Szubjektív- nagyzolok itt, hát
persze hogy az.
Megyünk játszani! Hajnali
keléssel, mert azért Debrecen odább van, de mit az nekem?
Szendvicsek – bár ez
most nem lakatlan hegyi túra, szerintem Debrecenben szombaton lehet ennivalót
szerezni, de hátha nem?
Szóval minden cucc bekészítve.
Csak úgy összevisszában: spec. Sancho-féle bambusz túrabotok, 15 liter
ásványvíz, kábelek, telók, Garmim, a kölcsön jószág a fiamtól, mert valamiért a
megszokott és bejáratott telókat nem veszi komolyan a GC. Tényleg, lehetne
valami fejlesztés-féléje a g.hu-nak, hogy lehessen rá valamiféle
koordináta-töltést eszközölni, mindjárt mondom is, hogy miért.
Ja, a felsorolás: kalap-kabát,
bakancs (a másik altéma: szép új bakancsom!) kissé makrancos a lábbeli, félig
leszedi az egyik körmömet felhúzáskor, akksi, lámpák, töltők, tóllak,
töltőtollak (hehe, az nem is), Maaargit, mert ugye túl vagyunk már a
térkép-böngészésen, váltóruha, láthatósági mellény, termosz, kávé.
Maaargittal kezdünk, aki csak a
célnál játszik velünk egy kicsit, mert ő tud egy rövidebb utat, de szeme nincs,
így nem látja a kaput-sorompót, sértődött hangon mondja: „na jó, ha te okosabb
vagy, akkor minek hoztál – de legyen: úúújratervezés”.
Áhá, ösmerős arcok a támaszponton.
A nevekkel kissé hadilábon állok, azért ezt álcázzuk. Regisztráció, kapunk szép
karkötőket, pólót – hopsz! M. pólója kissé sátor-szerű. Szerintem ő mondta,
hogy XL-est rendeljek neki, szerinte dehogyis, mindenesetre megtréfált minket a
valódi emberre szabott méretezés, így jár, aki a kínai iparhoz igazodott.
Szerencsém van, nekem pont megfelel az a néhányXL.
Amateur (na jó, „családi”)
játékban indulunk. Egy év, százegynéhány doboz abszolválása után nem vagyunk mi
olyan nagy mellénnyel. Az adatokat beszippantotta az Oregon (nem lesz ez mindig
így…), induljunk!
Az épület előtt téblábolok,
nézegetem a használt Caola-szappan alakú csodagépet. M. gyakorlatiasabb, tehát
elindulunk arra, amerre mindenki. Én csak minimálisan vagyok jelen a
valóságban, baktatok M. mögött, szememet a „napfénynél is kitűnően olvasható”
képernyő kis kék nyilacskájára szegezve, mert ugye az mutatja az irányt, az
utat, a célt.
Ez ugyan nem. De miért? M.
előkapja a gé-t, na persze, de azon nincsenek rajta a pontok, és nehogymár
meghátráljak, kell működni ennek is!
Kell-é? Azértsem.
Még jó, hogy amatőrök vagyunk,
visszamehetek a táborba, hátha valaki kitanít gyorsan a hi-tech használatára.
Útközben leszólítgatom a szembejövőket, de senki nem vállalja az oktatást, most
nem elemezgetem a furcsa tekinteteket és a mögöttük felsejlő furcsa
gondolatokat a kesserről, aki a geo-versenyen 200 méter alatt eltéved.
A szervező srácok készségesen
elmagyarázzák, hogy a kütyü egyszerűen megsértődött, hogy a zárt Lovardában
játszadoztam vele. Nem látott holdat, hát felhúzta az orrát: „akkor nem játszom”,
és duzzogva a fal felé fordult. Egyszerűen ki kell kapcsolni, majd a szabad ég
alatt újra be, majd’ megbékül. Úgy is van – mindenesetre elkönyvelem magamban,
hogy ez az izé (is) nőnemű.
Mendegélünk tehát, kb.
utolsóként, első láda megvan, aztán a második – itt már összebarátkozunk egy
kis csapattal, egy lelkes fiatalember és apukája, Áron és csapata ők.
Sztorizgatunk, ballagunk pontról pontra, ezért jó amatőrködni, nem szorít a
teljesítmény-kényszer. Útba esik több hasonló játékos, kis találkozó az erdő
mélyén, jó sokan vagyunk itt!
A túra vége éppen jókor jön, mert…
mert bizony a lábam kezdi jelezni, hogy ennyi kilométer neki éppen elég a szép
új, könnyű, szellőzős, speciális bakancsban. Ne már! Még annyi a dolog!
Ebéd után frissülés a szálláson –
ami, a korábbi felületes nézelődésemmel ellentétben nem pár száz méterre van a
Bázistól, jó az 6 km-nek is. Debrecen nagy város. A gond ezzel csak annyi, hogy
délutánra városnézést terveztünk, kellemes sétával, sörözéssel, ejtőzéssel,
megalapozandó az éjszakai versenyt. Na igen, de az éjszakába a város túlfelén fogjuk
bevetni magunkat, tehát oda kell majd az autó – a sörözés helyett marad egy
szánalmas alkoholmentes kísérlet a gyalogtúra végén. Egy ládát akarunk csak becserkészni,
a Nagytemplom harangját, úgyhogy ott kóválygok a falnál, és éppen megtalálom a „torony
két falát összekötő vasszerkezetet”, amikor egy jótét kessertárs szól, hogy ne
fáradjak, mert az bizony fent lesz a toronyban, ami már zárva… Pedig 5 métert
írt a gé. Ja, magasságot, azt nem tud J
(Eközben M. az üvegpiramisnál üldögélt).
Akkor legyen mégegy doboz, valami „Halköz”. Úgysem horgásztam már hónapok óta,
legalább ezt! Az Ad hoc ládázás szokásos tréfái közül az egyikkel szembesülök:
máskor akkurátus térkép-nézegetéssel készítem elő a feladatot, google, tuhu,
minden – most csak a gé irány-távolság eszköze van a kezemben (a szappan is, de
az sem boldogít), a cél a falban van 20 méterre? Mondjuk a házak között
megbolondul a GPS, van az úgy, de túl egyértelműen mutat egy üzlet lehúzott
rácsa felé. „Ülj le, nyúlj alá” – mi van??? Minek nyúljak alá? (Vagy kinek?)
Ebből telefonálás lett. Ja, hogy van egy kis sikátor, ami nem szerepel a
letöltött térképeimen. Érdekes.
Vissza a szállásra, hogy
meglegyen a délutáni 10 km is. Van ebben azért tanulság: simán bevállalhattuk
volna a profi távot, akkor sem mentünk volna kevesebbet – no, majd legközelebb!
A lábamnak mindegy. Már délután megállapította, hogy nem vagyok épeszű, azóta
azzal szórakoztat, hogy újabb –és újabb lábujjakat jelöl meg fájdalmasnak.
Mennyi lehet ezekből?: Húsz? Harminc? (Előnye is van azért a dolognak: a hetek
óta szórakoztató derékfájás „labdába sem tud rúgni” emellett.)
Előttünk hát az éjszaka. A
verseny helyszíne koo-kkal megadva, ami kissé aggaszt (ismerem magunkat), ezért
némi ráhagyással indulunk, hogy ha mégis mellé lőnénk maradjon idő korrigálni.
Maaargit egy városszéli legelőre
irányít, a füvön megyünk, majd a beszélőke utasít ekként: „fordulj élesen
jobbra majd élesen jobbra, és érkezés a célhoz”. Mókás, de hogy legyen neki
öröme, fordulok.
Mégiscsak jó hely ez, itt a Geo-furgon
(pálinkafesztivál van ráírva), a srácok a derült ég alatt egy sörsátor
felállításával foglalatoskodnak, hárman küzdenek a rudakkal, beállok
negyediknek, bár normál esetben ezt egyedül szoktam felütni. A végén azért
felmerül bennem a kérdés, hogy minek is kell a csillagos ég alatt, éjszaka egy
ilyen fedelet összerakni – talán így nagyobb a komfortérzet, vagy komolyabb a „Bázis-feeling”… Idővel gyarapszik a nép, feláll a technika,
töltenénk koordinátákat a kaolába – ha lehetne. Most azt találja ki a
drágaszág, hogy nem áll szóba a helyszínen lévő számítógépekkel. (Míg
csodálkozva téblábolok a geo-guruk körül, bízva benne, hogy valamelyikük
csak-csak beleszuszakolja a pontokat ebbe a makacs kavicsba, a mellényem
világítani kezd a sötétben: egy fáklya lángja belekapott, azért. Így tényleg
sokkal jobban látszom, de azért eloltom, maradjon belőle későbbre is.)
Koordináta nincs. Akkor?
Látom magam, amint a pusztában,
pislákoló fejlámpa-fénynél pötyögtetek papírról a g.hu-ba adatokat, vagy
sikerül-vagy nem alapon, majd lassan elnyel bennünket a hortobágyi éj… Á, nem kell ettől félni! Annyian vagyunk itt,
egy barátságos csapatba betagozódunk, és már indulunk is.
Nekem kissé kihívás az iram
tartása, konkrétan bicegek, a spec. bambusz kesserbot sokkal többet ér, mint a
fejlámpa, bár ettől lassan a vállam is sajogni kezd, mindegy, nem az a helyzet,
amikor leülhetek egy fél órára, inkább nem foglalkozom tovább a bakancsba
darált ujjaimmal. A rejtések amúgy érdekesek, de belátom, hogy ha magunk
keresnénk, még a pusztai hajnal is itt találna minket. Kétféle akadály van: az
egyik trükkös (uv-fény, beszélő doboz, etc.), a másik fáramászós. A harmadik
meg trükkös-fáramászós. Esküszöm, egyszer tényleg egyedül végigmegyek egy ilyen
pályán, ha az elmeosztály befogó-autója hamarabb el nem visz: éjszaka,
sötétben, fejlámpával+ gps-sel 120 kilósan fákra mászkálni elhagyatott erdőkben…
Hogy is szól a reklám? „Megfizethetetlen. Minden másra ott a Mastercard!”
Az éjben történő vánszorgás nem
nagyon szórakoztat, nem fogok erre rászokni. Én a bámészkodást szeretem
ládászás közben, itt meg 15 méter a lámpa hatósugara.
Úgy a pálya harmadánál belebotlunk
egy, az út közepén, tábortűznél piknikező kis csapatba. Na, ezek jól jártak, ha
egy kis elvonulást, éjszakai csendes heverészést terveztek, most keresztülsétál
a táborukon 150 fejlámpás elmeháborodott. Elkapok egy mondatfoszlányt, egy srác
kijelenti, hogy „basszus, úgy nézek ki, mint John Travolta!”. Hát, ja: sötétben
én is!
Szerencsésen visszatalálunk a
harcálláspontra, feladat abszolválva.
Vasárnap.
Az eredményhirdetés előtt még
egy-két dolgunk lenne: az egyetemi multiláda, ami nem egy ördöngösség, csak jó
nagy ez az egyetem, jövünk-megyünk benne, a pontok nagy része itt van (egy
része meg nem itt, de majd!). És, a másik láda, a füvészkerté. Mindjárt
másodszorra meg is találjuk a bejáratát. Egzotikus növények között ballagunk,
harsány madárdal tölti be a reggelt.
A Cache megvan,
Nem itt! (hehe) |
kifelé menet elhaladunk a
portásfülke előtt, nyílik az ablaka, idős úr közli, hogy 8-kor nyitnak. Nem
baj, mi már kifelé megyünk! (Nem kellett volna valami belépődíjat fizetni?
Mindegy, erről már lemaradt az öregúr.)
Az eredményhirdetés flottul
zajlik Fattila szinkrontolmácsolásával,
majd elköszöngetés után megyünk a többi
ládáért, elsősorban is a Rákóczi-harangért. Jókor kell menni, ott van az, a
templom-belső pedig kötelező tananyag. Amíg várunk a bejutásra, legyen a másik
templom. Hát ott tökéletes a rejtés, a fal mélyedésében megbúvó doboz fél
méterre behajolva sem látszik. Körbemegyünk vagy háromszor, mire előkerül. Nem
tudom, más milyen egyszerűen találja meg ezeket a ládikákat, mi lassan valami
templomfal-néző szekta tagjainak tűnünk, ha belegondolok, a korábbi „Városkapuk”
rejtés, tegnap a Nagytemplom, most ez.
Végre megvan, ahogy a harang is,
panoráma a toronyból,
a déli harangszót fent hallgatjuk
(az igazi az lett volna, ha a Rákóczi-harang kongatja el a delet, de mindent ne
akarjak), ezután Maaargit percei következnek, kétszer visz körbe ugyanazon az
útvonalon míg keressük a Hortobágyi utcát. Viszont legalább pontosan a malomnál
parkolunk, keresni sem kell, szinte a kezünkbe hullik a doboz.
Már csak az egyetem utolsó pontja
kellene, ó, azt ismerem, mindig ott szálltam le a buszról, nem is kell
megállni, majd az autóból megnézzük.
De.
Meg kell állni. Mert a lovacska-kompozíció
menet közben máshogy néz ki, mint ha körbejárjuk. Ami messziről sörénynek tűnt,
az farok, nem annyi a ló, ahány fejet láttunk, na.
Megvan minden elem, nézzük csak:
írom be a számokat, ahogy a jelszó összeáll, itt egy évszám, ott egy életkor,
ilyenek. M. ugyan szól, hogy nem kellene inkább összeadni a számokat? Már minek
kéne? Mit ad ki, ha a professzor életkorát összeadjuk a lovak lábaival? Ugyan!
Hibás jelszó! Na, elkalimpáltam, persze. Ismét…
Hibás jelszó… Mi van? Akkor most mégegyszer elolvasom a leírást: „… a kapott
számokat össze kell adni…” Hehe. Mondtam én!
Van még egy láda, amit már
többször kerestünk, amolyan hazafelé-utolsóként. Volt, hogy sötétedés után.
Maaargitunk akkor egy benzinkúthoz vitt minket, és azt mondta, jó lesz. Na,
most ugyanezt tette, világosban. Hogy akkor ez most mi? A Nagyerdőben kéne
lennie a Nagyerdő-ládának, itt meg szántó, kertek, és persze a MOL. Ok,
leparkoltunk, elő a kedvenc tárgyainkat: M. mobilját (az enyémből az idők
folyamán valahogy elkopott a GPS), az egy jó kis sétára invitál minket, de
legalább látszik a cél, jó pár száz méter, és persze légvonalban.
Kényelmes sétával - a lábam
ennyit tud, bár a cipő-ügyet megbocsátotta, de ma már nem forszíroznám a dolgot
- egy óra oda-vissza, klasszikus, erdőben rejtett dobozzal.
Vége főcím, stáblista, szimfonikus
zenekar…
Ha ez egy western-film lenne,
most a hős lassan ellovagolna a naplementébe. Ugyanez Debrecennel és velünk:
Sancho és M. lassan elautózik a naplementébe.
Utóirat: hétfőn munkanap. Frissen
kipattanni az ágyból – majd máskor. Most inkább leltár: izomlázak, feltört
lábak, beszakadt körmök, a készülődés rutinja sehol (el is késem a szokott
buszt). Csak ezt a napot éljem túl, majd keddre kialszom magam. Az élmények
pedig ülepedjenek.