Keszthely messze van

(képek később... nethiány)

Prológ

Gyenesdiáson nyaralunk, innen nézzük.

Tehát: messze van – gyalog.

Messze van – ha 35 fokosra izzik a levegő, a Nap dühödten égeti a tájat, mintha eltökélte volna, hogy ma már minden járókelőt hőgutával emészt el.

Nem baj az, kipróbálom, mit veszíthetek? Leballagok a főútra, biztosan jár erre valamiféle tömegközlekedési eszköz, az majd elvisz Keszthelyig. Addig meg majd sétálok, buszvárótól buszváróig. Ez mondjuk érdekes, ahogy haladok, a tájékoztató táblákon egyre kevesebb a jónak tűnő járat. Végül egy megállóban aztán egy fiatal párra akadok. Eléggé meg vannak már száradva, próbára teszem hát őket: Előkerül a varázslatos kessertáskámból egy még éppen iható hőmérsékletű dobozos habzó ital. Felajánlom nekik, de szabadkoznak (Azért megértem én: az izzó porból előbukkan egy bozontos ember rövidnadrágban és térdharisnyában, és itallal kínál ismeretleneket…én is ódzkodnék)

Úgy kell nekik, én felfrissültem. E kis közjáték segített elterelni a figyelmemet a kényelmetlen körülményekről, és egyébként is szeretek kísérletezni az emberekkel. Nos, így maradtunk, vártuk a buszt. Meg is érkezett, csak éppen engem nem akart elvinni… Mivel túl nagy címletű pénz volt nálam, azzal nem tudtam kifizetni a viteldíjat. De hát azért vannak  a jó ismerősök, hogy kisegítsék egymást. A fiatalokhoz fordultam, kölcsönözzenek már kétszáz forintot a vasútállomásig!  Így is történt, a sofőr megkapta a díjat, én a jegyet, a fiatalok eljutottak a vasúthoz „és a kóró elringatta a kismadarat”. Persze a kölcsönt visszaadni sem volt egyszerű, a keszthelyi vasútállomás valamennyi működő jegypénztárát igénybe kellett vennem, mire sikerült szert tenni egy 200 Ft-os érmére.

A történet

A keszthelyi multiláda egy szórakoztató ötlettel indul: a megtalált láda a kiindulási pont, teljesíteni viszont csak úgy lehet, ha végigjárjuk a megjelölt pontokat, tehát a cél a ládától több kilométer távolságban van.

Tetszik.

Az indulás tehát a Balaton Múzeum kertjéből. Meg is találtam a dobozt, belogoltam a reménybeli teljesítést, ami ugye innentől kezdve minimum kötelező, ugye. Éppen olvasgattam a városnéző túra menetrendjét, amikor megjelent az épület sarka mögül két ember. Lebuktam! Mert hát ugyan mit keresne ennyi ember a múzeum elhagyatott hátsó kertjében, ha nem kesser lenne mind? Gjvr és párja. Barátságos bemutatkozás után közösen dolgoztuk fel a tennivalókat, majd elváltak útjaink, mert én, ha már itt voltam, és nem vettem igénybe senki más idejét, gondoltam, meg is nézem a kiállítást. Végülis jól szórakoztam, és a Balaton halait bemutató akváriumban végre láttam akkora dévérkeszegeket, amiket fognom eddig nem nagyon sikerült. Na, legalább tudom, hogy legközelebb hol keressem őket: a múzeumban…

Gyalogoltam a belváros felé, a következő ponthoz. A főtér évek óta túrások, terelések látványával és élményével szórakoztatott, most viszont, meglepő, szép, mediterrán hangulatú tér látványa fogadott. A második stációt menetből teljesítettem, mehettem tovább a Festetics-kastélyba. Nem először jártam ott, most mégis újdonság volt az épület mögötti park. Eddig valahogy mindig csak a Dél felé elterülő parkot jártam be, pedig a túloldali rész is legalább annyira látványos. És, ismerősöket találtam: a korábbi kesser-páros, ők kerékpárral járták az utat (mondjuk nem tudom, merre kószáltak, míg én a múzeumban voltam, de ez most mindegy). Ők is hasznomat vették, mert felajánlottam, hogy lövök róluk közös fotót a szökőkút előtt. Már persze az ő gépükkel… mert az enyém bizony az egész napos , három ládás túra miatt bizony az éhhalál közelébe került. Ugyan boldogan kaptam elő a Flóra-játékban nyert napelemes-akkumulátoros töltőmet, de be kellett látnom, hogy annak az akksija nem fog megmenteni, tehát erősen spóroltam a kapacitással. Semmi fotó, kommunikáció a minimumon,  gé-t is csak a legritkábban ébresztettem föl. Lettünk hát közös csapat. Én mint valami kengyelfutó, galoppoztam mellettük a Helikon-park felé, míg ők kényelmesen ereszkedtek kerékpárjaikkal a lejtős sikátorokban. A srác kerékpározás közben navigált is, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, szórakoztató kalandjaimról meséltem nekik.

Így gyűjtöttük össze a jelszó elemeit. Mire végére jártunk a pontoknak, a délután is estébe hajlott lassan. A párnak még hátra volt a visszakerekezés Hévízre, nekem meg.. hát bizony a lábam már semmilyen elterelő hadműveletnek nem engedett, bizony sajgott rendesen az egész napos tekergés eredményeként.

Egy vendéglő teraszán, hűvös sör mellett regisztráltam a találatot (a telefonom utolsó leheletével), majd a vasútállomásra vettem az irányt. Itt is van ám váratlan látványosság! (a teló utolsó +1-edik lehellete). Várni kellett a vonatra egy órácskát, de bizony az nagyon jól esett : árnyas váróterem, kényelmes pad – igen, ilyenkor MINDEN pad kényelmes tud lenni!

Este meg szerettem volna nézni egy foci-EB meccset. Nem sikerült. Azt mondják, a spanyolok nyertek 2:0-ra.