Hosszú téli esték - Tokaj vára

A folyó mintha a semmiből érkezne, sötétszürke homályból surran a csónak alá, és mögöttem ugyanúgy, rezzenéstelen a felszín, amint eloszlik a gomolygó köd mélyén.

 Egyenletes mozdulatokkal húzom az evezőt, a csónak némán, lassan siklik a mélyszürke folyón. Néma óriások maradnak le mögöttem: a parti fák alaktalan árnyai. A víz fölé hajló ágaik mintha utánam nyújtózkodó ujjaik lennének. Furcsa csenddel takarja be a tájat a novemberi köd: egy madár kiált, valahonnan halk csobbanás hallatszik, a távolból az országúton surrogó autó – egy-egy pillanatra megborzolják a csönd felszínét, aztán minden elsimul újra, csak a víz suttogása, az evezőkoppanás a ladik oldalán, a lélegzetem, a fülemben a vér dobogása hallatszik. 

 - o - 

Klasszikus falusi kocsma Tokaj belvárosában: sötét, kissé hideg, a levegőt átjárja az olcsó bor és pálinka szaga. A pult mögött kortalan nő üldögél, arca mozdulatlan, ahogy rám néz, neki mindegy, hogy itt vagyok-e, majd mondom, mit akarok…

- Csókolom! Egy horgászjegyet szeretnék. Mára, a Bodrogra  - mondom egy szuszra, érzem, hogy idegen vagyok én itt. Kiteregetem a pultra a papírokat, a nő nekikészülődik az adminisztrációnak. Gondolatban már a peca részleteit rendezgetem, hová kéne, hogyan, mivel…

- Hová mégy pecálni? – A helység sarkában megbúvó asztal mögül jön a hang. Továbbra is a klasszikus falusi kocsma-elemek: egy munkásruhás alak gubbaszt ott előtte a kötelező fröccsös pohár. Sőt, mellette egy fiatalabb is, furcsa tekintetű gyerek, mínusz tíz dioptriás szemüveggel.

- No, hát hová menjek?  - dobom vissza a kérdést, kissé ódzkodva a közvetlenkedő stílus miatt, de hát végülis én vagyok itt az idegen, el kell fogadni a helyi szokásokat. És el is szégyellem magam, mert a tegezős „barát” tényleg tanácsokat ad, használhatót, amit egy helyi ismeretekkel nem rendelkező pecásnak megköszönni illik. Úgy is teszek. Aztán, egy kísérlet erejéig megpróbálom a másik hobbim felé terelni a témát:

- A komp? Üzemel?

- Á, nem…

- És nem tud(sz) valakit, aki átvinne engem a túloldalra? A várhoz mennék… - furcsállom én ezt a tegeződést, de ha így, hát így.

- A vár… Én is ott laktam...

A viccet, hogy netán személyesen egy Rákóczihoz lenne szerencsém, gyorsan elhárítja, de továbbra is barátságos, a maga keresetlen módján. Beszélgetünk a folyóról, árvízről, a „zugi” életről. Aztán odaszól a láthatatlan tekintetű társához:

- Elviszed a komát a Pista bához.  – Nem kér, mintegy közli a gyerekkel (hozzánk képest gyerek, olyan húszéves forma srác) - Az öreg majd ad csónakot.

A horgász-papírok elkészültek, de már nem a peca izgat, hanem a lehetőség, hogy a hónapok óta környékezett geoládát most talán elkaphatom! Indulunk is, vezetőm egy töltés melletti portához kísér. Egyre kíváncsibb vagyok, mi fog ebből kisülni? 

Csöngetni nem kell, az udvarban két kutya is szolgál, egy „falusi vegyes”, és egy 50 kilós-forma masztiff.  Az ő öblös hangja megremegteti a gyomromat, ahogy a kapu túloldaláról közli velem, ide én nem fogok bemenni. Hát, nem. De hamar előjön egy melléképületből „Pista Bá", amolyan klasszikus szikár vízi ember-kinézetű öreg. Elmondom, mi járatban vagyok, hogy ha esetleg átvinne engem… a vár… a kocsmában ennek a gyereknek a cimborája (a srác közben már eltűnt, gondolom visszament a fröccséhez)… Az öreg térül, kezében egy Penny-s szatyorral jön újra, és már ballagunk is át a töltésen.

A Bodrog-parton vagy húsz csónak sorakozott, mindenféle fajta, az ütött-kopottól a takarosig, a másfél személyes lélekvesztőtől a tökéletesen karbantartott „hajóig”. Nos, ez utóbbiak közül egyhez ballagott oda az öreg, eloldozta, belette a szatyrot – „ a rendőr miatt. benne a lámpa, kötél, mellény, minden” – a kezembe nyomta az evezőt.

- Tud evezni?
- Há... mhm... khmh.... izééé.
- A part mellett haladjon, ott kisebb a sodrás. Na, majd látja, hol kell átmenni.

Mire elhelyezkedtem a ladik végében az öregúr eltűnt. Nem is bántam, mert nem gondoltam, hogy túl sok tanú szükséges életem első folyóvízi ladik-kirándulásának indulásához. Bénáztam, na. Húztam egy nagyot, hogy haladjunk, amire a készülék szépen befordult a folyó közepe felé, a sodrás belekapaszkodott az orrába, és már úsztam is – lefelé. Mint Tutajos a Tüskevárban, habverőztem egy darabig az evezővel, míg rájöttem, hogy hogyan is lehet megszelídíteni ezt a 7 méter hosszú alkalmatosságot, közben szinte hallottam Matula morgását: "Nem ringlispíl a'!... Lapjával húz, élivel kormányoz. Érti?"...

 - o - 

Egyenletes mozdulatokkal húzom az evezőt, a csónak némán, lassan siklik a mélyszürke folyón. Elhagyom a kompot – tényleg „benne hallgat a sötétség”, majd még egy kicsit feljebb evezek, hogy amíg átevezek a túlpartra, a sodrás éppen a kívánt hely közelébe vigyen. A ködből lassan kibontakozik egy mellékág torkolata, na, az jó lesz nekem. 

Kikötni sem túl egyszerű elsőre, szerencsém, hogy itt sincs nézőközönség. Azért valahogy megoldom, végre szárazföld a talpam alatt újra. Szétnézek: egy lapos tisztáson vagyok, pár lépésnyire a régi zsidó temető dőlt síremlékei méter magas fal mögött. 

Előttem egy takaros, fehérre meszelt ház, az ajtaja nyitva, de ember sehol.

No, most már keresni is kéne. A „kedves” gé-program azonban mást gondol. Vagy nincs műholdjel, vagy lefagyott, vagy… hiába jövök-megyek, a távolság 83 métert mutat, még az iránytű úgy-ahogy forgolódik, de nagyon neki sem hiszek már. Na, ez jó lesz, ha átkalandoztam magam ide, a vár tövéhez, aztán dolgomvégezetlen mehetek vissza. Szerencsére a ládaoldalon korrekt a leírás, fenyőfák csak egy helyen látszanak. Ballagok hát feléjük, vállamon a az evező, az ad némi biztonságérzetet, mert egy kutya ugatása hallatszik, egyre közelebbről. Az eb viszont láthatatlan… Azért kissé szorongva megyek tovább, mégiscsak én vagyok itt idegen, és ő otthon, gazdája nincs látható közelben, ki tudja, hogy gondolja ő ezt. Aztán nem derül ki – lehet, hogy a kutyus is kétesélyesnek érezte a helyzetet, mert vakkantásai egy idő után távolodnak, majd el is hallgatnak.

A láda ott van, ahol lennie kell. Gyakorlatilag GPS nélkül találom meg, majdnem azt írtam, hogy nem kell hozzá technika, de a ladik, az vajon mi? Logolni nem tudok, a kütyü továbbra is sztrájkol, a füzetbe regisztrálok csupán.

Visszatérni nem sokkal egyszerűbb, mint ahogy ide jöttem, inkább csak gyorsabb. Igaz, ehhez már közönségem is akad. A mellékágból éppen akkor bukkan elő egy csónak, amikor indulnék. A taton egy fiatalember állva (!) evez, a ladik orrában egy fázósan picire összegörnyedt nő ül. Udvariasan biccentek nekik (így képzelem el a szikár vízi emberek találkozását), ők hasonlóan, némán köszönnek, és zavarba ejtő könnyedséggel suhannak el mellettem.

Az „én ladikom” is visszatalál végül kikötőjébe, a túra végére már egészen használható technikát sikerült kialakítanom. Bezörgetek Pista Bához, megköszönöm a csónakot – pénzt nem fogad el, és invitál, hogy bármikor, ha erre járok, csak keressem, a ladik a rendelkezésemre áll.

A nagyobb élmény ma nem a geoláda volt, hanem a közvetlen-önzetlen emberség, jó szándék megtapasztalása.

És mert M. és Niki nem volt velem, ide még egyszer,  velük is eljövök.