Kesserkutya

Szeretem kissé megnehezíteni a túl simának tűnő kihívásokat.
ez a túra egyszerűnek tűnt…

Szombat reggel.

Az ember ilyenkor szeret kicsit lustálkodni. Kiles résnyire nyitott pillái alól, és látja: még csak hajnal van…

AU..!!!

Valaki harapdálja az orromat. Belecsiklandoz a fülembe, miközben egy kis tappancs tolakszik a számba… és szuszogás, izgatott vakkantás. Hát aludj, Sancho, ha tudsz! Nem tudsz, mert röhögsz a helyzet és a csiklandozó kölyökkutya-nyelv miatt.

Ééééébresztőőőő!

Március 15-ére némi hegymászásos túrákat terveztem Kazincbarcika környékére. A már többször kinézett Vadnai vár, az Uppony-környéki ládák, esetleg az új barcikai láda, szóval bőséges a kínálat. Az időjárás pedig beígért egy szélviharral kísért frontbetörést, de bíztunk benne, hogy melléfog, vagy csak délután érkezik a zegernye.

A kutyus neve Pamacs. 5 hónapos fiúcska, kicsit plüsskutyára hasonlít, de belül igazi, lelkes, vállalkozó kedvű teremtés, fizikai korlátok közé szorított testtel: 4 kg, 15 centis lábak… cserébe vidám és bátor lélek. (A bátorságot tessék viszonylagosan érteni, mindenesetre nem szalad el, ha maga mögött érez bennünket.) Nos, úgy gondoltuk, ő lesz az útitársunk az ünnepnapi túrán. Mivel kissé szertelen lélek, elkerülhetetlen tartozék a jojós póráz, valamint a jutalomfalatos zacskó. És az utazótáska.

A társak: M. és Pamacs

 Az egyértelmű ébresztés után reggeli, pakolás, indulás. Illetve a pakolásnál kissé elgondolkoztam: eddig is kellett ez-az a hátizsákba, most ez még kiegészült a kiskutya miatti bővítményekkel, úgymint tálka, víz neki is, kutyakaja, szállítótáska, rágójáték. 

Elindultunk. A kocsiban egy hang hallatszott csak: Pamacs pohárrepesztő frekvenciájú vakkantásai. Le lehetne ezeket szerelni egy-két-tíz-hetvenhét jutalomfalattal, merthogy korrumpálható a kispajtás, csakhogy falatka – az nincs. Az első út menti garázsboltban vettünk némi parizert, amit felapróztunk 1 cm-es kockákra, na, attól kezdve úgy-ahogy rend volt az autó hátsó ülésén.

Az első – utóbb kiderült, hogy a mai egyetlen – láda ajánlott parkolója 1800 méter sétát ígért. Gondoltam, az elég lesz kezdésnek. Persze lesz benne magasság, meg látszik a hegy is, amelyre fel kell jutni, hát erről szól a kirándulás. Na de arasznyi lábacskákkal, miközben mindenfelé izgalmasabbnál izgalmasabb illatok, zugok, lények, látványok bombázzák egy kiskutya érzékeit, amitől az cikcakkban közlekedik előttünk-mögöttük-körülöttünk, összekötözve minket a pórázzal, belehuppanva a keréknyomokba (nekünk keréknyom, neki vádi), felkapaszkodva hetven centis meredélyekre, ahonnan nem tud aztán lekeveredni… Haladgattunk.

Az erdei út végtelennek tűnt. Nekünk ezer lépés, Paminak tízezer. 

10000 lépés

 Ahogy bonyolódott a helyzet, egyre többször alkalmaztuk azt a a funkciót, amire hosszú évszázadok alatt tenyésztették a fajtáját: az öleb-üzemmódot (a félreértések elkerülése érdekében: nem az „ölés”-ről lett elnevezve! J). A kiskutya hol M. karjaiban, hol az én általvetős utazótáskámban „mászta” a hegyet. 

"hegymászás" így...

"hegymászás" úgy...

 A ládához való feljutás így eléggé szuszogósra sikerült. De megvolt a rejtek, benne mindjárt nem is egy, hanem két geoládával! Mindenféle boldogságok közepette (úgymint oxigénadósság pótlása, átizzadt ruházat szárítása, a megtalálás öröme, bohókás kutya itatása, stb) logoltunk. A visszarejtéssel várni kellet kicsit, mert a várat úgy látszik, bevették – egy terepruhás brigád bukkant fel a domb mögül, ketten minket is "felderítettek”, gondolom, jelentették az elöljáróiknak, hogy „két hibbant turista egy működő plüssjátékkal tartózkodik a területen”.

két láda :)

Lefelé menni már vidámabb volt. A kispajtásnak már ismerős volt az út, vitte a lendület is, jó kutya módjára előregaloppozott, majd vissza-visszatekintett, hogy követjük-e? 

Na, jössz-e már?

Olyan lendületes volt a visszaút, hogy hamarjában el is felejtettük, hol kell lekanyarodni, így egy ismeretlen környékre tévedtünk, ahonnan persze mászni kellett kicsit visszafelé (így lett az 1800 méter oda-vissza 5 km). És közben az égiek is beleerősítettek, viharos északi szélben mentünk oda-vissza a hegyen, a kutyust igyekeztünk eldugni a metsző szél elől, amit ő persze nem nagyon értett. Mindenesetre a mára tervezett többi célpontot elnapoltuk.

A hazafelé-út sokkal csendesebb volt, mint a reggeli. Belőlünk is kivett a túra, a kesser-eb pedig hang nélkül kucorgott a táskájában. Gondolom, emésztgette az élményeket.

Megvan. Megvan? Megvan!!!

Van ez a hányatott sorsú "Diósgyőr Vára" nevű ládika itt a város szélén. Szegény, a névadójától olyan félórányi (na jó, nekem órányi) mászásra lakik , mit lakik, rejtőzködik! Mégpedig nagyon. A logok szinkópa-szerűen sorolnak: nincs-megvan-nincs-nincs-megvan-nincs-nincs... Tavalyelőtt rendbe tettük, azóta nem közömbös, mi történik vele. Mert továbbra is olyan: van, akinek kihívás, mások bosszankodnak, nem találják...

A hidegfront kisöpörte a fojtogató szürke gázt a városból. Szikrázó napkeltére ébredtünk.
Végre! A hátizsák már hetek óta bekészítve, gyógyító-készlet (hátha tényleg elveszett), GPS, akksi, lámpa, kötszer, Kozel (hehe), mindenre felkészültem. Már csak M.-et kell rábeszélni. Nehéz. Érzi az időjárást. Én nem, igaz, nekem is lennének történeteim, de inkább nem kezdek bele a vetélkedőbe.

Indulunk!
:)))
Városi láda, úgyhogy városi busszal közelítjük. Hibás döntés, mert ez egy hétvégi, városnéző járat, megáll Rozi néninél, a sarki fűszeresnél, mindenhol. Átszállva a villamosra szinte száguldunk. Relatív.

Az ismert, leírásban szereplő megközelítést már unásig ismerjük. Ha csak rá gondolok, elkezdek mélyebbeket lélegezni, mert kell még egy kis oxigén, úgyis kevés lesz. Főleg most, a pulykás-bejglis két hetes alapozó edzés után... A Tuhu-n kinéztem egy "jobb" lehetőséget: valami Kohász-út.

A Tuhu-n szép piros, itt viszont iszapos medernek néz ki. Én... nem nyilatkozom, M. viszont igen: szó sem lehet ismeretlen vádikról, hegy van, szél van, migrén van, hát jó, meghátrálok. Végülis pár száz méterre van a hagyományos út kezdete. (Megjegyzem, az is egy vízmosásban halad - ha úgy akarja a kesser. Persze lehet toronyiránt is... khm...)

Mászunk hát toronyiránt. Igazságtalan a verseny, Akkor lennénk pariban, ha a párom felvinne a hátán egy zsák cementet. Nincs cement, én viszont kezdek lemaradozni. Nézegetem a rügyező galagonyákat, a busa kis hóvirágokat, a hangyák szerelmi életét - egy fenét! Csak le-lekuporodok, amíg a pulzusom visszacsitul 150 alá.

Hát így megyünk a vízmosás-mentes úton. Lassan azért csak-csak felérünk a rejteket képező sziklák - tövéhez. Mivel úgysem tudnék hirtelenjében több emelkedést leküzdeni, inkább nézelődök egy kicsit, fényképezgetek, lélegzek (de jó, már nem kell a fülemen is szívni a zoxigént), M. meg eltűnik.

Valami ilyesmi. Na, itt keress egy kővel lezárt, ládányi üreget! :)

Kiabálok neki.
Hiába. A friss északi szél hangosan orgonázik a kopár ágakon, érdekesen zümmög az erdő, az én hangom, ki tudja merre bukdácsol.

Nem baj,innen már tényleg nincs mesze a rejtek. Fölszuszogok, és... Ott a párom, valamint egy melegítős hölgy. Hogy honnan került oda, az rejtély. Nem ládász, nem érti a nyelvünket. Szerencsére továbbáll, eltűnik, ahogy előkerült. A tűzrakó hely is érdekes, már kettő is van, egy fent, egy másik itt, közvetlenül a "mi" szikláink mellett. Megérkeztünk.

A kő M. mögött - na ott indulj el lefelé...

 Pihengetek egy kicsit, mert azért itt nem kéne megbillenni, -botlani. A tűzhely mellett, az első szikánál lefelé vesszük az irányt. Lefelé kell mászni. Aztán, amikor elégnek érezzük, megint lefelé. Egy szép nagy, világosszürke sziklafalhoz támasztom a hátam, innen látszik a "panoráma", a cipőm orra előtt pedig a ládát rejtő üreg. Gyakorlatilag a dobozon állok.


Biztosan? Kissé öntelt vagyok, pedig azért jöttünk, mert én is kételkedtem a láda meglétét illetően. Na, nézzük. Lelépek az üreg szintjére, odanyúlok, ahol a takaró kő volt - hoppá, nem mozdul! Na! ... Na azért!

Ott!

 Ez ennek a titka: A hegy magába olvasztotta a záró kövecskét, szinte semmiben  nem tér el a többitől. Ha valaki nem "dolgozza fel" az egész töredezett hegyoldalt, és nincs szerencséje, tényleg nem tudja meglelni.
Ami azért elég baj, mert enélkül puszta szívatás a rejtés. Mássz fel alig járható vízmosásokon, néz távoli háztetős panorámát a nyiladékon át, kapard a köveket... És, ha nem nyertél, mehetsz vissza, azzal a gondolattal, hogy fölösleges volt.

Öröm, bódottá!
Minden rendben.

Mondhatnánk, hogy nem kell ide ennyi konspiráció, hiszen ott van a csodálatos technika, műholdolvasó-gép, Irakban a szellőzőablakon bement a Tomahawk, mit kell itt lamentálni annyit? Hát csak azt, hogy a GPS-nem működik. A ládától 4 méternyire mutat 2 m-t a szakadék felé. Ha felállok, azonnal 16-ot. Aztán megfordul az iránytű, hogy nem is arra. A telót rátettem a rejtekhelyre: az átlagoló app a szélességet 0.001, a hosszúságot 0.003 perccel számolta máshová, mint ami a ládaadatoknál szerepel, mindezt 10 m-es pontossággal. Ez itt, ezen a terepen pont elég ahhoz, hogy sose találd meg a cuccot. Itt nem találna el a Tomahawk :))

Ezzel itt nem sokra mész

Nos, ha ennyi leírás az esetleges utánunk jövőnek kevés lenne, a telefonom még mindig él - és van még támpont, amivel segíteni tudok.

Tehát a láda. Szép, egészséges, tiszta, alig fér bele az ajándék - egy plüss-szarvas nem is, ő külön csomagolásban várja új gazdáját.

Ha már kezünkben a book, írunk is bele, aztán szépen visszafalazzuk az üreget. Nos, azért tettem rá még vagy két követ, hogy ne tűnjön annyira természetesnek. Ezzel együtt is csak alulról látszik, szóval tessenek kitartónak lenni, kedves kesserek!

"Itt jártunk"

Na tessék, mi is visszarejtettük a "helyére". A következő keresőknek tudni való, hogy itt valami turista-csapás visz, M. szerint a mackós néni éppen a láda felől érkezett, ott vannak a tűzrakó helyek, az eredeti láda pedig elég csúnyán nézett ki  -szóval megértem én a rejtőt, hogy próbálta "biztonságba helyezni" a dobozát, bár ez mintha túl jól sikerült volna....

Lefelé ballagni sem egyszerű, most azok az izmaim nyafognak, akik az imént még nem értették, mit szuszákolok annyit... A zsákon persze könnyítek, A "vén kecske"-típusú sörösdobozból kiszabadítom a belé zárt szellemet.

Mert megérdemlem :)))

Gombóc

- Most úgy megennék egy-két gombóc fagyit!

- Jó, van a sétányon egy cukrászda.

-Á, nem ott. Hévízen!

November elseje, a keszthelyi strand kabinsora. Az idő – hát az elmenne júniusnak is, olyan kicsit hűvös júniusnak. Sétálók tömegei a parton, a kezükben kabát, pulóver. Az öltözőfülkék előtt egy társaság bikiniben, fürdőnadrágban sörözget. A Balaton szinte kivasalva, hattyúk, kacsák lebegnek az öböl vizén, a távolban unatkozó vitorlások próbálnak elhajózni a látóhatár felé, hiába, szellő sem rebben.

 

Bambulunk a nyárszerű jelenségre, M. pedig fagyit enne. 

- Komolyan? Az vagy 20 kilométer! – értetlenkedek kicsit.

- Nincs arra még egy-két ládika?

Hopsz, meg vagyok fogva. Egy éve már vadásztunk arrafelé, de az nagy idő, meg egyébként is, mindig marad egy-két rejtés…

Hat kilométer az egész (szó sincs 20-ról), igaz, légvonalban, de akkor is.

Irány tehát a fürdő-Mekka. 

Van itt egy nagy parkoló, ünnep lévén ingyenes is. Itt felejtjük az Opelt, sietni kell, mert a fagyi az nem játék! Érdekes, nekünk a ládázás valahogy mindig ilyen cukrászdákkal keveredik össze. Hol előtte, hol utána, hol közben, lehet tél, nyár, vagy mint  most, ilyen meghatározhatatlan évszak. 

A fagyi, az királyi! A csokoládé feketén keserű-édes, a szilvás-fahéjas nyár-ízű, M. Velencéről álmodozik… Ballagunk első célunkhoz, a  Római romokhoz, útközben beleskelődünk a kerítések mögé. Érdekes, kissé külföld-szerű hangulata van ennek a városnak. A központtól távolodva egyre kevesebb a járókelő. Egy-egy üzlet feliratával játszom egy kicsit, értem-e még a harminc éve tanult orosz szavakat? (Na jó, többnyire igen, állítólag vénségére az ember már csak a régi dolgokra fog emlékezni. Majd ide kéne költözni, itt el tudom majd olvasni a vegyesbolt kínálatát.)  

1200 méter a séta, a romkert szépen karbantartott, az információs táblák informálnak, 

 egy őrkutya, házat őriz.

 A múlt találkozik a jövővel, a park szélén egy napelemes, automata, futurisztikus toalet áll. Mit „áll”, működik! Ajtó nyílik, zimmeg-zümmög, a padló alatt robotok érzékelnek, permeteznek,  komposztálnak, kissé bátorságpróba-szerű feladat az igénybevétele. 

A ládika innen már százon belül van. Egy ideje már előre tippelni szoktunk, hogy hol lehet a rejtekhely, most elsőre eltaláltuk. Utcai ruhában M. nem nagyon szeret bokrok között bolyongani, így enyém a megtalálás öröme – pedig hát nincs is itt bokor, csak közel. Visszasétálunk logolni az őrkutyához. Ez kész.

Hogyan tovább? A gé ajánlata: hat-hétszáz méter az Egregyi templom, az szinte itt van. (A háttérben krampusz barátom kissé mocorog, mert az irány távolodik az autótól, másrészt a dombok közötti „légvonal” okozhat még meglepetést, de nem baj az, kihívás!) 

Érdekes része Hévíznek a szőlőhegy. Valahogy erre nem gondol az ember, ha erről a városról esik szó. Pedig itt most húsz lépésenként pince, keller, borozó, vinotéka, kimérés – és turista bőséggel, a hegy aljáig hozta őket a kis Dotto-vonat. Halottak napja van, a templom körül ódon temető, az emlékezők közül van, aki rosszallva dörmög a turista-invázió miatt, de hát nincs másik út, a nyugvók pedig biztosan nem bánják, ha itt járunk-kelünk. Mindenesetre csendben tovább ballagunk a rejtek felé.

Az erdőbe fordul az út. Amint fölénk záródnak a lombok, rég tapasztalt élményben lesz részünk: nincs műhold!  Illetve az úton még emlékszik valamire a kütyü, némi irány és távolság még akad, de már nem mozdul az tű. Remek, báli cipőben, fagylaltozáshoz öltözve elveszünk itt a rengetegben? A hullott levelek eltakarják a kesser-ösvényt, csak valami sejtés visz a sűrűbe, jó kis gödrök közé, magam sem látszom ki belőlük. Valahol itt kell lennie. Rejtekhely-tippelés: rókalyuk- szerű rókalyuk, gyökerek közti üreg… most nem talált. M. szerint elég ebből, csalogat, hogy keressek kevésbé extrém helyet. Na jó, kászálódnék ki a gödörből, aztán elnevetem magam: rajta állok a rejteken (majdnem)! Így már jó, ezt is elkönyveljük.

Visszafelé ballagunk a szőlők között. Tágas panoráma nyílik a szemközti völgyön túli dombok felé, és a távolban egy kilátó nyújtózkodik. Ott nem lenne láda? Nem úgy ismerem én ezt a környéket! A gé szerint is dehogynem, a levegőben 1.7 km. No, azért neki nem szaladunk, amúgy legalább ennyire van már a parkoló autó is. Jó kis séta lesz visszajutni, a kalóriákat mindenesetre legyalogoltuk már

.

A kilátó érdekes alternatívát rejt: felmászunk, és lépcsőket számolva kiköböljük a jelszót, vagy megkeresünk egy valódi geoládát. Ki hogy van vele, én jobban szeretek ládákat fogdosni. A lépcsőket meg úgyis eltévesztem, a torony zárva lesz, alkonyodik már, és még látok két elérhetőnek gondolt rejtést. M.-re bízom a választást: kilátó-lépcsőzés és tovább sötétben, vagy „alternatív” láda, drive-in módon. Nem nagyon őszinte a kérdésem, úgyis tudom, hogy fagyizós cipőben nem akar ő nagyokat mászni. Marad hát a második változat. 

A leírás szerint erdőnek kéne itt lennie, de csak volt erdő, irtás, gallyhalmok, traktornyomok fogadnak. Rossz sejtésem van – aztán megpillantom az eltéveszthetetlen, lantszerűen szétágazó fenyőt. Ő kell nekünk! Szerintem az a szerencséje, hogy ilyen különös formája van, körülötte már minden fát kitermeltek, ő egyedül áll még, és őrzi a titkát.

A GCMaKi rejtője - fotó a ládaoldalról

Regisztrálunk, és tűzünk tovább Rizlingország szívébe.

Kapaszkodik az autó, szűk vádikban, hirtelen kanyarok mögül leskelődő présházak között. Most nem a gé visz minket, munkamegosztás van, Maaargit (höhö, a róla elnevezett kilátó felől jövünk) terelget, rendes „csaj” ez, milyen szépen fel vannak neki rajzolva a szőlőhegy útjai! 

Meg is érkezünk a kápolnához. Csend, nyugalom – a szüret már lezajlott. A Nap elbújik a szemközti gerinc mögött, a levegő karcos kezd lenni, nyoma sincs már a déli cirógató melegnek. Kicsit nézelődünk, a dobozka megvan (nem is dobozka, de tetszik az ötlet), lövök pár fotót, ki tudja mi lesz ebből a gyülekező félhomályban? Mire kinézelődjük magunkat, már nem is szürkület az, hanem esti sötét.

 Hazafelé kellene már indulni, de hát… „pár száz méter” egy láda, két betyár sírját jelöli, és - ha akarom - útba is esik. (Na persze. „Ha akarom.”) M. ódzkodik, de bátorítom, jó lesz az, meg hát itt vagyunk mellette, csak nem hagyjuk itt?

Kanyargunk a hegyoldal ösvényein, egy tágasabb helyen leteszem az autót. Nagyon nem látszik, hogy hol. Valami keréknyom vezet a gé által mutatott irányba, de néhány lépés után egy keresztbe akasztott lánc állja utunkat. No, annyira azért nem, M. felemeli, átbújunk alatta… de én nem vagyok meggyőzve. Az út kanyarodik is, a távolban valami sötét tömbök tornyosulnak, épület-e vagy szénakazlak, nem lehet kivenni. 

És kutyaugatás. Ezt inkább nem próbálnám ki. Illedelmesen visszabújunk a „kapun” kívülre, és tényleg, nem is kell birtokot háborgatni, itt van mindjárt az öreg fűz, lábainál a két sírkereszt. 

Halkan elballagunk előttük, ne zavarjuk álmukat. A rejtekhely felé bukdácsolunk, szántás, földhantok, fűcsomók gáncsolnak, és az iménti kutya hangja kísér. Figyelem, közeledik-e, de persze nem. Neki más a dolga, gondolom, őrzi a házát, csak másodállásban emeli az én adrenalinszintemet.

A gé szerint közeledik a cél. M. szerint pont ideje, kezd elege lenni az éjszakai bolyongásból (ez később változni fog ;)). Körbevilágítok, hátha… és igen, a sötét bokrok között valami világos tárgy sejlik. Nem árulom el, mi az, de illik e naphoz. Eljátszanék egy kis jelenetet vele, „To beeee, or not to beeee….”, de nem ijesztgetem a páromat, sietve feldolgozzuk a ládikát,

 ugyanúgy sietősen térünk vissza az autóhoz. A távoli házőrző hangja is noszogat.

Huh, ez izgi volt!

És mindössze jó félórányi útra volt a szállásunktól. Ki gondolta volna?

Gyönyörű ősz

Vasárnap, ebéd utáni, „hirtelen felindulásból elkövetett” kirándulás.

Annyira szép volt az idő, hogy elcsábultunk. 

Kissé párásnak tűnt a táj, gondolkodtam is, hogy miféle panorámához lesz így szerencsénk, de mire Varbóra értünk, a Nap és szél eloszlatta a homályt.

Kabát, pulóver... nem nagyon kellett! :))

Őszi színekben tobzódott hegy, arany, bíbor, zöld, néhol apró lila virágok pontozták a képet, a máskor annyira nem szeretett kökénybokrok is barátkozó hangulatban, gyümölcsöktől roskadozva nyúltak utánunk (hiába, mindig van egy olyan érzésem, hogy ezek el akarnak kapni, annyira csimpaszkodnak).

Tűz

Kökény, másként

Néhány száz métert jelzett a gé(p), amikor a tölgyesben kóborló párra felfigyeltem.

- Túrázók - gondoltam, és szorgalmasan kapaszkodtunk tovább, a fák pedig a legkisebb fuvallatra is makk-záporral szórakoztattak bennünket. Hanem ahogy a doboz közelébe értünk, a „túrázók” is közelebb értek, szemlátomást célirányosan ugyanoda igyekeztek, mint mi.

Meglep, amikor ilyen, látszólag emberektől távoli helyeken hozzánk hasonló játékosokkal futunk össze. Tudom, több ezer kesser járja az országot, mégis, hogy valaki pont akkor, pont ugyanott – érdekes.

Mindenfelé panoráma

Fiatal pár, még „kezdők” – höhö, nekem mondták, amikor tavaly a margarin után:)) szaladgáltunk, hogy addiktív a dolog – majd meglátjuk pár hét-hónap elteltével!

Zöld manó :)

Ez a rejtés egy kétpontos „nemmulti”, amíg ballagtunk a hegytetőre a jelszóért, beszélgettünk kicsit, aztán ment mindenki tovább, a maga útján.

Elsősegély készül - ragasztós javítás, nem örökéletű

Érdekes megoldás a maga egyszerű módján, a ládában nincs ott a jelszó, azért meg kell keresni a panorámát. Szerencsére ezúttal a kivételt erősítve nem volt tüdőszakasztó mászás a látvány ára.

Varbó felett

Mézeskalács házikó. Vasorrú nem lakott benne.

Őszi kikerics.
Mérgező, nem kell megenni!

Rég láttunk ilyen színorgiát!

A tó

A második mai ládánk az andókúti volt. „Drive-in”, de csak a tréfa kedvéért, párom azt hitte, majd jól odaautózunk a rejtekhez. Persze nem, csak 500 méterrel odébb parkoltam az autót, a falu szélső utcájába, A TuHu térkép barátságos, dimbes-dombos két kilométernyi ösvényt mutatott, lankákon, réteken, egy kis erdei sétával.

 A forrás szépen kiépítve, népszerű is, egy húszfős társaság  szalonnát sütött, gyerekek futkároztak...

A forrásnál

Nem vagy egyedül

...így inkább a fák közt bujkálva közelítettem meg a ládát. Klasszikus, talajmenti odúban rejtőzködött, nem nagyon kellett vadászni rá.

A bükkfa nem a rejtekadó! ;)

Mahóca - Végállomás

Nem nagyon fáradtunk el,  de ez persze nem volt ok, arra, hogy kihagyjuk a varbói cukrászdát!