2012. június 9., szombat

Menekülés a városból

Péntek délután.
Bonyolult hét volt, elég már belőle, menjünk haza.

Rátört a városra a Nyár, tegnap még későőszi hangulat volt, ma 30 fok, izzik az aszfalt, és az emberek is - mintha megártott volna nekik. Az út hazafelé lámpákkal teli, mégis, 1-200 méteres távokon előznek, dudálnak, üveghangig forgatott motorral tűznek... a következő lámpáig, ahol utolérem őket bambán csurogva.Nem harcolok én az úton, de érzem a levegőben, mint zivatarban az ózonszagot, a feszült agresszivitást.

Menjünk innen!

Hm, hová is?

Víznyelő a Bükkben


M.-el megegyeztünk, hogy sűrű lesz a hétvége, szombaton lagzi, vasárnap szülőlátogatás, tehát ne is gondolkozzak holmi horgászatokban. Nem, hát nem. Úgyis kellene még egy utolsó találatot belogolni a Flóra-játékba. Igaz, nem nagyon van már errefelé "el nem használt" láda, a vésztartalék a  Létrási-vizesbarlang, de az sem a szomszédban van, hanem a Bükk-fennsíkon. Máskor biciklis vadászatot terveztem volna erre, de az egész napos program lenne, most marad az autó. Gyors átöltözés, egy-két cuccot, palack vizet pakolok a táskába, és már indulunk is. (Az igazság az, hogy egész héten gondolkodtam ezen a pénteki kószáláson, térkép, Google, ládainfo, időjárás-jelentés, minden játszott, úgyhogy nem indultam készületlenül, ami, mint kiderült, bölcs dolognak bizonyult...)


Duruzsol az autó, mászik lelkesen a hegyre, a letekert ablakokon bezúduló sűrű erdei levegő kócolja a hajunkat, ez kellet, hűvösebb is van, nem vakít a fák közé beóvakodó napfény. Egy kerékpárost hagyunk magunk mögött a szerpentinen, izzad, birkózik a heggyel. Hát igen, ehhez én már "öreg" lettem volna úgyis, másnak találták ki a hegyi kerékpározást.


A fennsíkra érve én le is parkoltam volna, mondván, gyalogoljunk (höhö, most bezzeg duhajkodnék), a józanabbik felem (M. :)) azért továbbhaladást javasolt. Hagytam magam meggyőzni, már csak azért is, mert volt még tervünk mára, és én már tudtam, hogy az izmozósabb lesz. Végül csak letettük az autót, kezdődjék a keresgélés. Kütyü indítása, lássuk csak: affene! Ez már megint tud valamit... de megtartja magának a tudást. Most keresgél ő műholdat, de ennyi. Szerinte 13 kilométerre vagyunk a ládától. (Eszembe jut a kalandos kereszt-keresés, ahol neki volt igaza...) M.-nek nem nagyon reklámoztam a dolgot, mutattam neki a kinyomtatott térképe, azt meg köszönte szépen. Hát, maradt az "intuitív kesselés". Nincs itt erdő, széles nyiladékra értünk ki, a guglis képekről sejtettem, nagyjából hol lehet a barlang... de hogy kéne oda eljutni? "Természetesen" toronyiránt! A combig érő csátéban ösvény.félét véltem látni, elindultam a halvány nyomokon. A g:hu továbbra is el van tévedve. Lehetne egy kutyám, valami kopó, vagy véreb, ráállítanám a csapára, és odavinne a ládához. De nincs. M. szerint nem létezik, hogy erre kell menni. megértem, ami nekem combig ér, az neki majd' derékig, a szamárkóró, csalán átszúr a nadrágszáron... lehet, hogy nem erre kellene menni?

A kósza csapások végül egy határozott füves ösvénnyé álltak össze, eloszlatva a kétségeinket. Egy kicsit még cikkcakkoztunk, de csak kíváncsiságból. mert megvolt a barlang. Komor hangulatú nyirkos üreg, hideg lehelete megborzongatott. Világítóeszköz nem volt nálam, azért tapogatózva, próbálgatva a lépéseket, beóvakodtam egy sötét "járatba" (ami végül inkább csak üregnek bizonyult). Barlangászás közben motoszkált bennem a kérdés, hogy minek mászok én ide be, de az a mondat jutott eszembe, amit valamelyik híres hegymászó válaszolt a kérdésre, hogy miért megy fel a csúcsra: "Mert ott van!"

Na rendben, barlangunk van, de ez csak fél siker. láda is kellene. A kütyü még mindig "tanácstalanul tárta szét karjait" következett a családi ládaderbi.

Mentünk fel...

Mentünk le...

 keresgéltünk háromtörzsű fát 


(ez úgy látszik, kötelező eleme az erdei rejtéseknek), kis követ, minden elemet, de azért ez nem adta meg azonnal magát. Igazán nehéz nem volt, de nem egy pillanat alatt került elő.

Fotózkodtunk...

A találat ismét M.-é
(jelentkezett a másik rossz szellem is: most a fényképezőgép akkumulátora kezdett elfogyni, a változatosság kedvéért).

A visszaút hasonló volt az idevezetőhöz, át a gazon. Azért, mert láttunk ugyan egy széles gyalogutat a barlang melletti domboldalon, csak nem tudtuk hová visz, nem mertünk próbálkozni. Ez azt a szabályt erősítette, mely szerint "ha nem azt az utat választod, az vitt volna a jó helyre" (majd egyszer idemásolom a kesser-Murphi törvénygyűjteményt, szerintem már szinte kimerítettük az ott foglaltakat). A kocsihoz visszatérve ránéztem a telefonra: hát...! Szerintem röhögött, és mutatta, hogy 97 méterre vagyunk a ládától! És, hogy teljes legyen a megsemmisülés, M. rámutatott az aszfalttól induló, túraösvényre.(Nahát, hogy utólag minden és mindenki ilyen ügyes! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szólj hozzánk!