x1374). Ez szokott a kínos rész lenni, amikor a járókelők között mi, két kerge, tíz centiméterről szimatolunk egy darab falat, fatörzset, villanyoszlopot. A járókelők meg átmennek a túloldalra, biztos ami biztos. De semmi értelmes dolog nem látszik. Még M. az eredményesebb, ő talál másfél betűt, mintha… ennyi. A tájház meg zárva. Menjünk vissza az autóhoz, a végpont a falun kívül, a keresztútnál lesz. Nem jó érzés ugyan, hogy hibádzik a jelszó, M. kétkedik, én viszont olvastam a korábbi logokat, azok a keresők megoldották, hát mi sem vagyunk alábbvalók! 

A kesserek néha el szoktak hagyni ezt-azt. Mivel én már annak érzem magam, kezdem is hiába keresni a telefonom szép bőrtokját.Valahogy, valahol, valamikor lepottyant az övemről, és hiába rakok soron kívül rendet a kocsiban, hiába járom be a reménybeli helyeket újra, ez a keresés meddő. Csak hogy ne feledkezzünk meg a harmadik útitársunkról. Kösz krampusz!

Keresztút, feszület, végláda. Nem lesz itt gond – csak jobban kéne figyelni. Így viszont fél óra kotorászás után az egyértelmű helyen megvan a dobozka, megvan a jelszó, és tényleg kikövetkeztethető a téglás rész nélkül is. Megérdemeljük a jutalomfalatkát: most M. készült, van szendvics, elegendő.

A Tisza-tó nagyon megpezsdítette a rejtők fantáziáját, tele van furfangos, vízbe-nádba, mindenhová dugott dobozokkal, hát azok nem holmi laza drive-in célok, most le is mondunk róluk.

Azaz mégsem: Tiszaörvény,Horthy-csatorna [GCKORM], Jachtkikötő,

ez száraz lábbal is megoldható. Bámuljuk a szuper hajókat, megleljük a ládát, belefeledkezünk kicsit a tó látványába – egyszer, majd nyáron, ide is el kell jönni. Most továbbállunk. Következik egy nagy ugrás Szentesig. 

A térképek szerint geoládák szegélyezik az utat. Egyszer majd biztosan jó lesz azokkal is játszani, de mintha valami náthás szellem prüszölte volna őket nyakon, most szinte mind beteg. 

Az idő így is fogy, az „gazdaságos” navi-út kissé mintha a „teszkó-gazdaságos”fogalmával keveredne: út, út, de aszfalt helyett kráterek borítják, a közepén egy nyomnyi úgy-ahogy járható csapás, sír a lengéscsillapító, kacsázik, szlalomozik, döcög az autó. Mire végre visszajutunk Európába, az idő megette következő célpontunkat.

Kedves kis ékszer-város az Alföld közepén. Széles sétányok, aranylevelű gesztenyesorok, az evangélikus templom eget karcoló tű-tornya, az Arborétum ezerszínű őszi kaleidoszkópja, és személyes emlékeim az évtizedek távolában. Ez most kimarad. Idő kéne, mindig több, mint amennyi van. Ide konkréten legalább fél nap, mire mindent megnéznék. Rohanva leszedni néhány ládát, annak nem látom értelmét. Viszlát, Szarvas, legközelebb! 

Szentes [GCSZEN]

Amióta van elkerülő út, nem jártam a városban. A régi emlékek helyett – volt hogy hetekig laktam itt - meglepetés: szép, tágas, jókedvű város. A rejtés körbevisz a főtéren. Fényképezünk, egy fiút megkérünk, kattintson rólunk egy fotót a város felett.

"A város felett"

 Aprócska téren egy kalapos legény ropja a csűrdöngölőt, beállok mellé én is.

Csuhaj!

 A sétálóutca boltjai többnyire már zárva. Egy péküzlet (itt minden második bolt pékség?) mégis hívogat, egy kávéra-sütire betérünk. A boltos lány kedves, barátságos, jól esik pár szót váltanunk vele. A kávé viszont „egyedi”, az automata akaratából és az én türelmetlenségemből kifolyólag, kapuccino tej nélkül, mert hamarabb vettem ki a poharat a hasából.

A közelgő alkonyat indulásra sarkall. Volna még két-három célunk, inkább kettő, mert éjszakai túrát a mártélyi erdőben, most inkább mégsem...

Egy kunhalom az úthoz közel [GCSaph], azért érdekes.

Jókora domb, főként ha belegondolunk, hogy emberkéz hordta össze abban az időben, amikor még nem volt exkavátor, dömper, földgyalu. 

A halom

Út a tetőre

A Pont

"íróasztal"

A kesserláda

 Könnyű séta a csúcsra, ott a geodéziai pont – más egyáltalán nincs, így nem kérdés, hol lehet a ládika. Kicsi az edény, az ajándékok nem mind férnek bele, mellette ül egy kutyuska. Túl régóta nem lehet itt, az időjárás még nem gyötörte meg. Van zárható zacskó a kesserládámban, belecsomagolom a plüss ebet, hátha jár erre valami gyerkőc, legyen öröme benne. 

A kutyus megvédése

Mi lehet egy kurgánon, ami miatt érdemes felmenni rá? A kilátás! Jelenleg konkrétan a láthatár mögé bukó Nap búcsúzó tűzijátéka. És az érzés, hogy mégiscsak közelebb vagyunk az éghez. A távolból zümmögve közelít egy sárkányrepülő,

Sárkány a Holdról

 gondolom, neki is támpont a hely, mert fölöttünk vesz új irányt. Integetünk neki - gyermeki ösztön ez, integetni a repülőnek, vonatnak, hajónak, és fölöttünk is egy gyermeki lélek: a pilóta, ő is visszaint, aztán ellibeg a napnyugtába lassan. A gép zúgását elnyeli a távolság, a csend.

Mártély [GCMart] már sötétben fogad. 

E könnyűnek ígérkező láda felkeresésével zárnánk a túrát. A vastagodó félhomályban  meglátogatjuk a Festők Dombját – ez is valamiféle mini kurgánnak tűnik, a tetején furcsa madárral. Ládát találni csak azért nehéz kicsit, mert elég nagy itt a mozgás, a gáton is, az üdülők felől is autók, biciklisek, gyalogosok bukkannak elő. 

Egy kis nézelődés után M. kezében is van a doboz.

M. rejtőszinekben

Kész a leltár: Nyolc ládából hatot meglátogattunk, A máskor négyórás út viszont most kilenc lett. Elég ez egy napra. Új érzés volt így utazni, változatos, kicsit kalandos, az unalomig ismert aszfaltcsíkok helyett, és további hozadéka a ládázásnak, hogy sokkal kevésbé fárasztó így a majd négyszáz kilométer.

„Kevésbé”, de azért mégis. Jó lesz megérkezni, megpihenni. Várnak a hozzátartozóim, a szülői ház, Apám emléke, húszévnyi életem emléke: Szeged.