2015. október 28., szerda

Szigliget - Két vár


Az út mellet meredek hegy, csúcsán a még romként is impozáns várral, az omladozónak tűnő tornyon zászlót lobogtat a szél. Valahogy mindig lobog, olyankor is, amikor lent a rekkenő nyárban szellő sem lengeti az út menti nádas leveleit.

Az évek során számtalanszor autóztunk el Szigliget mellett. A tekintetet messziről vonzó fellegvár szinte követelte, hogy menjünk fel oda - és persze jártunk is már régebben ott, még "GC-előtt". Az emlék megmaradt: A Balaton, a tanúhegyek, és hogy az élmény nem ingyen van, bizony megszuszogtatott , mire felértünk a zászlóhoz.
Most meg  még geoládát is rejt a hely, az utolsót a környéken, amit még nem kerestünk fel, hiába, ritkán hiányzik nekem a hegymászás. De hát ha ott van a hegy, fel kell rá mászni, és most már nem is olyan egyszerű az elhatározás, mert a kesserkutya persze nem mászik, hanem utazik, bizony, ahogy mondani szoktam: ő a rejtések nehézségéhez +1-et hozzáad! Mert nagynak nem nagy, de szertelen, kíváncsi, és kímélni, védeni kell, mert nincs neki saját veszélyérzete - máskor meg ellenkezőleg, megijed mindentől, mindenkitől, és elég nagy lármával próbálja elűzni a fenyegetéseket, legyen az zörgő bokor, kóbor vagy éppen házőrző eb, erdei turista, mókus, dongó...

Kissé hevenyészve készültem elő a ládázáshoz, elvégre most nyáron már jártunk fent a várban, a négy pont közül az már megvolt, gondoltam, nem lesz annyira bonyolult a maradék három. Nagyjából beleolvastam a leírásba. Első pont: az óvár. A kereső app mostanában igen információ gazdag, mutatja szépen a sűrű szintvonalakat, a leírás is említi a lépcsőket, hát veselkedjünk neki! Pamacs helyet foglal a táskában a táska pántját átvetem a bal vállamon, és persze a kutya nem az aljában kucorog, hanem szépen felágaskodik két lábra, legyen az én gondom, hogy ki ne bucskázzon, vagyis jobb kézzel átölelem a mellkasát. Na, így indulunk neki a végtelennek tűnő lépcsősornak.
Előbb-utóbb minden mászás véget ér, többnyire úgy, hogy felérünk a csúcsra (az egyéb lehetőségekről most ne beszéljünk).  M. elégedett, Pamacs elégedett, én lélegzethez jutok, mi kell még?
Jé, mégegy vár! Szigligetnek tehát kettő is van. Ez is szépen rendbe szerve, van kilátó is, hál' Istennek nem további sok szűk lépcsővel leküzdhető, csupán egy dobogóféle van ácsolva a Balaton felé eső oldalon, szép a látvány is, amit mutat. Jó kis hely. No, keresgéljünk! Keresgélünk-keresgélünk, nem sok eredménnyel. Ilyenkor többnyire hagyom a GPS-t, és intuitív keresésbe kezdek. Kimászok a kőfal külső oldalára, ott is... Kessernyomokat nézek, és igen, a fal sarkánál egy fa, a gyökerei között kövek... és egy szép dobozka. Kissé már viharvert, a 4 füléből három hiányzik, a tartalma kissé omlós, de megvan, az a lényeg, nem?
(Otthon, a log beküldése során kiderült, hogy NEM! Amit találtam, az valószínűleg egy .com-os láda volt, a benne lévő jelszószerűség nem tartozik a .hu-s ládához. Bár a leírásban van rá utalás, hogy ott is lakhatott a "mi" jelszóhordozó mikroládánk, de mégsem ez a jó találat. Persze otthon már hiába okos az ember.)
Találtunk hát ládát, (szerintem) jelszót is, mehetünk a következő helyre. Egy kis kápolna, nincs is messze, csupán valami hatszáz méter. (Na persze. Hegyek között ez a hatszáz azért meglepetéseket hordozhat.) Leparkolunk a hely "közelében", elugrálunk a lavinaként ereszkedő biciklis túrázók elől, Pamacs a négy lábáról megint átvált az én kettőmre, és - mi lenne más? - lépcsőzés következik! M. kezdi sokallni, kérdezgeti is, hogy biztosan erre kell-e menni, de hát erre visz a turistaút, mit mondhatnék?
Ez a pár tíz grádics szinte meg sem kottyan, már meg is érkezünk a kápolnához. A látvány, ami fogad, tetszetős, másrészt bosszantó, legalábbis ami a töméntelen parkoló autót illeti. Ezek szerint nem csak lépcsőkön lehet ide eljutni
Metsző a szél, a templomocska fala mögé kell menekülni, jó helyre, ott a második "dobozka".
Hm...? esetleg valami ilyesmit kellett volna az előzőnél is találni? Értelmesnek tűnő szótöredék a zsákmány. Mindegy, vissza már nem megyünk, hanem autóval közelítjük a harmadik pontot. Körbevisz az út az egész hegyen (közbevetőleg: "...biztos hogy erre kell...?"-ek borzolják a hangulatomat, hát hogy lenne már biztos, életemben nem jártam még erre, nincs más esély, bízni kell a technikában, a térképben). Egynyomú utcák. egy szembejövő "úri kocsi" kegyesen visszatolat öt métert, hogy felérjünk, köszönésül intek, biccentek, de mintha ez kevés volna, sértődötten kaffant rám a mét'ságos. Márpedig ennél többet nem kap. A tüske bennem, parkolót keresek, nehogy még valakinek az útjában legyen szegény kis kesserautó, el kéne ásni, vagy mifene.

Kis rákészülés,  eszünk-iszunk, mert a tuhu-térkép itt is szintvonalakat mutat, még többet is, mint ami az adatokból kimatekozható. Aztán nekiindulunk. Lankás. Emelkedős. MEREDEK! Szuszogunk fölfelé az ágtörmelékkel borított, csúszós vádi-féle úton, míg végre valami turista-pihenőnél megkegyelmez nekünk a hegy. Szusszanunk egy kicsit (meg mégegykicsit), Pamacsot is négy lábra állítom, bóklásszon, szimatoljon, neki is legyen valami emléke. Rajta viszont kitör az irigység, sértődött lármával ijesztget egy időközben előbukkant családot. Lehet elnézést kérni, "nem harap!" kiáltásokkal elvonszolni a 6 kilós kis méregzsákot az erdő olyan részére, ahonnan nem látja a az ő erdejét háborgató idegeneket. Mordul még egyet-kettőt, de már megadóan visszaül a táskába, most éppen a kullancsveszély miatt. Mindegy, akkor sem könnyebb.

Az út végre a fennsíkon halad tovább, jó lesz az, úgyis vissza kell jönni az itt bujkáló másik láda miatt. Aztán ereszkedik. Majd MEREDEKEN ereszkedik!, Na! Nekünk még vissza kell jönni... eh, mindegy, ereszkedjünk. A nyakbakutya nem kapaszkodik, én egy kézzel, a másikkal ugye őt, a régi, leharcolt bakancsom alig tartja a lábamat (véletlenül otthon maradt az új, mindegy), végül azért csak megérkezünk a Kamon-kőhöz, érdekes, szép pont. Keresem a dobozkát... megvan!
Meg... :-( Benne egy papír... Valami nyegle üzenettel, miszerint megtalálták, hehe... Na, most fogyott el a lelkesedésem végleg. Hiába próbálom megérteni az előttem járó vicces emberkék lelkét.
Kezdem megérteni azokat a kessereket, akik kerülik a multi-rejtéseket. Kiábrándító ez így. Fél napig lihegünk hegynek föl-völgynek le, hogy aztán valami nyegle suhanc idétlen vicce miatt értelmét veszítse az egész.
Ülök egy rönkön, már csak a telefon segítségében bízom. De az sem akarja a jót: elsőre sikerül a másik láda rejtőjét felzavarni vasárnapi sziesztájából (tudom, azért még vissza kell mászni). Lassan tisztázódnak a viszonyok, mire az igazi számot hívom, már kezd rendeződni az oxigén-adósságom is, így kétségkívül könnyebb társalogni. És további szerencsére az igazi rejtő kolléga volt annyira körültekintő, hogy elhelyezett egy alternatív jelszórészletet is a közelben. És segített az első pontnál eltévesztett találat javításában is. Na. Így már mindjárt jobban esik a mászás vissza a Magányos fenyő ládájához.
Aztán már csak a jó fél órás ereszkedés van hátra a talpunk alól ki-kigördülő ágdarabokkal borított vízmosásban.

Huhhhh! Jó, hogy nem kell még a várba is felmászni, van ott is néhány száz lépcsőfok.

A találat végszerelése otthon, nyugodt körülmények között már rutinmunka volt.

Egy biztos: örök emlék marad ez a keresés is. Így teljes ez: nehéz, néha kiábrándító, de végül mégiscsak kellemes, győztes élmény.

Köszönjük!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szólj hozzánk!