Pulykakakas

(Megkésve - kellett egy kis rossz idő, hogy rendezzem az emlékekket)

Dünnyögtem a nótát hetek óta, amióta a Debreceni kesserek szóltak, hogy lesz egy találka, szeptemberi vén indián asszonyok nyara, Critical Mass, lesz minden… Egy darabig csak ízlelgettem magamban a hírt, aztán M.-nek is elmondtam, kb. úgy, hogy „akkor szombaton megyünk Debrecenbe!”, mielőtt valami más program lehetősége eszébe juthatott volna.

Egyébként is ünnep készülődött, 94 találatnál tartva igen jó tervnek tűnt a 18. Kelet-magyarországi Geokesser Találkozó  , hátha összejönne a száz.

Készülődés, tervezés: mi kellhet?

- fotógép (dokumentálni- erre még visszatérünk)

- bringa (mert Debrecen jó széles, lapos város ám!)

- ládakészlet (egyre nagyobb a cucc, most egy kék elsősegély-láda)

- Elemózsia! (Nem ám, mint a múltkori Tisza-ártéri bicózás, amit három szem mezgerelt almával kellett túlélni)

- Itiner…

Szépen össze is állt minden. Irigylésre méltó város, van egy csomó városi rejtés, (na jó, Miskolcnak is van … három), kisebb-nagyobb multik, hagyományosak, virtuk, szemszájnakingere, lehet mazsolázni közülük. Ki is gyűjtöttem egy csomót, már van annyi tapasztalatom, hogy tudom, sok lesz, de nem is akarta az összeset egyszerre, legyen máskorra is találnivaló. 

A találkozó délután 2-re hirdetve, akkor indulás 7-kor, frissen, kíváncsian. Jópofa az országút, minden második szembejövő kerékpárral van (értsd: az autók tetején, mint a miénken), mókás változata ez az autómentes napnak. 

Első debreceni ládánk a Tűzoltóságnál. A fecskendő szépen karbantartva, jól meg is néztük, körbemászva, alábújva, meg minden, közben szurkoltam, hogy nehogy minket is – mint egyik korábbi keresőt – megszóljanak az őrzők, hát a kesselésnek vannak ilyen kockázatai, hogy gyanúsan nézegetik az embert… De semmi gond, meglett a láda, regisztráció, amúgy köszönésként a helybélieknek, hogy „itt vagyunk ám!”, és pár fotó…

Mondom: FOTÓ!!!!

Hát ez meg? A gép kattan, ahogy szokott, hanem az eredmény – az használhatatlan! Halvány szürke, agyonexponált kép.

 Köszi Krampusz, már azt hittem, nem jössz. (Valószínű, hogy a legutóbbi esős hétvége tett be a gépnek. A telefonjainkkal lehet ugyan fotózgatni, de az nekem kényelmetlen, alkalmatlan, eddig nem is nagyon foglalkoztam vele, mondván, hogy van „rendes” apparát arra. Hát most már nincs. És pont a százas bulira tervezve, be is ugrik az ide vágó Murphi-törvény: a hiba olyankor jelentkezik, amikor a legkellemetlenebb következményekkel jár.

Hát elcsomagoltam a gépet, opeloztunk tovább a Honvéd-temetőhöz.

Temető. Ambivalens dolog ez. Mert egyrészt „Ideje van a játéknak és ideje van a kegyeletnek”, másrészt a holtak nem neheztelnek az élőkre azért, mert élnek. Lehet úgy is ládázni, hogy ne legyen harsány, ormótlan az ember. 

Egy katonatemető azonban tényleg szomorú dolog. ----------------------------------------------------------------------------. Ők biztosan nem így gondolták.

Nem itt... ;)

:D

 A láda helye  - útban a téglakupac felé – azonnal szembe ötlött, ha már igazi láda, tettünk is bele babát.

Most következett a tréfa: a terv szerint a kocsit le akartuk tenni a téren, ahol a találkozó lesz, és kerékpárral ládásztunk volna tovább, mert egyrészt azzal hatékonyabb, másrészt előre elképzeltem az antrénkat: befordulunk a sarkon kackiásan a drótszamarakon, „Sziasztok, jöttünk Miskolcról!”, 

"Jöttünk Miskolcról!"

de persze ördögünk volt megint, mert nem csak Liget tér van Debrecenben, hanem utca is, szép, kertvárosos tájon, csak éppen a város átellenes felén. Hát nekem sikerült elsőre a másik címet beütni a naviba, Maaargit (Nóóóómális???) meg lelkesen kormányozgatott minket a kacsalábúak között. Amúgy az is szép hely volt…

Másodszorra azért már tényleg odataláltunk. Még nosztalgiáztam is, mert ez a környék ismerős volt legutóbbi diákéveimből (2005- „jó pap”- üzemmód). No, mentünk is bőszen be a sűrűbe, már a belváros sűrűjébe. Kombinált keresgélés volt, multiládák egymásba érő pontjai, Medgyesi szobrai és a Líceumfa. A dolog ment is volna, éppen csak a holdak tűntek el az égről, így lehetett kicsit bolyongani föl-alá, hát ettől szép, nem? Amúgy a szobros multi végládája huncutul volt eldugva, nem adta meg magát azonnal, csak a helyszínt sajnáltam: egy tűzfalakkal határolt kopár parkoló… hát, ennél izgalmasabb ez a város – másfelől legalább nem voltunk feltűnőek. Itt…

Mert máshol, a Városkapuk ládánál viszont eléggé. Történt ugyanis, hogy leparkoltuk a gépeket a templom oldalánál, gondolván, hogy gyorsan megfogjuk a dobozkát, és megyünk is tovább. Na, ehhez képest vagy negyed óráig szimatolgattuk a a templom oldalát, téglánként, néha a virágok közül szedegettem köveket, mert olyan jó rejtekhelyek voltak ott, aztán megint beálltam a fal kiszögelései mögé, jóérzésű nénikék rosszalló tekintetétől kísérve, meg voltak győződve róla, hogy könnyülni bújtam én oda, pedig nem is! Aztán csak meglett ez a láda is.  

A kulcsos kapu 

meg azért volt érdekes, mert ziláltan, terepcuccban becsörtettem a recepcióra, meg kell hagyni, az ottaniak hidegvérrel kezelték a jelenséget. Ez a doboz tetszett, szép volt, találtam benne egy „valamit”, amit persze így száz alatt nem gondoltam bántani – nem is tudtam, hogyan működik. Belefért egy elefánt.

A "valami" és az elefánt

Szépen telt az idő, ideje volt visszatérni a tali helyszínére, fincsi sült szalonnák, régi (nem is vagyunk mi még olyan régiek) és új ismerősök közé. Tényleg jól mutattunk a „biciklivel Miskolcról” jelenetben. Barátságos fogadtatás, mókás játék a tér környékén „elrejtett” pontok utáni fogócskázással, logolásokkal

100.

  (a 100. az Eseményjáró geovödör lett) szalonnapörgetés, dumcsi, forók – már akinek volt gépe hozzá!

Egyenruhások

A tárcsa Nem Zepter-fazék

Jó volt, na! Köszönjük, hogy ott lehettünk!