Viszlát Balaton, viszlát Nyár!

Vasárnap, Simogató ősz, miért sietnénk? Keressünk ládákat!

(GCSICS, GCBKRT, GCFACA, GCBBB, GCFisl, GCBBVK, GCfgom, GClele, GCLZ, GCJATT, GCSZKO)

Kezdésnek a Csicsergő sziget. 

A Balaton elment

Hát, szép kezdés, mondhatom. Mindjárt nincs is meg a doboz! A leírás és a holdacskák szerint tűvé teszünk mindent, és semmi. 

Kidőlt fa - abból van bőséggel.

 Persze élmény azért így is van: az első, hogy nem értek hollandul. Ez úgy derül ki, hogy le kell parkolni egy, a parthoz közeli utcában, és sétálva elindulni a láda felé. Amikor már jó messze vagy a kocsitól, a párod majd szól, hogy „nézd, valaki szalad a parton!” 

Szalad, hát szalad. Sürgős lehet neki, vagy joggingol, tegye. Á, hanem a valaki célirányosan feléd szalad! Szeretek az ilyennek elébe menni, még kimelegszik… Hát, az (öreg)úr beér, és mondja is már…

Valamennyit értek/beszélek németül (Dajtye mnye pazsaluszta sztakan vadi!),  ez meg… mi ez? „németül” mondja, és egy mukk sem világos. Ja, és nehezít is. Semmi metakommunikáció, nem mutogat, nem gesztikulál, csak mondja, mint egy rádió. A hanglejtésből talán kisejlik, hogy nem névnapom alkalmából akar felköszönteni… Jól van pajti, nem érted ugye, hogy miért nem értelek, de ha a térképre nézünk, szerintem nem az én készülékemben van a hiba… Még nem is ládáztam, de jobb híján elindulok a Szigfriddel vissza az autóhoz. Ő közben továbbra is mondja, kb mintha a Villikirályt szavalná visszafelé… Hát, karikás kesserszem kell a probléma felismeréséhez: A mellékutcában, ahol leálltam két kapubejáró közé, éppen szembekerült az autó az ő, utca túloldalán levő kihajtójával. Ahonnan nem tud kiállni – no nem egy 15 méteres Limuzinnal, hanem egy Ignissel. Jó, értem. Bocs, hogy élek – elállok (mint az eső), egy semleges helyre, és hangos „JÓ NAPOT KÍVÁNOK!”-kal elbúcsúzom . Talán most már tényleg el kéne indulni a ládáért. A poént már lelőttem: nem talájuk. Sebaj (dehogynem!), alternatív hűtőmágnes a parkba vezető bürün. Na, kezdődik a „feltűnésmentes” keresés, hasalok a hídon, mászok alatta, vizslatom 10 centiről… 

Na, hát így nem lehet.

 Höhö, mágnes nincs, de ceruzás írás van a vason – és az jó is jelszónak. 

Utóirat 1.: Amikor elbrummogunk a környékről, „Dógom Van” úr autója még mindig bent áll az udvarban. 

Utóirat 2.: A rejtő később visszahív, elmesélem neki a kaland őt érintő részét, azt ígéri, majd ránéz a dologra.

Utóirat 3. Azóta is mindenki csont nélkül megleli a ládát (na jó, nem csont nélkül, de megleli)

Második állomás: Balatonkeresztúri barokk templom

Ez legalább egyértelmű

  

Persze-persze: csakhogy éppen a vasárnapi misére érkező nénik között kell  - megintcsak alig feltűnően – a templom előtti park fái között matatni. M. álcázásként leül egy padra, viselkedése azt sugallja, hogy nem ismerjük egymást, valami mohos fejű Rambo gyakorlatozgat a háta mögött, de neki ahhoz semmi köze – gondolom szemkontaktussal tartja fogva a nénikék tekintetét – tényleg, miért ilyen gyanakvóak?, míg én szökellek fától fáig.

Hoppá! Némi idegen anyag, deszkadarab egy törzsön.

  Ó, oda a rejtek… biztosan vandál öreg nénik áldozata lett… De szerencsére mégsem, az írás szerint odább költözött a rejtés, és igaz az írás.

Eldűtöttem a Földet

 Harmadikra: Fonyód, Fácános vár

Ilyen fotókhoz futni kell

Mióta kitanultam a navi rejtett funkcióit (jelesül, hogy nem csak utca, de koordináta szerint is tud navigálni), elég egyszerű idegen városokban megközelíteni a rejtéseket. Ez a vár is hamar elénk kerül – azért belegondolok ám, hogy a csodálatos műszaki alkotások nélkül reménytelenül tévelyegnénk Somogy lankái közt.

Na, tehát a földvár. Koppány vezér (ez az a Koppány, a Vikidálos?) is megelőzhette valamiben a korát: az ősi romok között bóklászom, helyet keresve a fotógépnek (ő már egy másik, az elázott helyett), amikor is mit látok? Hát bizony, honfoglalás-kor… vasbetont(???).

Tudtak ezek a régiek! :)

  Na nem baj, ne kötözködjünk. A láda megvan, a hely szépen karbantartott, ugyan kissé különösen mutat a rönk-játszótér (honfoglalás-kori) libikókával, de legyen. Én tudok nevetni.

Búcsúpillantás

 Négy: Boglár, strand.

Jaaaj, ez aranyos!

A rejtés közelében egy néni tisztogatja a kertjét. Mi föl-alá sétálunk az utcában, idő kell a gé-nek, hogy feltalálja magát… és már ketten tájékozódunk, mert M. is elindította a sajátját, versenyzünk. A néni néz ugyan, de úgysem tudja, mit csinálunk, csak sétálgatunk…Aztán egyszercsak megvan a rejtés. Amikor hozzányúlok, a néni felkiált: „FORRÓ!” Ja... Még hogy nem tudja… Összenevetünk, a ládát pedig elvisszük egy kicsit strandolni. 

Hű, barátaim, ez LÁDA, nem holmi dobozka! És telis-tele minden széppel-jóval. Cserélünk valamit az unokáknak, „strandolunk” egy kicsit,

...döglött béka kuruttyol :)

 jóleső érzéssel rejtjük vissza aztán. Még beszélgetünk egy kicsit a nénivel, kedvesen elköszön tőlünk.

Köszi, ez jól esett.

Boglár továbbra is: Fischl-ház

Na jó, a ház kimaradt, csak a ládát kerestük meg. (Valamikor azért haza is kellene érni) Szerintem ez tekinthető amolyan GC-népszerűsítő bemutatóhelynek. Legalábbis, ami a környékbeliek hozzáállását illeti. Műhódjel itt sem volt tökéletes, meg olyan érdekes is volt, hogy az egyik földszinti teraszra kijött a lakó és azt mondta, hogy nem jó helyen keresgélek. Ó…! Hát nem. Szemben egy étterem, az ajtóban a vendéglős, ha jól gondolom, mindenesetre érintett a dologban, ahogy utóbb kiderül…

Én már nem is mozgok, M. keresgél…ne, hanem a gazduram az ajtóból elkezdi kormányozni:

Hono gépées boglaricus

  „balra menjen… most előre…. ott nem jó!" Mondom neki, ne súgjon, úgy nem érvényes, de az úr nem bírja megállni, csak mondja, mint „Maaargit” a naviban: „a következő lehetőségnél fordulj…”. Jó, hát akkor legyen így. Közelebb megyek, egy bokor tövében tényleg ott az idegen tárgy, látszik, hogy komoly munka van benne, csak annyi a gond, hogy ez ebben a formában nem túl időjárásálló. Mindenesetre a bookot legalább becsomagolom egy nejlonzacsiba, miután a négy fülbemászót kiebrudaltam az üregükből – na, még csak az kellett volna, hogy M. nyúljon bele. Szóval, ezzel a ládával még kellene foglalkozni a rejtőjének, jönnek az esők, a tél…

Egyébként maga a bokor is érdekes, egy ágát hazahozom, meghatározni - és igen, Bangitának hívják, és nem tuja :)

No, ha már így közelebbi nexusba kerültünk a vendéglős bácsival, be is ültünk ebédelni hozzá. A főztje nem rossz , de sok sem, és olcsó sem. Nem is ez a nap gasztronómiai csúcspontja, az még várat magára.

A két kápolna.

Megállunk, leparkolunk a kápolnákhoz vezető utcácska elején, gyalog megyünk fel. Hát, építkezés, felújítás, földmunkák mindenfelé, „természetesen” mindenféle táblák: „tilos”, meg „idegenek”, meg „Veszélyes”…

Ahány tábla, annyi vállvonogatás. Nem gondolják, hogy Miskolcról majd visszajövök egy hét/hónap múlva csak ezért? Mivel vasárnap, szieszta ideje van, a kutya sem szól hozzánk, szépen megnézzük a kápolnákat, bejárjuk a temetődombot, fotózunk, gyönyörködünk a Balaton látványában. Lefelé menet a sarkon sűrű szőlőlugas, rajta csábító sötétkék fürtök. Mindjárt lecsippentek egyet - csak csippentenék, mert a fürt azt mondja: „GRRRR!!!!!!”, mély, öblös, vészjósló hangon. Még hogy a kutya sem figyel ránk! EZ a kutya dehogynem. „Bocs, csak megnéztem, már itt sem vagyok!”

Menjünk innen.

A gömb.

Ezt már mindenki látta, aki valaha üdült a Balatonnál. Én is, még gyerekkoromban, aztán főiskolásként is jártam erre.

Na, azóta egy újítás történt: egy néni és egy telefonfülke-szerű bódé került a bejárathoz – és belépődíjas lett a panoráma. Hát, kedves díjbeszedők, ez most nem jött össze, látunk ingyért is.

De persze a láda is kéne. Hát, ez olyasmi, mint a kedvenc diósgyőri váras rejtésem: Máshol, van, a Gömb, a panoráma innen nem látszik, jó, megértem, a rejtés miatt kell, de akkor sem lelkesedem. Bár igaz, így is várni kell, mert valamiért a muglik is erre a másik dombra jönnek, pedig nekik ott van a gömbös. Na, ha már itt vannak, legalább fotózzanak le bennünket.

és a rosszul sikerült fotó

A lellei templom a következő.

Megnézzük, megtaláljuk, amit keresünk, ez ennyi, tovább!

És még nincs vége: Latinovits Zoltán sírja 

a „kötelezők” közé tartozik. Furcsa síremlék. És temető megint, mint turistalátványosság… kár érte.

Nekem, a sok film- és TV-felvétel emlék mellett egy későbbi, néhány éve megtalált levele a legmélyebb emlék:

Évának, Amerikába 1975 július

Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.

Egyedül vagyok.

Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett. 

Szemes a régi. Az emberek idegenek. Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt, amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő múlatja kedvét rajtunk. Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre lehetsz, de Te az utóbbi időben keveset látogattad őt. Engem szokott meg hétköznapnak, Te voltál az ünnep.

Nyaralás nincs. alvás is csak altatóval. nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is igy akarhatja.

Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újra szüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.

Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.

Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.

Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Fáj a hiányod.

Úgy hiszem, szárny-verdesve, topogva, ágaskodva,szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is igy akarod.

Ha van még idő.

És a másik géniusz: József Attila.

"(IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT...)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

1937. nov. 24."

Az emlékmű… elgondolkoztató. Csendben megyünk tovább az utolsó mára tervezett láda felé.

A Szamárkő.

Ez megmozgatja M. fantáziáját is. Boszorkányok, szikla, hegy, panoráma… Először a látványosságot nézzük, hát eléggé leharcolt a környék, szemét, tűzrakás nyomai,

Homályos

Ez is...

  lássuk a ládát!

Jaj! Hát ez nem valami elegáns – és akkor udvarias voltam.

?

Egy szétvágott PET-palack, zichereisztűvel „lezárva”. Valahogy… igénytelen, csúnya, mintha a környékbeli bőséges szemétkupacokból lenne rögtönözve. Pedig a leírás szerint sokat dolgozik vele a gazdája, de akkor is kiábrándító. Annyi hely lehetne, ahová egy rendes dobozt el lehetne dugni… Például a dombtetőn a kilátó mellett a geodéziai pont mellett van egy comos dobozka. Egy szokásos, hengeres konyhai doboz, „négyfülű”, az korrekt. A kilátó is, itt ingyen adják a panorámát. 

Ingyen is szép

Mielőtt tovább mennénk, muszáj megállni a főúti fagyizóban, elvégre a kesserfagyi az jár…

M. vásárol, némileg spirituális hangulatban:

- Milyen az a Lelki álom fagyi?

- LellEi álom az – mondja a gombócoló néni.

- Akkor kérek egy gombóc lelKi álmot…

"Lelki álom"

Pulykakakas

(Megkésve - kellett egy kis rossz idő, hogy rendezzem az emlékekket)

Dünnyögtem a nótát hetek óta, amióta a Debreceni kesserek szóltak, hogy lesz egy találka, szeptemberi vén indián asszonyok nyara, Critical Mass, lesz minden… Egy darabig csak ízlelgettem magamban a hírt, aztán M.-nek is elmondtam, kb. úgy, hogy „akkor szombaton megyünk Debrecenbe!”, mielőtt valami más program lehetősége eszébe juthatott volna.

Egyébként is ünnep készülődött, 94 találatnál tartva igen jó tervnek tűnt a 18. Kelet-magyarországi Geokesser Találkozó  , hátha összejönne a száz.

Készülődés, tervezés: mi kellhet?

- fotógép (dokumentálni- erre még visszatérünk)

- bringa (mert Debrecen jó széles, lapos város ám!)

- ládakészlet (egyre nagyobb a cucc, most egy kék elsősegély-láda)

- Elemózsia! (Nem ám, mint a múltkori Tisza-ártéri bicózás, amit három szem mezgerelt almával kellett túlélni)

- Itiner…

Szépen össze is állt minden. Irigylésre méltó város, van egy csomó városi rejtés, (na jó, Miskolcnak is van … három), kisebb-nagyobb multik, hagyományosak, virtuk, szemszájnakingere, lehet mazsolázni közülük. Ki is gyűjtöttem egy csomót, már van annyi tapasztalatom, hogy tudom, sok lesz, de nem is akarta az összeset egyszerre, legyen máskorra is találnivaló. 

A találkozó délután 2-re hirdetve, akkor indulás 7-kor, frissen, kíváncsian. Jópofa az országút, minden második szembejövő kerékpárral van (értsd: az autók tetején, mint a miénken), mókás változata ez az autómentes napnak. 

Első debreceni ládánk a Tűzoltóságnál. A fecskendő szépen karbantartva, jól meg is néztük, körbemászva, alábújva, meg minden, közben szurkoltam, hogy nehogy minket is – mint egyik korábbi keresőt – megszóljanak az őrzők, hát a kesselésnek vannak ilyen kockázatai, hogy gyanúsan nézegetik az embert… De semmi gond, meglett a láda, regisztráció, amúgy köszönésként a helybélieknek, hogy „itt vagyunk ám!”, és pár fotó…

Mondom: FOTÓ!!!!

Hát ez meg? A gép kattan, ahogy szokott, hanem az eredmény – az használhatatlan! Halvány szürke, agyonexponált kép.

 Köszi Krampusz, már azt hittem, nem jössz. (Valószínű, hogy a legutóbbi esős hétvége tett be a gépnek. A telefonjainkkal lehet ugyan fotózgatni, de az nekem kényelmetlen, alkalmatlan, eddig nem is nagyon foglalkoztam vele, mondván, hogy van „rendes” apparát arra. Hát most már nincs. És pont a százas bulira tervezve, be is ugrik az ide vágó Murphi-törvény: a hiba olyankor jelentkezik, amikor a legkellemetlenebb következményekkel jár.

Hát elcsomagoltam a gépet, opeloztunk tovább a Honvéd-temetőhöz.

Temető. Ambivalens dolog ez. Mert egyrészt „Ideje van a játéknak és ideje van a kegyeletnek”, másrészt a holtak nem neheztelnek az élőkre azért, mert élnek. Lehet úgy is ládázni, hogy ne legyen harsány, ormótlan az ember. 

Egy katonatemető azonban tényleg szomorú dolog. ----------------------------------------------------------------------------. Ők biztosan nem így gondolták.

Nem itt... ;)

:D

 A láda helye  - útban a téglakupac felé – azonnal szembe ötlött, ha már igazi láda, tettünk is bele babát.

Most következett a tréfa: a terv szerint a kocsit le akartuk tenni a téren, ahol a találkozó lesz, és kerékpárral ládásztunk volna tovább, mert egyrészt azzal hatékonyabb, másrészt előre elképzeltem az antrénkat: befordulunk a sarkon kackiásan a drótszamarakon, „Sziasztok, jöttünk Miskolcról!”, 

"Jöttünk Miskolcról!"

de persze ördögünk volt megint, mert nem csak Liget tér van Debrecenben, hanem utca is, szép, kertvárosos tájon, csak éppen a város átellenes felén. Hát nekem sikerült elsőre a másik címet beütni a naviba, Maaargit (Nóóóómális???) meg lelkesen kormányozgatott minket a kacsalábúak között. Amúgy az is szép hely volt…

Másodszorra azért már tényleg odataláltunk. Még nosztalgiáztam is, mert ez a környék ismerős volt legutóbbi diákéveimből (2005- „jó pap”- üzemmód). No, mentünk is bőszen be a sűrűbe, már a belváros sűrűjébe. Kombinált keresgélés volt, multiládák egymásba érő pontjai, Medgyesi szobrai és a Líceumfa. A dolog ment is volna, éppen csak a holdak tűntek el az égről, így lehetett kicsit bolyongani föl-alá, hát ettől szép, nem? Amúgy a szobros multi végládája huncutul volt eldugva, nem adta meg magát azonnal, csak a helyszínt sajnáltam: egy tűzfalakkal határolt kopár parkoló… hát, ennél izgalmasabb ez a város – másfelől legalább nem voltunk feltűnőek. Itt…

Mert máshol, a Városkapuk ládánál viszont eléggé. Történt ugyanis, hogy leparkoltuk a gépeket a templom oldalánál, gondolván, hogy gyorsan megfogjuk a dobozkát, és megyünk is tovább. Na, ehhez képest vagy negyed óráig szimatolgattuk a a templom oldalát, téglánként, néha a virágok közül szedegettem köveket, mert olyan jó rejtekhelyek voltak ott, aztán megint beálltam a fal kiszögelései mögé, jóérzésű nénikék rosszalló tekintetétől kísérve, meg voltak győződve róla, hogy könnyülni bújtam én oda, pedig nem is! Aztán csak meglett ez a láda is.  

A kulcsos kapu 

meg azért volt érdekes, mert ziláltan, terepcuccban becsörtettem a recepcióra, meg kell hagyni, az ottaniak hidegvérrel kezelték a jelenséget. Ez a doboz tetszett, szép volt, találtam benne egy „valamit”, amit persze így száz alatt nem gondoltam bántani – nem is tudtam, hogyan működik. Belefért egy elefánt.

A "valami" és az elefánt

Szépen telt az idő, ideje volt visszatérni a tali helyszínére, fincsi sült szalonnák, régi (nem is vagyunk mi még olyan régiek) és új ismerősök közé. Tényleg jól mutattunk a „biciklivel Miskolcról” jelenetben. Barátságos fogadtatás, mókás játék a tér környékén „elrejtett” pontok utáni fogócskázással, logolásokkal

100.

  (a 100. az Eseményjáró geovödör lett) szalonnapörgetés, dumcsi, forók – már akinek volt gépe hozzá!

Egyenruhások

A tárcsa Nem Zepter-fazék

Jó volt, na! Köszönjük, hogy ott lehettünk!