Hajnal a hegyen

(képek később lesznek, nethiány miatt)

A Nap még a dombok mögött készülődik, az ég alját már narancsosra színezte, de nem húzta még szét az éj függönyét, csak kívácsin kukucskált a szélein.

Készülődtünk. Rég nem kószáltunk már erdők mélyén, hiányzott egy kis kaland. A házunk mellől induló túraösvény pont jónak ígérkezett ez éhség csillapítására, meglátjuk, mit kínál az „éhes” keresőnek. Azám: éhes! Bekaptunk egy-egy kávét, más nem hiányzott. és indultunk is, most jól készültünk, túrabakancs, „Sancho-féle” bambuszbot, víz, egy kis hamubasült pogácsa, és máris,  mint Jancsi és Juliska, baktattunk a sűrű sötét erdő útjain.

Az  ösvény mindjárt egy kiadós kaptatóval fogadott. Meg nem ijesztett, csak szuszogtam jó hangosan, kattogott a fülem, így nem nagyon élveztem az ébredező erdő hangjait, láthatatlan madarak csirregését, gyíkok surranását. Egy fújtató nagyvad zihált izzadt az úton, csörtetésével elnyomott minden szelíd neszt… ja, ez én voltam.

Megszelídült persze a táj, hamarosan, legalábbis lankásra váltott, igaz, az erdőt sűrű bozótos váltotta fel. Lábunk mellett itt-ott jókora túrások tűntek fel, vadmalacék is reggelijének nyomai. Fel is elevenítettük gyorsan az ide vonatkozó szabályt, miszerint azonnal fára kell mászni, vagy cikkcakkban futva menekülni, főleg, ha házsártos, disznó-asszonnyal találkozunk (érdekes, az emberek köreiben hasonló módszer nem segít, talán a cikk-cakk még valahogy…). M. nézegette is a fákat, de szerinte egyikre sem tudna felmászni, de én megnyugtattam, hogy van az a vaddisznó, amitől bizony mégiscsak… Engem viszont a cikkcakk-futás lehetősége gondolkoztatott el…  Egy 1 méter széles vízmosás-szerű úton eléggé elméletinek tűnt a lehetőség.

Így szórakoztattuk egymást a vadon mélyén, míg megint emberi nyomokra nem akadtunk. Egy tornapálya csatlakozott be az utunkba. Akkor pedig tornázni kell. Én ugyan világ életemben szerettem az ilyesmit elbliccelni, M. azonban tartott egy röpke bemutatót a sporteszközök használatából, majd mentünk is tovább, na nem magas sarokemeléssel futva – ami számomra egy a testnevelés órák természetellenes mozgásformáiból, csak úgy simán, Dorothy ás Totó, mindig a sárga úton…

Előttünk vicces emberek jártak, ennek következtében földbe is gyökerezett a lábunk a következő útbaigazító tábla előtt. Eddig azt gondoltuk, hogy közeleg a cél: a Berzsenyi-kilátó, de most hirtelen 14 kilométernyire távolodott… vagy mégsem? Mit tesz egy tizedesvessző, ugye!

Meggyőztük magunkat a helyiértékek fontosságáról, a következő feladat pedig  geometriai volt: mennyi is az a negyvenöt fok? Elmondhatom, az bizony sok. Mert valami ilyesféle értékre emlékezett a párom. Hát, nem tudom, megvolt-e a szög, de az út megint vadul emelkedett, Az sem vigasztalt, hogy g:hu barátom már ezer méteren belülre jelezte a célt, jelzett az már sokmindent.

Nos, ahogy kapaszkodtunk az újabb siratófalon, bekövetkezett mindaz, amit az út elején elméletben végigjátszottunk: ŰA bukkanó mögül egy feket négylábú közeledett felénk, mi kitikkadva  az emelkedő miatt, ő könnyedén rakosgatta végtagjait, neki lejtője volt…

Gyorsan mellénk ért, fékezett, és… 

 - Grüß Gott! – mondta.

Meg mást is mondott, miközben megcsodálta az ő két fekete (gondolom carbon) túrabotjához képest eléggé rusztikus bambuszainkat.

- Von Panda-beer. – csillogtattam tovább ki tudja honnan előkerült német tudásomat. Váltottunk még néhány érdekes mondatot, majd kölcsönösen megbizonyosodva egymás bolondságáról, mindenki továbbindult. A négylábú dombnak lefelé, további hajnali járókelőket riogatni, mi, „háromlábúak” pedig föl, a végsőnek gondolt meredek legyőzésére.

Ott volt a kilátó. Persze, hogy a hegytetőn, elvégre viszonylag ritkán építenek ilyesmit gödörbe. Megpihenni igen jól esett, és hát ha az ember előtt ott egy kilátótorony, nyilvánvaló kényszer felmászni rá. A kilátás… hát ezért épülnek ilyesmik. Gyönyörű panoráma, a Balaton reggeli borzongós síkja, a távoli hegyek, a játékkockáknak tűnő házikók a zöld dombok között, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

M. praktikusan fentről kereste a ládát. Ki is szúrt egy kimondottan ládarejteknek kinéző kidőlt fát, úgyhogy indultunk lefelé, a csigalépcső azonban kissé megzavarta társam térérzetét, így tanácstalan kószálássá vált a ládakutatás – na persze, a technika megint nem volt túl nagy segítségünkre. Azért csak megtaláltuk egymást, aztán együtt a geoládát.

Tanulságul egy fotó: a ládára helyezett eszköz 5 méter távolságot mutat…

Hazafelé nem volt nehéz az út, lejtő lejtő hátán, kényelmes ereszkedés. Útba esett egy érdekes – és jelzett – természeti jelenség, a Vadlánlik nevezetű sziklaképződmény, és mivel  egy ideje furdalta már az oldalamat, hát ezt is levadásztuk. A tervezett röpke reggeli séta helyett persze 10 órára járt az idő, mire hazaértünk.

A velünk nyaraló unokáék persze már indulóban voltak, Irány Hévíz! Az nekem is jó, gyors vizsgálat a ládák között, van ott nem egy kedvemre való cél, persze nem a tófürdő, ahhoz azért nagyobb baj kell, hogy én ilyen vizekbe belemenjek, de jónak tűnt az ötlet enélkül is. Egy gyors zuhany, ruhaváltás után már duruzsolt is alattunk az autó a híres fürdőváros irányába.

 - Nem felejtettünk el mi valamit?  - ébredt a kérdés bennem.

 - De. – mondta M. rezignáltan – Reggelizni…