Lillafüred

Vasárnap
Már egy hete csak erre gondolok (nem a mamára :) ). Menni kéne, mert van ez a margarinos játék, és az egyik doboz jó helyen, leírás is elég jó, kéne. Készülődni is kell, mert a jobb rejtéseket eddig rendre második alkalommal sikerült megtalálni, és már kezd ciki lenni. Pedig nem ciki tanulni, ez is olyan játék, amit nem az anyatejjel szívtam magamba. Egyelőre azt tanultam meg, hogy alaposan készülni kell, elolvasni mindent, ami hozzáférhető a ládáról, a logokat, a guglit, a leírást. Nyomtatok vagy 10 oldalt a tervbe vett 3 ládikához. Így lesz egész hetes a program, pedig csak hétvégén kesselünk.

Nos, hát egész jól összeállt a terv, az időjárás is hozzáromlott a programhoz, a szombati 32-ból maradt vagy 9°C, majdnem túl sok is a jóból.

Szóval Lillafüred.

Induláskor már tudom, hogy alábecsültem a hideget, de sebaj, a kocsiban a horgászós ingem, ami tegnap lekívánkozott rólam, most vissza. (Van előnye annak is, ha nem tarok rendet.)
M. is lelkesedik, szereti ő is a Garadna-völgyet, ismerős táj, sokszor jártunk már arra, bár akkor még "mugliként". Most máshogy újraolvassuk.

Úgy is van, az első feladat egy szövegértési. A Vadaspark táblájának szövegét kellene feldolgozni. (Udvarias gesztus ez a rejtőtől, hogy nem muszáj 1200/fő áron - ok, miskolc-kártyával 10% rabbat - bezsilipelni a parkba, meg mert írva vagyon, hogy meg sincs szegény láda. Így viszont a Zoo fél órás program, hát valamit valamiért. Majd ha egyszer erre járunk a nagy unokával, esetleg belelkesítem, és ha lesz box, majd levadásszuk igaziból is.

Pszt! Titok!

Naszóval: az előttem járók furcsa megjegyzéseket tettek a betűk,számok,karakterek viszonyairól, amit olvasáskor nem nagyon értettem, most már világosabb: a csavaros észjárás szerint a szám nem "betű". Nem írta, így a rejtvényt három változatban fejtettük, és volt olyan változat, ami értelmes szót adott.

Na, legalább ez a jelszó emlékezetes marad, nem úgy, mint az első találatunké, aminek a kulcsát elfelejtettük, mire net-közelbe értünk, szerencsére utóbb így is elfogadta a gazda a találatot.

Mehetünk tovább, irány az őskohó. Ez nem kihívás (mármint a helyszín), és szemlátomást a rejtő szándéka sem az, hogy szántsuk fel az erdőt. Kellemesen sétálgatunk, jó levegő, madárdal, találat, persze az ilyen alkalmakra rendszeresített M.-féle intuíció segítségével villámgyorsan megvan.

Ihletet gyűjt...

Heuréka!

Egy nem létező ország kohászainak emlékműve
(a kompozíciót a fényképezőgép önállóan készítette!)

Gyorsan logolnám is... na persze, ha lenne térerő. De nincs. Jó, majd később elküldöm, hacsak megint el nem keverem a jelszót (ez már örök fóbia lesz nálam).

Akkor most elárulom, hogy GCMASSA láda bizony multi, ha mindenki máshogy gondolja, akkor is! A találat után ugyanis "kötelező" tovább menni kb 1 km-t a patak mentén(vagy a műúton, ízlés szerint) a Lillafüredi pisztrángtelepig, ahol egyrészt bőséges látni- és olvasnivaló fogadja a szellemi tápláléka vágyókat, valamint Közép-Európa legfinomabb frissen sült pisztrángjához lehet hozzájutni!

Ki ne hagyd!

A megspórolt vadasparki belépőt itt elköltöttük, mindjárt szebben sütött a Nap!

A mai harmadik láda a Lillafüredi séta multija, terv szerint. A kocsit leraktuk Ómassán egy kisbolt előtt, gondoltam, a boltos nénivel beszélgetek egy kicsit, hátha rá is néz a gépre, míg mi távol leszünk... ez ilyen magánházas környéken sosem árt (szerintem meg egyébként sem árt meg idegenekkel egy pár jó szót váltani), hátha valakinek nem tetszik, hogy ott állunk, ahol... És persze a csábításoknak is engedni illik: a pisztráng-ebéd után egy kis desszert, egy "legkisebb" jégkrém elfér... nekem. M.-nek más elképzelése van a desszertről, miután bátorítottam, hogy válasszon kedve szerint, hát egy gyermekfej méretű Magnummal jelent meg.
Hát, így sétálgattunk a faluban, keresve a múzeumot, ami kedves emlékem még régről, amikor a gyerekeim kicsik voltak. Akkor be tudtunk menni, és magunkban járhattuk végig az egészet, mert a gondviselő bácsi inkább a pénztárat őrizte, mint minket. Ez azért volt jó, mert így minden makettet megfogdostam, megműködtettem, a gyerkőcék legnagyobb örömére.
Na, megvan betű, fotózkodunk egyet, aztán mehetünk tovább. Az egyik portán a kapu mögül mérges kutyaugatás fogad... mintha magnóról jönne, mert az állatot nem látom. Aztán megjelenik a dühös véreb, az indulat annyira elragadta, hogy vicsorogva már a kapun kívül is van... Na, futni azért nem kell, a jószág akkora, mint egy ruhakefe (meg úgy is néz ki), takaros piros kis nyakörve van, ki is röhögjük szegénykét (a gazdái bent a kertből nézik az eseményeket), aztán, hogy szegény snauzer/5 önbecsülésén csorba nem essék, "elszaladok" vagy 5 métert. A kutya elégedett a győzelemmel, hát neki is szereztem egy jó napot.

Következik a séta legnehezebb része, ugyanis a falut felásták, valami csatornaépítés okán. Baktatunk, a vízesés felé. Ami "nem múkodik". Aszály van, a forrás elapadt, vagy legalábbis a vizét a városi vízmű nyeli el. Kár érte. Máskor különleges, vízpermetes klíma van itt a mederben, most lármás diákcsapat kószál odalent. Két lány visítozik, az egyiknek egy foltos szalamandra van a tenyerén, fényképezkednek vele. Szegény állatka, vele egyébként is kiszúrt a természet, ami a szépséget, ügyességet, életrevalóságot illeti, most meg se nyugalom, se pára, nehéz a celebek élete.

Azért felvilágosítom a lányokat, hogy a bőre mérgező, hadd aggódjanak. (Nem kell fogdosni a jószágokat, na!)

A barlang, mint következő pont, megintcsak meglepi: a ládaoldal tele van infóval, nyitvatarás, árak... hát, azóta az infláció hizlalt azokon vagy 50%-ot. Nem akartunk barlangászni, csak úgy mondom.
Sétálunk tovább, szépen gyűlnek a jelszó elemei. Megtekintjük a helyi nevezetességeket, úgymint kisvonat-jegypénztár, bóvlikereskedők pavilonsora, égettolaj-szagú lángossütő... hát ez is a táj része már. Egy embert hiányolok, a "forgácsvirágost". Évekig itt ült egy bácsi az egyik padon, és görbe késével ágdarabkákból a szemünk előtt faragott fantasztikus favirágokat. Egy- két éve volt, hogy a szokott helyen egy nő jelent meg hasonló dolgokkal. Mondtam neki, hogy én a bácsit hiányolom... azt mondta, ő is. Az édesapja volt.

Faragott virág.
(Forrás:fotohaz.hu)

Az út visz tovább, ez már tényleg a hegy oldalában futó, fák között, a házak fölött kanyargó turistaösvény (a zöld). A következő pont a "Lourdes-i barlang". Nahát, először is fogalmam sincs, hogy ezt hogy kell kiejteni, a nagyobbik baj, hogy én errefelé nem tudok ilyen barlangról. Sziklába vájt Mária-szobor van, tábla van, megfejtés is, de barlang... Ezt majd valahogy kiderítem egyszer.

Kanyargunk tovább. A Hermann Ottó emlékház megint kellemetlen élmény: 600 FT. Amint a táblát nézegetem, kijön egy ember az épületből, de megnyugtatom, hogy nem kell a jeggyel bajlódnia.

Azért elég bosszantó, vagy szomorú (elhatározás kérdése), hogy ha az itteni nevezetességeket látni is szeretném, netán családostul jövök, az bizony elviszi a havi családi pótlékot. Most könnyű szívvel mondok le a látogatásról, mert ezeket már korábban végigjártuk.

Az utolsó stáció, a jelszó utolsó karakterei, és egy kis mosoly a rejtő ötletéért!

Kellemesen visszaereszkedünk a kocsihoz, én már egy jó sörözésről ábrándozom, csakhogy M.-nek nagy a kedve.

- Nincs erre több láda?
- Ööö... De van: a Molnár-szikla... de az hosszú, meg hegymászás
Csak nem fogom azt mondani, hogy én most vagyok éppenekellemesen elfáradva
- Na jó, legyen akkor bent a városban az Avasi templom.

Csakhogy ahhoz nem készültem elő... a telefonon elemezgetem a láda oldalát, közben a napszemüveget, telótokot lepakolom.

Na, indulunk!
Miskolc bejáratánál egy sanda gondolat ébred bennem: "na de hol is van a napszemüvegem?"
Hát az... ahová lepakoltam... a kocsi tetején!
... volt...

Félre állok, míg végiggondolom, egy izzadt biciklis gyerek fékez mellettem, és kezembe nyomja a telefon-tartót, aztán suhan tovább.
Kissé reménytelenül indulunk visszafelé, hátha mégis meglesz még a klipsz... Meg is van, csak persze valami keresztülhajtott rajta. Hát, ennek annyi...

Mindegy, megyünk, hív a kötelesség, a GCAVTE láda. Hm... Temető. Nekem tetszik, M.-nek nem annyira. Mégis megint ő a megtaláló. Könyvelünk, logolunk, sétálunk a környéken. Mert azért érdekes hely ez is. Annál is inkább, mert mindjárt a temető bejárata fölött ott a Bortanya nevű intézmény, ahol az egyik horgászcimborám a gazda, M.-nek meg ez újdonság. Így aztán egy pohár jóféle borocskával öblítheti le a napi túra porát (én meg vízzel, ez van), bejárjuk még az épülethez tartozó ódon pincerendszert is, ezek nem tartoznak a rejtéshez, ez a Sancho-féle bónusz!

Elég már az élmény.
Innen már csak 10 perc az otthon, édes otthon.

Bizony jól esik megérkezni is.