Karácsonyi mese

Szent-délben indultunk el, halászlé után, a „közeli” geokari felé, Debrecenbe.

Túra előtt persze tájékozódás, akkutöltés, ládaoldal-nyomtatás, ahogy ez már lenni szokott. Még Pamacs geocimborának is szereztünk egy új hegymászótáskát, igaz, azt inkább miattam, hogy könnyebb legyen vele hegymászni. Bár nem tudom, mekkora hegyet lehet Debrecenben meghágni, de sosem tudhatjuk, ugye.

 Közbevetőleg: a karácsonyi rejtvényt megpróbáltuk megfejteni. Én egy hétköznap este 11-kor álltam neki, aztán éjjel fél 3 tájt arra gondoltam, hogy munkanap vár rám, a sudoku pedig több radírt fogyasztott, mint egy elsős kisiskolás. Hát ez van, ha az ember nem készül fel eléggé. M. meg akarta mutatni, hogy hogy is kell ezt… szóval szépen megvártuk, míg  megjelenik a megfejtés a ládaoldalon.

Megjelent.

Olvasom: Haláp. Az meg hol? Gugli barát szerint Zalában. Végülis, mióta a DEocaching-buli Balatonfüreden volt, már nem lepődöm meg ilyesmin.  (Kérdeztem Fattilát, miért pont ott? Azt mondta: - Mert még a környéken már mindenütt voltak, a Balcsin meg még nem. Gondolom, a következő a Bahamákon lesz, elvégre még ott sem… J)

Na, szóval Haláp. Szerencsére Hajdú-Biharban is van ilyen. Ha meg már Debrecen, nézzük, miféle új látnivalók vannak még a civis városban:

-              -  új láda a zsinagógánál

-              - fix trafipax a 35-ösön

Ezeket be is terveztem. A zsinagógás láda helyén a kütyü 18 métert mutatott, így szépen körbejártuk a háztömböt, hátha valahonnan közel lesz, végül aztán az „én hová rejteném” elv alapján egyből meglett a kis édes. Baj nem volt belőle, Pamacsnak úgyis sétálni való kedve volt.

Most már tényleg a karácsonyfa következik! M. kissé felvonta a szemöldökét, amikor egy ideje már csak a városon túli mellékúton fúrtuk magunkat az egyre masszívabb ködbe, majd balra, egy földútra, ami úgy hullámzott, mint a Balaton másodfokú viharban… és csak hullámzott… hullámzott… Amikor már reménytelenül végtelennek tűnt az út, azért mégiscsak megérkeztünk valahová, egy nagy focipálya-féle placcra, ahol egy kis esőbeálló eresze alatt ott volt a jel.

A jel

Pamacsnak nagyon tetszett a laza homokos kaptató, vidáman felvonszolt bennünket pórázvégen (elvégre az ő póráza végén én vagyok, ez csak nézőpont kérdése) a HEGY-re. Höhö, hegy! Hármashegy. Maradjunk annyiban, hogy nem lepte örök hó az ormait, szerencsére.

 Ott volt a Fa, a jó öreg zöld kincsesládát meg keresni sem kellett, olyan széles kessercsapás vezetett feléje. Elrejtve meg úgy volt, mintha a mesebeli boszorkahasalna rajta, akit a legkisebb királyfi szerencséjére öreganyjának szólított, amint az az erdőn át cipelte hátán az öl rőzsét… szóval egy öl rőzse ,vagy kettő – ez takarta a kincseket.

Némi kis ínyencséggel kipótoltuk a készletet, fotózkodtunk, majd gyorsan levadásztam a közeli kilátónál levő ládát.

Itt nem voltunk magányosak, egy Simson motor volt kikötve a korláthoz. A gazdája látszólag sehol, majd egyszer csak léptek kopogása hallatszott a kilátó felől amint lemászott egy fiatal srác. Pár szót váltottunk, aztán ki-ki ment a maga dolgára. (azért remélem, hogy a fiatalember, ha ki is szúrta a karácsonyfánk körüli mozgást, nem rosszalkodik arrafelé).

A mi dolgunk még egy rejtés volt, légvonalban 1,2 km-re, panzió és kalandpark. Meg is lett minden, a szállás is, a kaland is, ugyanis időközben vastag, ködös sötétség telepedett az erdőre. Visszahullámoztunk az aszfaltos útra, majd valamiféle tanyák között kanyarogva a panzió felé vezető földút következett.

Egy kanyar után felsejlettek a sötétlő épületek, az út mintha a portán keresztül vitt volna a láda felé. Egy fészer-féle falánál egy növendék borjút pillantottam mega reflektorok fényében… M. szerint viszont az egy kutya volt! Húha, itt biztosan nem fogok éjszakai erdőkben sétálni! Halványan reménykedtem, hogy hátha valami drive-in rejtéssel lesz dolgunk, azt még megreszkíroztam volna, de a legközelebbi helyen is több mint 70 méterre volt a cél. Na nem, mi vagyok én, rettenthetetlen jedi-lovag, hogy mindenféle messzi-messzi galaxisok sötétjében keressek kincset?. Ami tőlem tellett, az egy alkalmasnak tűnő helyen végrehajtott szabályos Y-megfordulás  (M.et nem szórakoztattam azzal, hogy kis híján sikerült elásni a kocsit a laza homokban a profi manőver során).

Visszamentünk a már ismert udvaron keresztül, magunk mögött hagytuk az enyhén vicsorgó fogú bocit, és megkönnyebbülten zümmögtünk hazafelé a ködös éjszakában. Még kipróbáltuk a jávorszarvas-teszt alföldi változatát: cikkcakkozva kellett kikerülni az út közepén „legelésző” őzsutát – tényleg, mi a szöszt eszegetett vajon a forgalmas út felezővonalánál, leszegett fejjel?

Azért szerencsésen hazaértünk végül. Meleg szoba, ünnepi vacsora, kellemes fáradtság.

Boldog Karácsonyt!

Szigliget - Két vár

Az út mellet meredek hegy, csúcsán a még romként is impozáns várral, az omladozónak tűnő tornyon zászlót lobogtat a szél. Valahogy mindig lobog, olyankor is, amikor lent a rekkenő nyárban szellő sem lengeti az út menti nádas leveleit.

Az évek során számtalanszor autóztunk el Szigliget mellett. A tekintetet messziről vonzó fellegvár szinte követelte, hogy menjünk fel oda - és persze jártunk is már régebben ott, még "GC-előtt". Az emlék megmaradt: A Balaton, a tanúhegyek, és hogy az élmény nem ingyen van, bizony megszuszogtatott , mire felértünk a zászlóhoz.
Most meg  még geoládát is rejt a hely, az utolsót a környéken, amit még nem kerestünk fel, hiába, ritkán hiányzik nekem a hegymászás. De hát ha ott van a hegy, fel kell rá mászni, és most már nem is olyan egyszerű az elhatározás, mert a kesserkutya persze nem mászik, hanem utazik, bizony, ahogy mondani szoktam: ő a rejtések nehézségéhez +1-et hozzáad! Mert nagynak nem nagy, de szertelen, kíváncsi, és kímélni, védeni kell, mert nincs neki saját veszélyérzete - máskor meg ellenkezőleg, megijed mindentől, mindenkitől, és elég nagy lármával próbálja elűzni a fenyegetéseket, legyen az zörgő bokor, kóbor vagy éppen házőrző eb, erdei turista, mókus, dongó...

Kissé hevenyészve készültem elő a ládázáshoz, elvégre most nyáron már jártunk fent a várban, a négy pont közül az már megvolt, gondoltam, nem lesz annyira bonyolult a maradék három. Nagyjából beleolvastam a leírásba. Első pont: az óvár. A kereső app mostanában igen információ gazdag, mutatja szépen a sűrű szintvonalakat, a leírás is említi a lépcsőket, hát veselkedjünk neki! Pamacs helyet foglal a táskában a táska pántját átvetem a bal vállamon, és persze a kutya nem az aljában kucorog, hanem szépen felágaskodik két lábra, legyen az én gondom, hogy ki ne bucskázzon, vagyis jobb kézzel átölelem a mellkasát. Na, így indulunk neki a végtelennek tűnő lépcsősornak.
Előbb-utóbb minden mászás véget ér, többnyire úgy, hogy felérünk a csúcsra (az egyéb lehetőségekről most ne beszéljünk).  M. elégedett, Pamacs elégedett, én lélegzethez jutok, mi kell még?
Jé, mégegy vár! Szigligetnek tehát kettő is van. Ez is szépen rendbe szerve, van kilátó is, hál' Istennek nem további sok szűk lépcsővel leküzdhető, csupán egy dobogóféle van ácsolva a Balaton felé eső oldalon, szép a látvány is, amit mutat. Jó kis hely. No, keresgéljünk! Keresgélünk-keresgélünk, nem sok eredménnyel. Ilyenkor többnyire hagyom a GPS-t, és intuitív keresésbe kezdek. Kimászok a kőfal külső oldalára, ott is... Kessernyomokat nézek, és igen, a fal sarkánál egy fa, a gyökerei között kövek... és egy szép dobozka. Kissé már viharvert, a 4 füléből három hiányzik, a tartalma kissé omlós, de megvan, az a lényeg, nem?
(Otthon, a log beküldése során kiderült, hogy NEM! Amit találtam, az valószínűleg egy .com-os láda volt, a benne lévő jelszószerűség nem tartozik a .hu-s ládához. Bár a leírásban van rá utalás, hogy ott is lakhatott a "mi" jelszóhordozó mikroládánk, de mégsem ez a jó találat. Persze otthon már hiába okos az ember.)
Találtunk hát ládát, (szerintem) jelszót is, mehetünk a következő helyre. Egy kis kápolna, nincs is messze, csupán valami hatszáz méter. (Na persze. Hegyek között ez a hatszáz azért meglepetéseket hordozhat.) Leparkolunk a hely "közelében", elugrálunk a lavinaként ereszkedő biciklis túrázók elől, Pamacs a négy lábáról megint átvált az én kettőmre, és - mi lenne más? - lépcsőzés következik! M. kezdi sokallni, kérdezgeti is, hogy biztosan erre kell-e menni, de hát erre visz a turistaút, mit mondhatnék?
Ez a pár tíz grádics szinte meg sem kottyan, már meg is érkezünk a kápolnához. A látvány, ami fogad, tetszetős, másrészt bosszantó, legalábbis ami a töméntelen parkoló autót illeti. Ezek szerint nem csak lépcsőkön lehet ide eljutni
Metsző a szél, a templomocska fala mögé kell menekülni, jó helyre, ott a második "dobozka".
Hm...? esetleg valami ilyesmit kellett volna az előzőnél is találni? Értelmesnek tűnő szótöredék a zsákmány. Mindegy, vissza már nem megyünk, hanem autóval közelítjük a harmadik pontot. Körbevisz az út az egész hegyen (közbevetőleg: "...biztos hogy erre kell...?"-ek borzolják a hangulatomat, hát hogy lenne már biztos, életemben nem jártam még erre, nincs más esély, bízni kell a technikában, a térképben). Egynyomú utcák. egy szembejövő "úri kocsi" kegyesen visszatolat öt métert, hogy felérjünk, köszönésül intek, biccentek, de mintha ez kevés volna, sértődötten kaffant rám a mét'ságos. Márpedig ennél többet nem kap. A tüske bennem, parkolót keresek, nehogy még valakinek az útjában legyen szegény kis kesserautó, el kéne ásni, vagy mifene.

Kis rákészülés,  eszünk-iszunk, mert a tuhu-térkép itt is szintvonalakat mutat, még többet is, mint ami az adatokból kimatekozható. Aztán nekiindulunk. Lankás. Emelkedős. MEREDEK! Szuszogunk fölfelé az ágtörmelékkel borított, csúszós vádi-féle úton, míg végre valami turista-pihenőnél megkegyelmez nekünk a hegy. Szusszanunk egy kicsit (meg mégegykicsit), Pamacsot is négy lábra állítom, bóklásszon, szimatoljon, neki is legyen valami emléke. Rajta viszont kitör az irigység, sértődött lármával ijesztget egy időközben előbukkant családot. Lehet elnézést kérni, "nem harap!" kiáltásokkal elvonszolni a 6 kilós kis méregzsákot az erdő olyan részére, ahonnan nem látja a az ő erdejét háborgató idegeneket. Mordul még egyet-kettőt, de már megadóan visszaül a táskába, most éppen a kullancsveszély miatt. Mindegy, akkor sem könnyebb.

Az út végre a fennsíkon halad tovább, jó lesz az, úgyis vissza kell jönni az itt bujkáló másik láda miatt. Aztán ereszkedik. Majd MEREDEKEN ereszkedik!, Na! Nekünk még vissza kell jönni... eh, mindegy, ereszkedjünk. A nyakbakutya nem kapaszkodik, én egy kézzel, a másikkal ugye őt, a régi, leharcolt bakancsom alig tartja a lábamat (véletlenül otthon maradt az új, mindegy), végül azért csak megérkezünk a Kamon-kőhöz, érdekes, szép pont. Keresem a dobozkát... megvan!
Meg... :-( Benne egy papír... Valami nyegle üzenettel, miszerint megtalálták, hehe... Na, most fogyott el a lelkesedésem végleg. Hiába próbálom megérteni az előttem járó vicces emberkék lelkét.
Kezdem megérteni azokat a kessereket, akik kerülik a multi-rejtéseket. Kiábrándító ez így. Fél napig lihegünk hegynek föl-völgynek le, hogy aztán valami nyegle suhanc idétlen vicce miatt értelmét veszítse az egész.
Ülök egy rönkön, már csak a telefon segítségében bízom. De az sem akarja a jót: elsőre sikerül a másik láda rejtőjét felzavarni vasárnapi sziesztájából (tudom, azért még vissza kell mászni). Lassan tisztázódnak a viszonyok, mire az igazi számot hívom, már kezd rendeződni az oxigén-adósságom is, így kétségkívül könnyebb társalogni. És további szerencsére az igazi rejtő kolléga volt annyira körültekintő, hogy elhelyezett egy alternatív jelszórészletet is a közelben. És segített az első pontnál eltévesztett találat javításában is. Na. Így már mindjárt jobban esik a mászás vissza a Magányos fenyő ládájához.
Aztán már csak a jó fél órás ereszkedés van hátra a talpunk alól ki-kigördülő ágdarabokkal borított vízmosásban.

Huhhhh! Jó, hogy nem kell még a várba is felmászni, van ott is néhány száz lépcsőfok.

A találat végszerelése otthon, nyugodt körülmények között már rutinmunka volt.

Egy biztos: örök emlék marad ez a keresés is. Így teljes ez: nehéz, néha kiábrándító, de végül mégiscsak kellemes, győztes élmény.

Köszönjük!

A Tátra

Ahonnan látszik.... (GCBUKK)

Belepett minket a moha, a por, a pókháló, vagy mi. Üldögélünk a lakásban, "ezer dolgunk van", meg persze a kesserkutyust is működtetni kell, hajnali séta, esti kozmetika, mindig van valami ok, hogy elzárjam a számítógépet.

Nőnapi hóvirág :)

Hát, mára nőnapi lett az időjárás, kifogás nem lehetett, régóta nem volt eső sem, hátha nincs akkora sár a hegyekben ("akkora" nincs.... de a sár, az sár), meg kéne keresni az egyetlen megmaradt bükki ládát, egy igazi matuzsálemet, 2002-ben telepítette 'Laci, Erzséb és Willy, az ebadta...' .
Ez a rejtés valahogy mindig kiesett az útvonalból. Vagy a hegy másik oldalán kószáltunk, vagy tartalék volt és hamarabb esteledett, mint gondoltuk, szóval ott vigyorgott a kipipált találatok között egy levadászandó, már évek óta.

Na, majd most!

Tegnap szóltam M.-nek, hogy tavaszodván, menni kéne, és itt van ez a hely, "ahonnan látni a Magas-Tátrát", vasárnap menjünk, nézzük meg. Hajlott is rá a társ, felpörgette kissé a hétvégi sütés-főzést, így 10 óra körül indulhattunk.

A Sebesvíz-panziótól gondoltam a túrát, az kulturált hely a kocsi parkolásához, és esetleg visszafelé egy kis nassolásra is volna esély a büfében, meg van ott egy kis tó, park, szóval jó lesz onnan sétálni.

(Hm, sétálni... A TuHu azért elég sok szintvonalat rajzolt az útvonalra, erről hallgattam a csapat előtt.)

Meglepetés persze most is volt, mikor nincs? 5 °C-ot mutat a hőmérő, de a tavacskát vastag jég fedi. Hoppá! Már tudtam is, hogy mi lesz a mai meglepi: a fagyott talajt az erőlködő márciusi Nap elolvasztja, olyan 2-3 centi mélyen, iszamlós dágvánnyá változtatja az erdei ösvényeket. És, ami még ezzel jár: a januári ónós eső ágtörmelékkel szórta be az utakat, ezt mi ugyan átlépkedtünk, de apró kis nehezékünknek mindet ugrania kellett - illetve, lehetőség szerint 2 méterenként megrágni egyet, tovább túrni a vaddisznó-túrásokat, az ösvényről merőlegesen távolodni, el nem tudom képzelni, hol kötne ki ez a kutya, ha hagynánk, hogy arra menjen, amerre kedve tartja?

Út, a jobbak közül

No, vándoroltunk, mint Frodó és Samu, a hegyekben, Pamacs alakította Smeagolt, a hátráltató kis törpét, persze hótiszta lélekkel, szemben a történetbelivel. Csúszkáltunk, botladoztunk, a kutya hol a póráz hatósugarában bujkált bokrok közé, gödrökbe, dombokra, hol M. ölében nézelődött, hol nálam himbálózott az utazótáskájában, vagyis most is működött a rejtés nehézsége +1 függvény.
A távolság kilométeren belül volt, de az utak igen zegzugosan közelítették a ládát. Azért végül csak meglett, ahogy írva volt, kövekkel fedve, rönk alatt - kissé nyirkosan ugyan, mert elég viharvert a doboz, de a korábbi keresők alapos ragasztgatásának hála használható volt a tartalma.

A Magas-Tátra?
Hát, az már nincs meg. Összement, vagy az erdő nyújtózkodott elé a képbe- de innen már nem látható szegényke.

Azért csak jó volt feljönni, harapni a kora tavaszi levegőt, fürdetni arcunkat a melengető napfényben, elfáradni, egészségesen.

Adósságok

Püff neki!
Egy éve nem írtam ide. Hát, szégyen.
Magyarázat persze van, de minek magyarázkodni? Na szóval: ha lesz kedv, idő, térerő, majd pótolom.  Az emlékek együtt vannak, csak "papírra" köll vetni őket.