A szomszéd ládája.

December. Az első hó.

Öklömnyi pelyhek libegnek alá a szürke égből. Ez már a tél.

De a városnak ünnep, fehér takarót húz a szürke aszfaltos út,  hóbuckává válnak a parkolóban szunyókáló autók, alig hallatszik a reggeli forgalom zümmögése.

M. lelkesedik, mint a gyerekek, hát tényleg szép ez így. Látogatóba indulnánk a szomszéd városba, na de ilyen időben ki akar autóban gubbadni? Gyorsan meggyőzhető, hogy túrázzunk egy kicsit a vendégség előtt. Készülni nem tart soká. Párom kérdezi ugyan, hogy mennyire lesz sáros, de mit mondhatnék erre: „á, semennyire, látod, fehér hó van mindenütt”. 

Miskolc – szerintem  - szomorúan kevés geoládával kényezteti a környék kessereit. A meglévőket már begyűjtöttük, a többi beteg, alkalmi, megszűnt… Hanem a minap „véletlenül” a térképre nézve, az egyik, eddig  gyengélkedő rejtés szép zöld dobozként világít – hőhe! Az Akasztóbérci kilátás új gazdára lelt Hgabor1 cimboránál, aki, mint kiderült, a velünk szemben álló házban lakik. (Őszintén szólva megelőzött, mert szeretnék én is gazda lenni, vannak is terveim, csak azok… szóval készülődnek.)

Tehát ez lesz a cél. A leírás szerint 15 perc séta.  Nem is bonyolítjuk a készülődést, a domb miatt túrabakancs és bot kerül a csomagtartóba, és „usgyi”!

Megnéztem én előre az útvonalat, ki is nyomtattam. Olvasom M.-nek a leírást, haladunk is szépen, hidacska, van közben valami utalás a víz hatalmára, gondolom patakmeder, vízmosás… Kiérve az erdőből szétnézek. 

Először is: nem nagyon látszik semmi, mert még mindig szépen havazik. Vannak villanyoszlopok, tecsó-parkoló, domboldal, két szatyros ember, ennyi. Kell a technika.

Kellene.

De nincs!

A gé nem lát holdakat, vagy nem szereti a hófelhőket, nem segít.  Sok út, ösvény tekereg itt, M. halad is határozottan. Amit kissé furcsállok, mert a leírást nem olvasta…

Csúszós kaptatókon kapaszkodunk, míg végre felérünk a tetőre. Az én telóm sztrájkol, M. –ét izzítjuk be. Az szolgál is információval, biztató, hogy kétszázötven méterre van a láda, szerinte. És, mint tudjuk: légvonalban. És, ahogy velünk történni szokott:  egy szakadék-szerű völgy túloldalán.

Grrr!

Lehet leereszkedni – az sosem gond, segít a gravitáció, bár M. nem vállalja be a nadrágféken szánkázást, inkább kerül egyet a combig érő, havas fűben. Én nem… Lejutni tehát sikerült, de a másik dombra felfelé kellene másznunk. Van is egy csapás, csakhogy a hó alatt láthatatlan, csúszós agyag rejtőzködik, a domb oldalában malackodunk egy métert fel, kettőt vissza – hát ez így reménytelen. Visszacsúszkálunk a völgy aljára, és néhány száz méter után  csak-csak akad egy lankásabb rész, végre feljutunk a megfelelő tetőre. (Mérte valaki az időt?)

Na, itt már könnyebb. Még a „panoráma” is megvan, már amennyit a párás időben sikerül kivenni a távoli szürke alakzatokból: az áruház, az út, a toronyház…

A ládát nem nehéz megtalálni, annak, aki tudja, mit keressen. Az előttünk járó nem gondolta túl meggyőzőnek a rejtést, de én azt hiszem,  egy véletlenül erre tévedő embernek egyáltalán nem feltűnő az úttól 10 méterre, egy ágbogas fácska alatt két kődarab, az, hogy nekünk nyilvánvaló, az pedig direkt kedves figyelmesség a rejtő részéről. A környező bokrok eléggé takarják a kesser-tevékenységet, szóval rendben van ez. (Volt, hogy egy filmes dobozt kellett megtalálni egy erdőben, GPS-jel nélkül, valamelyik fa tövében… nekem az rosszabbul esett.)

M. látja

Ott! :)

Ez megvan!

Minden rendben

Angyalka, elvégre Karácsony közeleg

Visszamenni nem is olyan egyszerű, mert nem gondolnám, hogy megint a vádin és a nadrágfékes meredélyeken kéne… de szerencsére  adja magát az út, amin felfelé kellett volna jönni.

Erről kellett volna érkezni

Itt már optimista

Nemsokára visszaérünk a kiindulóhelyünk közelébe. Én még elgyönyörködöm egy monokiniző nő látványában(!), és rájövök, hogy nem a nőcit kellett volna néznem felfelé jövet, akkor talán nem kerüljük meg a fél hegyet. 

De úgy negyed órás séta lett volna. Az meg kevés, nem?

Szóval, kedves utánunk érkezők: A hölgyikét tessék csak alaposan megbámulni!  (Mivel nincs  18-as karika a blogon, szándékosan nem teszek be róla fotót.)

Köszi Gábor, ez tetszett!

A teknőcborz újra támad

 [GCTETO - mégegyszer]
 

Volt  egy nem túl sikeres ládakeresésünk augusztus végén. Nem lett meg a tárgy, a rejtővel kommunikálva végül „eredményes” találatnak minősült a hegytetőn lezajlott dzsungelharc.

Néha visszanézegetem a megtalált geoládáink oldalait, érdekel az utóéletük. Vajon  másnak hogyan sikerült, vagy nem, mi történt azóta. Azok a helyek különösen érdekelnek, ahol valami kalandunk volt nekünk is, nem leltük, nem a szokványos kinézem- megközelítem- bemérem- logolok folyamat, hanem valami csavar, huncutság, valami plusz emlék adódott a helyhez.

A „Bortó fölött” láda tipikusan ilyen. (illetve nem tudni milyen, mert nem sikerült kézbe fogni az első „csúcstámadás” alkalmával). Az utánunk következő két játékos hasonlóan járt mint mi. Elkönyveltem a dolgot az érthetetlen kategóriába, mert miért tüntette el ezt bárki? A hely „muglibiztos”, oda még az sem szívesen megy, akinek muszáj, véletlenül aztán biztosan nem. „Ellenkesser”? Az meg miért pont egy ilyen bonyolult helyszínt választana?

Néhány napja megjelent egy log az oldalon, a szerzője „elvállalta” a tettet, vagyis hogy véletlenül nem a helyére rejtette vissza a dobozt – HURRÁ! Ez kell nekem! Úgyis akartam menni arrafelé, van ott még kihívás, nézzük! Gyorsan felvettem a kapcsolatot a kesser-cimborával több információért, mégis hogyan, merre térülhetett el a ez a rejtélyes edény?

Gyorsan – az nem sikerült. A hosszú hétvégén szerettem volna ládázni, de rettenetes idő volt. Utána dolgozós szombat, M. elfoglalt, ebből sem nézett ki geózás. Azért kivettem egy nap szabadságot, horgászni is kéne már. Péntek éjjel szundikálva, fel-felriadva tervezgettem, hová, hogyan, mikor mennék majd – ez az izgalom miatti álmatlanság még most is bennem szokott lenni, na, szóval szunyókáltam, amikor zörrent a telefon: üzenet! Lehet üzenet, nincs értelme éjjel elolvasni, többnyire reklámok szoktak azok lenni, elférnek a telefonon reggelig… Hanem ezt most valamiért megnéztem. És igen! A tévesztős rejtő írt éjjel fél egykor (ő sem aludt!), hogy merre, hogyan lehetne megtalálni a dobozt.

A terv gyorsan körvonalazódott: Legyen Tokaj a cél, ott van folyó, rejtés, (lángos,) útközben pedig a Király-tető.

Csípős, friss a reggel. A hegy éppen csak kitakarózott a hajnali köd vastag paplanjából,

 erőlködik a Nap, gyöngyként csillognak a vizes fürtök az arany szőlőlevelek foglalatában.

 (Fürtök? November harmada már eltelt, másfelé lassan az új bort kóstolgatják.) No igen, a Borok Királya más rendet kíván. Barnás, töppedt szemek, csüggnek a lugasokon, van, hogy már levél is alig… Akad azért egészségesnek tűnő fürt is itt-ott, egyet lecsípek (bocsánat, bocsánat), az íze, mmmm! Omlós, édes, kesernyés… a borászok szerint nem egy jó évjárat lesz az idei, hát engem most nem zavar, élvezettel pattintom szét egyenként a bogyókat a nyelvemmel – közben bandukolok a hegytető felé. Azt mondják, meg kell állni néha, megfordulni, gyönyörködni a látványban. Meg is teszem: A köd még nem ereszti a tájat, a völgyekből erőlködve görgeti ki a friss szél a szürke párabolyhokat.

A célnál vagyok, itt a tisztás a víztározó mellett.

 

 Kéne valami stratégia, hogy álljak neki a felderítésnek. Eh! Nem kell ezt túlgombolni! Bebújok a kökénysebe,

 egyenesen az eredeti rejtekhez, mert reménykedem egy picit, hátha valami csoda folytán helyére mászott két hónap alatt a doboz. De ez nem olyan doboz, ez nem mászik. Ellenben én igen! Ugyanis az ilyen cserjebozót valahogy úgy gondolja, sokkal jobb másfél méteres magasságban összekapaszkodni, mint mondjuk két méteren. Én viszont magasabb vagyok ennyinél, ergo felegyenesedve meg sem tudok mozdulni az ágak között. Lekuporogva viszont érdekes dolgok derülnek ki: A látótávolság sokkal nagyobb – na jó, van, hogy tíz méter is, ami pont tízszerese a felegyenesedett állapotúnak –, aztán  kiderül, hogy kevéssé sem szeretett gimis tornatanárom hajdani kísérletei, melyekkel megpróbálta elsajátíttatni velünk a törzsfejlődésben a H. Sapiensnél korábban megrekedt lények mozgásformáit, mint például a pókjárás, békaügetés, hernyómászás, szóval hogy ezek a közlekedési módok bizony léteznek! Kertész Tanár Úr gondolom, most jókat röhögcsélne a látványon. 

Röviden: mászom. Guggolva, hajolva, görnyedve, négykézláb, és lassan. Közben minden utamba eső követ felforgatok, megkotrok – na, jó vicc, az egész hegy kövekből áll! Háromféle bokor van. Az első az álnok: ez nem szúr, viszont amikor némi támaszt remélve megmarkolom az akár karvastag szárát, az a legcsekélyebb ellenállás nélkül – a kezemben marad, én pedig borulok, máris szembesülve a másikfélével. Ez őszinte: ő a kökény. Levele már nincs, de a tüskéje bezzeg nem hullik, bármilyen ősz is van. Lendületből szúródok rá, mint valami óriás dínógébics-zsákmány. Hirtelen szabadulni nem lehet, előbb elemezni kell, hogy mely irányokból hány tüske rögzíti a hátamat, kiszámolni az egyetlen valamennyire használható menekülési irányt – tökéletes nincs, csak optimális - , és arra lendülni. Aha. Na ott vár a klasszikus: a csipke-ág. Az, hogy a sapkám méterenként marad le a fejemről, szinte természetes. Viszont ez az átkozott lény mintha nyújtózkodna, utolér, belém kapaszkodik, és ha öt centit mozdulok, öt centire hasít belém. 

Macséte kellett volna. Kikaszabolni az egészet. Mindegy, nincs macséte, négykézláb araszolok (=hernyó?) erre-arra, a térdem sajog az éles köveken – na, most, itt szoktam meggondolni, hogy tiszta bolond vagyok, minek ez? Minek, minek? Más repülőből ugrál ki, Északi sarkot fedez fel, nekem ez maradt, ezért adják az adrenalint, nem? 

A stratégiám lényege: kitalálni, hogy az előző ládász merre tévedhetett el. A kecmergés során egy viszonylag járható (nagyon-nagyon viszonylag) kőfal-maradványt vizsgáltam végig. Csak hogy megnyugodjak, hogy ott semmi ládaszerű nincs. Új irányt tűztem hát ki, az eddigire merőlegesen. Na persze egyenesekkel itt nem kell gondolni, a légvonalban másfél méterre levő ígéretes kő 10 perc ügyeskedéssel érhető el, figyelemmel az imént lefestett növényzetre. Á, itt a kedves ismerősöm, az őzike (illetve, ami maradt belőle)! Ő már az első kereséskor is tetszett, de akkor egyszerűen nem tudtunk közel férkőzni hozzá. Most a lábamnál figyel, mit figyel: mutat! Ha az orrcsont által jelzett irányba nézek a lombjavesztett bozót ágai közt… Valami van! Valami nem erdőszín! Valami narancssárga…  

ott...?

 Gyorsan odamászom (mondom, minden relatív, tíz méterre lehet, percenként egy méterrel haladok), és lám, ott van! Illetve itt.. .majdnem karnyújtásnyira. 

Na de egyszerűen nem tudok közelebb kecmeregni, hiába, túl nagy vagyok. Nyilvánvaló, hogy egy pigmeusnak ez gyerekjáték lenne, de háromnak egyben nem megy. A kesserbottal valahogy mégiscsak kipiszkálom. 

És IGEN, 

kezemben az elveszett (frigy)láda!

  Pihegek, kitörölgetem a csípős verítéket a szememből, tapogatom a zsákmányt, és egyszerűen nem értem, hogy hogyan kerülhetett az ide, ráadásul este? Illetve hogy menekült el innen az elrejtője? Négykézláb, mint én?

 Visszafelé már ismerősek a tövisek, a kövek, az ágak: Ez állt a hátamba, ez szedte le akkor is a sapkámat, ez törött el a kezemben… Kibukkanni a kék ég alá – Mint a barlangász, amikor felszínre ér.

Már csak az adminisztráció, és a visszarejtés, a szokásos levezető játék van hátra. Írok egy oldalt a logbookba, csak mert jól esik.

 Fényképeket is lövök, kell majd a meséhez.

 Építek egy kis iglut a doboznak, tetejére szépen odahelyezem a néhai őzt, a dolga ezentúl a láda őrzése: őr-őz lesz.

Ezért jöttem

 Lefelé bandukolok a hegyről. A Nap szárítgatja átizzadt ruhámat, nem sietek, lecsippentek egy-két szőlőszemet. Csend van.  A távolban szüretelő munkások hangjának foszlányai összemosódnak a szőlőlevelek suttogásával, egy láthatatlan magasságban köröző ölyv kiáltásával, a talpam alá simuló hantok roppanásával.

Köszönöm a játékot!

Út menti rejtekek

A felnőtt élet elsodort a régi otthontól. De Mindenszentek közeledtével, ha csak tehetem, hazamegyek. Most nem csak a család, a szenvedély is hív: Vannak még arra ismeretlen geoládák, lássuk, mit mutat az új játék a városomból?

Nem szoktam autópályát használni, inkább keresztülautózom az Alföldet. Lassabb, de emberibb, kényelmesebb út. Ha fáradt vagyok, megállok, volt már úgy is, hogy egy faluvégi focipálya mellett aludtam, ledöntött támlájú ülésen. Most erről nincs szó, de az útitervet úgy rakom össze, hogy felfűzök rá egy pár rejtést.

Elsőként  a szihalmi kálvária [GCSZIH] a cél.

(Nem ez a szokott útvonalunk, de „minden út Szegedre vezet”.)

Friss délelőtti napfényben érünk a faluba.

A Golgotához egy kertkapun keresztül juthatunk el, ami M.-nek kissé zavaró, mintha valaki magánéletébe csörtetnénk bele – de persze szó sincs ilyesmiről, magunk vagyunk. Némi séta, és előttünk a szépen elrendezett kép: a domb oldalába vájt kápolna, oldalt a stációk, a dombon a keresztek. 

Jaj, mindig a technika! M. lesz az, aki előbb-utóbb eldönti a GPS-kütyü beszerzését, én nagyobb békében vagyok ezekkel a tárgyakkal, lelkük van „nekik” (illetve az alkotójuk, programozójuk lelkének egy darabja van bennük), szóval lehetnek ötleteik, rossz napjuk, migrénjük. Az én telefonomon a gé-nek konkrétan az van most. Csikorognak a bitek, hunyorogva nézi a műholdakat, nem akar mozogni, főleg nem a célhoz vezetni. Megértem én, sétálgatunk kicsit a dombon,

Harlekinkaticák Jézus lába nyomában

nyitogatjuk a stációk vasajtóit (érdekes megoldás, egyébként mindegyiken kicsit másféle retesz  van), míg végre forog az iránytű…  és „hál’Istennek”, megjött egy kutyasétáltató társaság. 

Övék is a tér

Akkor sétáljunk még.

A rejtésben van egy kis SCRAMBLE, tegnap otthon kiraktam:” aoááktnnl aáotlld”

Igen. Biztosan úgy. De az „aoaktn” nem adja, hiába tapogatom. Kettő van belőlük, M. a másikat kényezteti, simogatja, szemébe néz igézően -  hiába, az sem szólal meg. Én végül kissé hasba boxolom az enyémet, na, ilyen inzultusra nem készült fel, megadja magát. 

Most már gyorsan pörögnek az események, írunk, küldünk, séta vissza az úton álldogáló autóhoz. 

Továbbállunk, Besenyőtelek [GCBETE] a következik

Tipikus „útközben”-település Füzesabony és Poroszló között félúton, itt aligha áll meg az utazó- kivéve, ha oka van rá, mint nekünk. 

Szentháromság

jelszó..

Ő is a titok tudója

Szép kis főtér,

templom, szobor, jelszórészlet. A terecskén pedig egy furcsa jelenség: biciklis nénik sorakoznak műanyagflakonokkal egy körbekerített gödör körül! Hát ez?

Forrás a főtéren

A falu artézi-kútja, a járdaszint alatt másfél méterrel. A nénik szerint sokkal finomabb az íze, mint a csapvízé. Megkóstolom, hát, mindenesetre finom.

Tűzoltó szertár, a fecskendővel

 A második pont a faluház lenne. Sétálni van kedvünk, most csak úgy, térkép nélkül. Megérzés alapján fordulunk be a mellékutcába, ott egy takaros porta. A kapu tárva, beóvakodom, persze a szolgálatos házőrző ezt már nem nézi jó szemmel, éktelen lármát csap (láncon van szegény, könnyen vagyok bátor). Előjön valaki a házból: a Faluház? Egy utcával tovább... Tehát tovább… és tényleg itt van. Jelszórészlet a kapuoszlop tégláján. Biztos? Vannak firkált téglák, karistolt téglák, sima téglák, kopott téglák, salétromos, mohos téglák, 1374 darab, mindet egyenként vizsgálom, és M. is, külön (2x1374). Ez szokott a kínos rész lenni, amikor a járókelők között mi, két kerge, tíz centiméterről szimatolunk egy darab falat, fatörzset, villanyoszlopot. A járókelők meg átmennek a túloldalra, biztos ami biztos. De semmi értelmes dolog nem látszik. Még M. az eredményesebb, ő talál másfél betűt, mintha… ennyi. A tájház meg zárva. Menjünk vissza az autóhoz, a végpont a falun kívül, a keresztútnál lesz. Nem jó érzés ugyan, hogy hibádzik a jelszó, M. kétkedik, én viszont olvastam a korábbi logokat, azok a keresők megoldották, hát mi sem vagyunk alábbvalók! 

A kesserek néha el szoktak hagyni ezt-azt. Mivel én már annak érzem magam, kezdem is hiába keresni a telefonom szép bőrtokját.Valahogy, valahol, valamikor lepottyant az övemről, és hiába rakok soron kívül rendet a kocsiban, hiába járom be a reménybeli helyeket újra, ez a keresés meddő. Csak hogy ne feledkezzünk meg a harmadik útitársunkról. Kösz krampusz!

Keresztút, feszület, végláda. Nem lesz itt gond – csak jobban kéne figyelni. Így viszont fél óra kotorászás után az egyértelmű helyen megvan a dobozka, megvan a jelszó, és tényleg kikövetkeztethető a téglás rész nélkül is. Megérdemeljük a jutalomfalatkát: most M. készült, van szendvics, elegendő.

A Tisza-tó nagyon megpezsdítette a rejtők fantáziáját, tele van furfangos, vízbe-nádba, mindenhová dugott dobozokkal, hát azok nem holmi laza drive-in célok, most le is mondunk róluk.

Azaz mégsem: Tiszaörvény,Horthy-csatorna [GCKORM], Jachtkikötő,

ez száraz lábbal is megoldható. Bámuljuk a szuper hajókat, megleljük a ládát, belefeledkezünk kicsit a tó látványába – egyszer, majd nyáron, ide is el kell jönni. Most továbbállunk. Következik egy nagy ugrás Szentesig. 

A térképek szerint geoládák szegélyezik az utat. Egyszer majd biztosan jó lesz azokkal is játszani, de mintha valami náthás szellem prüszölte volna őket nyakon, most szinte mind beteg. 

Az idő így is fogy, az „gazdaságos” navi-út kissé mintha a „teszkó-gazdaságos”fogalmával keveredne: út, út, de aszfalt helyett kráterek borítják, a közepén egy nyomnyi úgy-ahogy járható csapás, sír a lengéscsillapító, kacsázik, szlalomozik, döcög az autó. Mire végre visszajutunk Európába, az idő megette következő célpontunkat.

Kedves kis ékszer-város az Alföld közepén. Széles sétányok, aranylevelű gesztenyesorok, az evangélikus templom eget karcoló tű-tornya, az Arborétum ezerszínű őszi kaleidoszkópja, és személyes emlékeim az évtizedek távolában. Ez most kimarad. Idő kéne, mindig több, mint amennyi van. Ide konkréten legalább fél nap, mire mindent megnéznék. Rohanva leszedni néhány ládát, annak nem látom értelmét. Viszlát, Szarvas, legközelebb! 

Szentes [GCSZEN]

Amióta van elkerülő út, nem jártam a városban. A régi emlékek helyett – volt hogy hetekig laktam itt - meglepetés: szép, tágas, jókedvű város. A rejtés körbevisz a főtéren. Fényképezünk, egy fiút megkérünk, kattintson rólunk egy fotót a város felett.

"A város felett"

 Aprócska téren egy kalapos legény ropja a csűrdöngölőt, beállok mellé én is.

Csuhaj!

 A sétálóutca boltjai többnyire már zárva. Egy péküzlet (itt minden második bolt pékség?) mégis hívogat, egy kávéra-sütire betérünk. A boltos lány kedves, barátságos, jól esik pár szót váltanunk vele. A kávé viszont „egyedi”, az automata akaratából és az én türelmetlenségemből kifolyólag, kapuccino tej nélkül, mert hamarabb vettem ki a poharat a hasából.

A közelgő alkonyat indulásra sarkall. Volna még két-három célunk, inkább kettő, mert éjszakai túrát a mártélyi erdőben, most inkább mégsem...

Egy kunhalom az úthoz közel [GCSaph], azért érdekes.

Jókora domb, főként ha belegondolunk, hogy emberkéz hordta össze abban az időben, amikor még nem volt exkavátor, dömper, földgyalu. 

A halom

Út a tetőre

A Pont

"íróasztal"

A kesserláda

 Könnyű séta a csúcsra, ott a geodéziai pont – más egyáltalán nincs, így nem kérdés, hol lehet a ládika. Kicsi az edény, az ajándékok nem mind férnek bele, mellette ül egy kutyuska. Túl régóta nem lehet itt, az időjárás még nem gyötörte meg. Van zárható zacskó a kesserládámban, belecsomagolom a plüss ebet, hátha jár erre valami gyerkőc, legyen öröme benne. 

A kutyus megvédése

Mi lehet egy kurgánon, ami miatt érdemes felmenni rá? A kilátás! Jelenleg konkrétan a láthatár mögé bukó Nap búcsúzó tűzijátéka. És az érzés, hogy mégiscsak közelebb vagyunk az éghez. A távolból zümmögve közelít egy sárkányrepülő,

Sárkány a Holdról

 gondolom, neki is támpont a hely, mert fölöttünk vesz új irányt. Integetünk neki - gyermeki ösztön ez, integetni a repülőnek, vonatnak, hajónak, és fölöttünk is egy gyermeki lélek: a pilóta, ő is visszaint, aztán ellibeg a napnyugtába lassan. A gép zúgását elnyeli a távolság, a csend.

Mártély [GCMart] már sötétben fogad. 

E könnyűnek ígérkező láda felkeresésével zárnánk a túrát. A vastagodó félhomályban  meglátogatjuk a Festők Dombját – ez is valamiféle mini kurgánnak tűnik, a tetején furcsa madárral. Ládát találni csak azért nehéz kicsit, mert elég nagy itt a mozgás, a gáton is, az üdülők felől is autók, biciklisek, gyalogosok bukkannak elő. 

Egy kis nézelődés után M. kezében is van a doboz.

M. rejtőszinekben

Kész a leltár: Nyolc ládából hatot meglátogattunk, A máskor négyórás út viszont most kilenc lett. Elég ez egy napra. Új érzés volt így utazni, változatos, kicsit kalandos, az unalomig ismert aszfaltcsíkok helyett, és további hozadéka a ládázásnak, hogy sokkal kevésbé fárasztó így a majd négyszáz kilométer.

„Kevésbé”, de azért mégis. Jó lesz megérkezni, megpihenni. Várnak a hozzátartozóim, a szülői ház, Apám emléke, húszévnyi életem emléke: Szeged.