Kéktúrázóknak - Világvége után jobbra

Kell egy saját láda!

Persze az igazi egy általunk kitalált, megalkotott, telepített lenne, az azonban folyamatosan alakul, „terveződik”, vár a jó időre. De ahogy a kutyára vágyó ember is választhat, hogy „saját” kiskutyát nevel vagy egy gazdáját veszített menhelyi ebnek ad új esélyt, úgy a ládákkal is hasonló a helyzet. Az adoptálhatók között is érdemes keresgélni. 

A dolog fordítva történt.

A hosszú tél végre engedni látszott, a szobafogság egyre nyűgösebb volt, a nagylánynak is kedve látszott jönni, hát néztünk valami célt, nem messze, mert annyi ideje nincs egy tinédzsernek, nem extrémsportosat, mert az olvadás nyomán dagonyává vált erdőkben-hegyekben nem nagyon szeretnek caplatni útitársaim. A gép kidobta ezt: Fáj, Fáy kastély.

Egyébként is úgy vettem észre, hogy Nikit megérintik ezek a múltbéli helyek, főként, ha valami módon részesévé válhat a történetnek, akár gondolatban, a néhai nemes-kisasszonyok helyébe képzelve magát, akár úgy, hogy bekucorodik egy skanzenben a kukoricamorzsoló „babák” mellé… 

A ládaoldalt böngészve feltűnt a tulajdonos: „adoptálható ládák”! Nocsak! Megnézzük, és ha elnyeri a csapat tetszését, a nevünkre íratjuk. 

Az autó egyre lassabban halad, ahogy a „négyszámjegyű” útról is letérünk egy nem is jelzettre. Hatalmas kátyúkat kerülgetünk, van úgy, hogy nincs hová kerülni, mert ott is gödrök vannak, a tél lábnyomai. A völgyben füzes-kákás ingovány kíséri a dombok között tekergő meggyötört aszfaltcsíkot, ha felbukkan egy-egy szembejövő autó, alig van hová lehúzódni – de talán ha három akad, mintha kifelé mennénk az emberlakta világból. A térképen sosem hallott falunevek…

Egy bukkanó mögött hirtelen elénk tárult az apró falu. Közvetlenül előttünk csinos kis templom és a kastély, ami a mai kirándulás célja, a széles völgy túloldalán a „másik utca” házai kedélyesen pöfékelő kéményeikkel, magukba zárkózva – ember sehol. (Igazándiból öt utcája van a falunak, és meghazudtolja azt a régi megállapításomat, mely szerint minden településen van Petőfi és Kossuth utca – itt nincs.)

A kastély nagykapuja zárva, de a közmondás szerint is mellette álló kiskapu kilincsre nyílik, már bent is vagyunk az udvarban. Jól nevelt turistaként máris fotózkodunk, én méregetem a helyszínt, mit lehet ebből kihozni?

Míg tétován nézelődünk, a melléképületből (vagy honnan) egy ember érkezik. Bemutatkozás, barátságos kézfogás után már nyitja is a főbejáratot, mesél a kastélyról. Megemlítem neki a geocachingot, erre készségesen felajánlja, hogy megmutatja, hol keresgéljünk – udvariasan elhárítom, elég lesz majd akkor kérni, ha felsülünk. (volt már olyan, úgyhogy nem vagyok túl határozott.) A kúriát viszont szó szerint a pincétől a padlásig megmutatja, nem tolakodó, informatív, és nem szól rénk, ha megérintünk egy-egy tárgyat.

Érdekes tárgyak a múltból.

 

 

A szalonban a falon híres dombormű, 

a terem közepén egy magányos, elhangolt zongora. Niki pötyögtet rajta, borzongató, múltidéző hangok visszhangzanak az elhagyott szobákban…

A park aprócska, kis tó is van benne, és egy korhadt fa őrzi a ládát.

 Nem nehéz rejtés, a tartalma rendben van. Kicsit felbővítjük, hátha látogatók tömegei érkeznek nemsokára… amire nem túl nagy az esély, a kéktúrázókban reménykedünk, de még nincs szezon – hát, majd meglátjuk.

 

M.-nek tetszik a hely, Niki sem tiltakozik. 

 Hazaérve el is küldöm az adoptálásra jelentkező mélt.

A templom meglátogatása most nem sikerült, egyszer majd azt is megejtjük. 

Megéheztünk, de most persze volt elemózsia – nem mindig az éhséggel harcolva túrázunk mi sem, főleg nem egy aktív tizenéves társaságában -, falatozás után indulunk haza a kráterekkel szabdalt számnélküli úton.

Ennyit szántunk erre a napra. Nikinek halaszthatatlan barátnőzés, nekünk laza délutáni ejtőzés a további terv. 

A történet pedig várt egy kicsit, van ez így néha. Ha azonnal nem ülök neki – márpedig fáradtan nem feltétlenül – akkor hátra sorolódik, a napi „fontos” dolgok fölé tornyosulnak, de persze nem vész el az emlék, csak letisztul, átalakul, a lényegtelen kipereg belőle.

A blog amúgy is türelmes jószág, inkább az olvasói szoktak időnként célozgatni hanyagolt „kötelességeimre”, élükön M.-mel. 

Tehát, kedves látogatóim, íme az első sajátládánk felfedezésének története!