2016. augusztus 17., szerda

Kesserátok

- Esik.
- Á, nem is.
- De, esik. Kopog a leveleken.
- Nem baj, az erdőben nem ázunk.
- ???
- Na jó, üljünk be a kocsiba, amíg eláll.
- Egyre jobban esik.
- Rendben, vigyél haza minket, aztán gyere vissza.

Szegedi szülőlátogatás volt, és bár az „összes” helyi ládát begyűjtöttem már (három kivétellel), azért csak ránéztem a térképre, és… 

YES!!!

Itt egy új belvárosi, amott pedig egy mozgó, érdekes is, „hi-tech”, meg minden.
Ebéd után felkaptam Pamacsot – mert hát ő nem enged el engem egyedül sehová, na nem azért, mintha engem féltene, inkább magát, hogy véletlenül gazda nélkül marad…

Nos, most az egyszer szerencsénk volt, meglett a láda, pedig az idők során nem egy mozgóláda hűlt helyét „fogtuk már meg”. Ez most itt mosolygott a kezünkben. Fotózkodás, bocsicetli az utánunk jövőknek (!), öröm-boldogság, visszaautózás a város túlfelére, majd indultunk is a másikért, most már gyalog.

(És igen, a figyelmes olvasó a részletekből, illetve azok hiányából kikövetkeztetheti, hogy valami hibádzott a dologból: bizony az adminisztráció netes része a nagy sietségben elmaradt.)

Aztán kezdődtek a bonyodalmak.

A másik ládát éppen sikerült belogolni, és nyitottam volna mozgóláda adatait, amikor az internetem elfogyott. Már hiába próbáltam irkálni a GCPC- hez üzenetet. a kütyü néma volt. Kissé olyan érzés, mint amikor diákkoromban nem volt kész a házim. Mit csinál olyankor a diák? Lapít. Hátha nem szúrja ki a tanár.

Kiszúrja.

Este volt, mire otthon elővetten a számítógépet, hogy rendbe tegyem a dolgokat, de persze elkéstem. Olvashattam a letolást az utánam próbálkozó kesseréktől, hogy ejnyehát, lehetett volna hamarabb is. Igazuk is volt, elvégre senki nem boldog egy bocsicetlitől, akármilyen szép is az… Gondolom, elmormogtak felém egy-két finomabb kesser-átkot.
_____________________________________________________

400 kilométer autózás után kissé zizegve értünk haza Miskolcra. Gyors kipakolás, és már siettünk is Diósgyőrbe, a várhoz, útjára indítani a ládikát. A rejtekhely már régóta kész volt (egy sziklaüreg, úgyhogy néhány tízezer éve…), más célra néztem ki, de amíg az vár, erre pont jó lenne.

Csakhogy…

Fogott az átok?

Amint kiszálltunk az autóból, elkezdett esni az eső. M. és Pamacs nem túl vízálló, így némi várakozás után (hátha nem is esik), hazafuvaroztam őket, majd kezdtem újra az egész játékot. Mire visszaértem az erdőhöz, már valóban elállt az eső. Viszont az út! Egy turistaút elején kellene felmenni, ami pár méter hosszan kicsit meredek, de persze nem vészes. Csak – így eső után – sikamlós, mintha megszappanozták volna. Alig léptem kettőt-hármat, ki is csúszott alólam a lábam, én pedig egy szép forduló után megint lenn találtam magam a kiindulópontnál. A sárgás-vöröses erdei agyagtól a nadrágom úgy nézett ki, mintha nagyon megijedtem volna, a szemüvegemet a bokrokról kellett lehorgászni, szerencsére legalább tanúja nem volt a mutatványnak. Második nekifutásra már sikerült felkapaszkodni, szépen meg is érkeztem a rejtekhez. Kütyü elő, koordinátamérés, fotók készítése, hogy legyen mit a leíráshoz tenni, majd elő a dobozt, rejtsünk, menjünk…

Aha…

A doboz…

Az az autóban maradt!

Mit volt mit tenni, ügyesen lesinkóztam a meredélyen, majd ismét fel, most már nem történt más érdekesség, viszonylag normálisan értem vissza az Opelhez. Volt még némi népitánc, amíg megpróbáltam a bakancsomról lecsuszkolni a rátapadt sárkoloncokat, majd irány haza.
M., amint meglátott, szó nélkül nyitotta a mosógép ajtaját
_____________________________________________________ 

Részlet az utánam érkező kesserrel folytatott beszélgetésből: „… pedig vki járt arra, a nyomokból itélve, vki csúszkált ott, emiatt azt gondoltuk, már nincs ott a láda

2016. június 30., csütörtök

Ez a Badacsony

Ez a Badacsony, ez itt tornyosult előttem már évek óta, amióta GC-t játszom. Van rajta láda, nyilván. Csak hát, négyes szint, sokpontos multi, hegy, azaz minden, ami csökkenti a lelkesedésemet. Együtt pedig NAGYON csökkenti. Ezért maradt utoljára a félórányi járás-távolságon belül (na jó, autóval fél óra). De mivel már csak ő volt, hát ő került célkeresztbe.


M.-nek nem sok mindent mondtam, legyen neki meglepi. Mindenesetre reggel 8 körül indultunk, némi ivóvízzel felszerelkezve, amit párom bölcsen kipótolt pogácsával, szőlőcukorral – szóval sejtett ő is valamit.

De csak sorjában.

Tehát 7 pontos multi. Az első pontocska mindjárt a tényleg nem fizetős parkoló közelében, helyes ötlet kedvcsinálónak. Csak sajnos törött, a fedele a földön, a tartalma saláta, jelszószerűség sehol a környéken. Mindjárt egy telefonhívással kell indítanunk. A rejtő készségesen eligazított, a hiányzó információval kiegészítettem a salátagyűjteményt, hátha hamarabb jönnek utánam keresők, mint István gazda.

Kellemes séta a következő pontig, széles autónyomnyi turistaút, jár is a szemem, nem lehetne-e valahol itt parkolni, még megérné visszamenni a kocsiért – de persze nem megyek.

Már itt is a lépcső… mit lépcső: LÉPCSŐ! Naaagy lépcső. Magas lépcső. Nagy, magas lépcső, utólag néztem meg, mennyire, hát olyan 30 emeletnyi lehet. És persze ha ott van, muszáj rajta felmenni.
Kutya a táskába, bot a kézbe (azzal is lehet segíteni a mászást), ést induljunk: 1..2…3.. …14… 15. Pihi. aztán újra, számoljunk: 1… 2… …10. Pihi, lihegés, veríték kitörlése a szemből. Tovább, már elég lesz 5-ig is számolni, légzőgyakorlat, felnézek, mennyi van még – hát nem kellett volna. Akármennyi lehet, mindegy, úgyis fel kell rá menni, dúdolok magamban egy ide illő Republic-dalt: „… az égbe visz ez a lépcső…”. Vagy legalábbis úgy tűnik. Persze nem visz, menni kell rajta, mászni, kúszni, lihegni. 90 méternyi emelkedés után fent vagyunk a fennsíkon, felüdít a séta a kilátópontig, a leírás alapján meg is van a pont („csak kicsit bozót”). Jól megnézem a térképet, nincs több mászás, ami nagyon jó hír, még ha a végére majd kiderül is, hogy azért van még egy kicsi, na de az majd a vége lesz.

Nem győzöm reklámozni a g:hu appot. Régen, amikor még „úri hobbi”, kevesek által űzött sport volt a geocaching, nélkülözhetetlen eszköz és státuszszimbólum volt a túragps. Aztán jött az okostelefonos világ, szinte mindenki zsebében ott lapul egy számítógép, felvértezve mobil internettel, navigációval, és a hozzá illő applikációkkal. Én a ”gé”-n nőttem fel, van benne minden, ami kellhet: iránytű, track, szintvonalas túrarérkép, korlátlan ládaletöltési lehetőség, azonnali logküldés (nehogy otthon derüljön ki, hogy valami nem ok), a teljes ládaoldal információi, korábbi logok, szóval amolyan geoládász svájcibicska. A pontosság jó esetben 3 méter. Egy közepes teljesítményű androidos kütyüvel simán elmegy, magyar nyelvű, ingyenes. (x) J

Na szóval: már csak a távolságokat kell legyűrni (gondoltam én), menjünk a kőkereszthez. Megvan, mármint maga a kereszt. De kéne egy láda is, na az már nem olyan sima ügy. A leírás amolyan geocachingos: „sziklafal üregében, kővel takarva”. Na jó, megyek, amerre a nyíl mutat (8 méter!), hát sziklafal, az van bőven. Üreg is. Meg persze a fűszer: meredek hegyoldal, omlós talaj a láb alatt, száraz ág, ami a legkisebb terhelésre a kezedben marad, néha a levegőben kalimpálnak a lábaim, miközben két kézzel kapaszkodok a sziklapárkányokba.  Itt nem sokat ér a „svájci bicska”, 8-10 méter távolság vízszintesen az ugyanannyi, vagy több is lehet függőlegesen. Mindenesetre az elérhető sziklafalakat tüzetesen átvizsgálom, eredménytelenül.

Visszatérek a csapathoz. M. reménykedik, hogy majd ő megfogja a dobozt, Pamacs boldogan össze-vissza harapdál a viszontlátás izgalmában – vagy fél órát voltam távol. Nincs mese, ismét a rejtőt kell zaklatni, illetve csak jó lenne, de most nem elérhető. Viszont érkezik egy 20 fős diákcsapat, akik pont itt, a keresztnél tartanak pihenőt, esznek-isznak, a kísérő pedig fényezi magát, hogy milyen okos: „A Balaton Tihanynál a legrövidebb… őőőő… keresztben…”. Ezt még én is csak lassan tudom dekódolni, és nem az oxigénadósság miatt.

Lassan elszivárog a tudásra szomjas csapat, én még egyszer nekiugrok a bozót+szikla(fal) rejtekhelynek, de be kell látni, hogy 300 Ft erre az egy pontra éppen elég ráfordítás (ugye emlékszünk még: Badacsonyban nincs ingyen parkolás, óránként ennyi) feladom. A ládagazda úgyis azzal biztatott az első pontnál, hogy sebaj, egy-két hiányzó jelszó-elem még belefér. Na, majd meglátjuk.

A következő pont ismét egy kilátó. (M. prüszköl, hogy miért vannak ilyen magasan ezek. Hát, már említettem a kedvenc kilátómat, a fonyódi földvárnál, aki konkrétan egy gödörbe van építve, a többi bizony mind hegytetőre.). Jó nagy tumultus van, bölcs a rejtő, hogy eldugta a dobozkát az erdőben. Nem csak a mugli-veszély miatt, hanem azért is, mert így nincs tanúja a bénázásomnak.
Olvasom: „kéttörzsű fa, Kőkupac”. Na. Van olyan erdő, ahol minden fa kéttörzsű. Például ez, itten. Vagy három… Kőkupac meg – hát a talaj csupa kisebb-nagyobb kő, egymás hegyén-hátán, magányos nincs is, csak kupacos. GPSjel pedig amolyan erdei: egy darabig „erre-erre-erre”, aztán, amíg megpihenek egy fél percre, az iránytű megfordul, és „arra-arra-arra”. Szórakozik velem a cucc, vagy a műhód, vagy, ja tényleg, nem hoztam a kabalakrampuszt!. Aztán egyszer csak mégis megvan. Odanyúlok egy „miért van itt ez a pár kövecske” kupachoz, és hát persze hogy  az a megfejtés. Gondolok az utánam jövőkre, szép szabályos tornyocskába rejtem vissza a kapszulát.

Mehetünk tovább, most már lefelé. De nincs abban olyan nagy boldogság. Az út egy-két öklömnyi kövekkel tele, néha kigördül egyik-másik a láb alól, az izmok már merevek, a felfelé út még bennük van, szóval botladozás és sziszegés kíséretében ereszkedünk a következő rejtekhely felé. Ez legalább tényleg adja magát, az egyik legkönnyebb az eddigiek közül. Nem sok idő kell a megtaláláshoz, és már csak a záróláda van hátra, meg a tarkó tanácstalan vakarása, mert eddig a jelszórészletekből semmi értelmes dolog nem akar kijönni, egy hiányzik is – hogy lesz ebből megfejtés?

A rejtés vége egy forrás, nagyon jó, mert már minden vizünket megittam, és az árnyas erdő ellenére is egyre melegebb van. Jön is szembe egy bikinis, fürdőnadrágos család, szandálban. Érdeklődnek, hogy jó felé mennek-e a kilátóhoz? Ja. Végülis bármelyik úton el lehet jutni a kilátóhoz. Például a mögöttünk levő sziklás kaptatón is.  Nézegetem őket, és nem szólok, hogy nem a szúnyoghad lesz nagyobbik kihívás számukra nemsokára.

És igaza volt a rejtőnek, tényleg kiadják a jelszót a darabkák, amiket találtunk.

A mű kész, az alkotó  (jelen esetben a kesser) megpihen.

Majd, valamikor. A túra ugyanis a parkolóban kell, hogy véget érjen, az meg innen elég messze van, talán 2 kilométer, talán 3. Légvonalban. Eltévedés nélkül. De sem légvonal, sem el-nem-tévedés. Valami azt súgja, nézzek már rá a térképre, ha már ilyen szép széles és sima úton haladunk lefelé.
Még éppen idejében. A sárga jelzés álnokul kényelmes, és gyorsan levisz a hegyről, majdnem a partig. Csakhogy mi a Kisfaludy-háznál, a tetőhöz félúton parkoltunk, ha lemegyünk a hegyről, vissza is kell kapaszkodni majd a kocsihoz, úgyhogy gyors hátraarcot vezényelek inkább. Nagyon sokat nem hibáztam, talán 100 méter a visszaút, aztán folytatódik a hegykerülő túra, még némi le-föl mászás azért van benne, csak az íze kedvéért. Egy szembe jövő turistától megkérdezem még ostoba fejjel, hogy messze van-e a Kisfaludy-ház? Mire végig mondom, már meg is bánom, mert mi lesz, ha azt találja mondani, hogy „Bizony messze”, vagy a székely vicc formájában: „már messze”…? Egyfolytában valami pihenő-félét keresek, mert az a helyzet, hogy erőm végére értem. Ha leülök csak úgy, egy kőre megpihenni, onnan  - Pamacsos táskával a nyakamban – többé talán már fel sem tudok állni. Na meg Pamacs: a kutyust egyáltalán nem viselte meg a talán 10 km-es hegyi túra, lévén hogy biztonsági okokból többnyire a táskájában abszolválta azt. Most meg állandóan fecereg, félig kimászik, a két első lába a táskán kívül kalimpál, kicsit lefelé lógva próbál minél több illatot összeszimatolni, én meg fél kézzel próbálom visszatuszkolni a helyére, miközben levegőért kapkodok (a kutyatáska pántja a torkom körül), veríték csurog a szemembe, mögöttem M. bátorítólag kérdezget: „biztosan jó felé megyünk?”


Aztán mégiscsak befutunk a parkolóba. A kocsi kb 150 °C-on izzik a napon. A parkolóőrben nem volt annyi gerinc, hogy szólt volna reggel, hogy ne oda álljunk. De ez már nem számít. Még fél órácska autózás, és lerúghatom a lábamról a bakancsot, ledobálhatom a sótól megkeményedett túracuccot, megfuttatgathatom a kutyámat – megvan a badacsonyi láda!

2016. április 20., szerda

Amikor semmi nem akar összejönni


Pedig jók voltak az előjelek: szép idő lesz, M.-nek is van kedve, készülődtem hát, egyelőre fejben.

Na jó, hát kicsit hegymászós, de amúgy érdekes ládák néznek ki, Kolmóska, gejzír, Tengerszem… egész héten ott motoszkált a terv gondolataim mélyén.


Péntek, fegyverek élesítve, ládaoldalak kinyomtatva, otthon már pakoltam volna a szükséges dolgokat, feltöltöttem a kütyüket, stb…
Ő is készül a túrára


Ja, “satöbbi”. ez az, ami fűszerezi a főztöt.
Fognám a Gé-t, a kedvenc navi-appot, etetném bele a ládákat - hát nem eszik az árva!
Próbálom így - nem megy. Amúgy - amúgy sem. Meg még máshogy sem.
Sehogy sem.
Hogy az a hejdermenkűs kisangyal… akarom mondani kisördög akárhová tegye! Hát szégyenszemre autós navival fogunk ládázni, vagy mi?


Órák óta üldögélek a net előtt, nézek mindenfelé, míg ki nem derül a turpisság: a geocaching.hu és a g.hu.app között elveszett a harmónia. Reméltem, hogy a gé a hibás, én szeretem mindig a legfrissebbet használni, M. telóján azonban a jó öreg google play-os szomorkodik, most jól jön majd az öreg a háznál, de hát nem. Az sem. Passz.


Addig hadonászom, míg a mozgó ládákat beszippantja a kütyü. Hohó, ezzel már lehet valamit kezdeni!
Válasszunk egy kedves ládát, legyen mondjuk az Izgimozgi, az amúgy is a közelben jár. Na nem rajtolok rá, de arra azért jó lesz, hogy felvegyek hozzá új saját pontokként minden megfogni kívánt ládát, és már kész is a megoldás! A gé szépen mutat térképet, irányt, távolságot, ami csak szem-szájnak ingere, Sanchoo - , Kisördög 1:1


Szombaton meg  - nem mentünk, már nem is tudom miért.Ami mindegy lenne, ha nem lennék némileg eltunyulva. De vagyok, egy kimerítő vasárnapi játék után hétfőn reggel műszakba állni nem lesz egyszerű, előre megadok egy gólt a Krampusznak. Tehát még el sem indultunk, már 2:1 oda…


Na de sebaj! Világos vasárnap reggel, felpakolva kaja (ja, M.-nek is bevitt egy gyomrost az ördög, a mézzel pácolt útravaló husik kopogós fekete brikettekké válva repültek a szemétbe. Úti elemózsiának a tepsis zöldségköret maradt, de jó lesz az, csak sok legyen!), Pamacs a retiküljében trónolva ellenőrzi a rakodási műveleteket, főleg hogy nehogy véletlenül ő valahogy kifelejtődjön a menetből. Persze olyan nem történhet, kis társunk, mint a rejtések nehézségi pontjának inkrementátora (+1 a megadott nehézséghez), elmaradhatatlan már a kesser csapatunkból.


Az autó kellemesen duruzsolva nyeli a kilométereket, odakünn kemény szél cibálja az útmenti fák harsány újzöld leveleit, a hőmérő meg nem nagyon akar 13 fok fölé mászni. Kisördög? Gyenge próbálkozás tőle, ennyitől nem fogunk megakadni. Egyébként is, főleg erdőben fogunk járni, ott meg nem olyan durva a szél.

Az első láda  - és a megkendácsolt Gé próbája a GCNBOT, a Nagy.Botkő gejzírkúp. Sajna virtuális, nem is értem, miért, ezer jó helye lenne itt egy valódi dobozkának. Leparkolok a bokrok mellett, a műszer valami 60 métert mutat, hát ez eléggé drive-in lett,


de sebaj, majd a másik kettő megmozgat. Otthon olyan 8 km terepnek néztem, ami, ahogyan magunkat ismerem, rövidebb nem lehet, csak hosszabb (höhö, hosszabb lett!), Szint is lesz benne, persze nem durva, mert puhány vagyok, csak amolyan lankás szőlőültetvények közti dűlők, kis horhosok, nyergek, jó lesz az úgy is.


Akkor hát ballagunk.


A szőlőkben munkálkodó emberek megcsodálják Pamacsunkat (“na, a bolond városi népek mekkorka kutyát hoztak ide”), ami nem véletlen, ugyanis Pami nem nagyon igyekszik észrevétlen maradni. Inkább, biztos ami biztos, jó messziről megugat minden mozgolódó embert. Az ember meg csodálkozik, mert a hang valahonnan az útról jön, de a forrása nem látszik (tudniillik Pamacs nem nagyon látszik ki a keréknyomból).


Hát így bandukoltunk fölfelé a sorok között, majd egy “HOPPÁ!”-érzés, amikor a térképre nézve látom, hogy a “balra” jobbra van… Vezényelek egy laza hátra arcot a csapatnak (M.: “Biztos, hogy jó felé megyünk?” 1.) Hát persze hogy biztos. Az előbb is biztos volt.
Ez a kis kitérő a hegy oldalában, kb. vízszintesen történt, úgyhogy a pár száz métert nem veszem találatnak a meccsünkben (A kisördög megvonja a vállát, és sejtelmesen vigyorog a bajsza alatt…)


A következő út már felfelé visz, innen majd szépen rácsatlakozunk a Malomkő tanösvény piros T-jelére, és pikk-pakk megfogjuk a ládát.
Ami egyszerű lesz.
Nem kell sziklát mászni, ide van írva, ni!
A térképen megnéztem, a ládához egyenes út vezet, ami aztán visszavisz a tanösvényre, és ballaghatunk tovább.
(A fenti sorok az én tervem részletei. De, mint tudjuk, ketten tervezünk….)


Szóval ott tarunk, hogy az út felfelé visz (M.: “Biztos, hogy jó felé?” 2.), na, haladjunk.
Izé.
Hoppá! Ez nem az az út, eggyel korábbi. Ami nem lenne baj, mert rövidebb így, csakhogy a gyalogút-jelből hiányzik vagy 100 méterecske a jelzett tanösvényig, vagyis az utolsó présház melletti szántóról be kell vetni magunkat az erdő sűrűjébe. Végülis más megoldás nincs, csak hát a túrafelszerelésem, úgymint a bot, a hátizsák és Pamacs utazóretikülje kutyástól rám van aggatva, egy kézzel az ebet tartom, eggyel a Gé-t, eggyel a bokrokat hárítom, a negyedikkel próbálom állon vágni a Krampuszt (3:1!), az ötödikkel kapaszkodnék valami faágba, ami persze korhadt és a kezemben marad.

Na, megvan az ösvény. Hál’Istennek. Innen akkor sima. Tutira nem lesz sima, de még nem tudom, hol. De, tudom: Itt és most! Ugyanis elveszett a műhold-jel. Szerencsére most már nem lehet eltéveszteni a jelzéseket, minden harmadik fán ott virít a piros T. Csak halványan sejlik fel a régi emlék a Keszthelyi-hegységből, ahol szépen látszottak a piros jelek a fákon - amiket az erdészek húztak oda, a kitermelendő egyedek megjelölésére.
Aztán megjön a műhold is, térkép is, irány is, távolság is. Megvan a pont, ahol le kell térni a jelzésről, (“Biztos…?” 3.”) Kissé (nagyon) kezd kövessé-sziklássá válni a terep, hát persze, malomkőbánya, nem lehet gyep, aszfalt. Nem is. Felmászunk valami sziklára (ugye hogy nem kell mászni, írva vagyon), és helyet foglalunk egy kényelmes, mohás kövön, Én és  a táskában Pamacs. M. utánunk jön, és sólyomszem üzemmódba kapcsolva már ki is szúrja a rejteket.
Megvannak a ládák

Majd szól:  - Na, én oda be nem nyúlok!
Hát remek. Akkor most menjünk el dolgunk végezetlen? Azért végül  túrabotommal kikotorja a ládáKAT, mert bizony ketten vannak, telis-tele kincsekkel mindegyik (Gyerekes kessercsapatok hajrá!), hát persze, itt nem kell illetéktelen surmóktól tartani, mint mondjuk az én miskolci alagutamnál. Logolás, visszarejtés, regisztrálni perszen nem tudunk a Gé-defekt miatt, majd otthon, valamikor. És mennénk tovább.

Mennénk tovább...
Na de merre is? 
A térkép szerinti kis szaggatott vonalas csapás a valóságban nem létezik, a legjobb választás tehát vissza a tanösvény jelig, és ott folytatni az utat. Ott egy jel… ott egy másik… aztán biztosan amott lesz a harmadik, csak éppen át kell bújni egy sziklaszoroson, felmászni néhány métert egy görgetegen… hát igen. És minden elveszett. Nincs kitaposott út, semmilyen út nincs, sziklafal, meredély, görgeteg, nincs “T”, és nincs GPS-jel. Az utolsó reményem a csiganyál  - lett volna, de az meg össze-vissza cikázott, a végpontjával a semmiben. Akkor hát le lehet ülni, innen nincs tovább.
A kisördög röhög: 4:1 oda.


Ahogy kipihentük magunkat, felmértük a lehetőségeket: út csak egy van, amin ide jöttünk. Nincs más megoldás, azon kell elindulni, és majd - én tudom, hogy jó sokára - rátérni a nap harmadik rejtéséhez, a Tengerszemhez vezető útra. M. ugyan célozgatott rá, hogy menjünk vissza a kocsihoz, és onnan, de én szintvonalakat is láttam a térképen, szóval nem. Gyalogoljunk csak szépen vissza a jól ismert szakaszon.

Vándorlunk, mint Frodóék Mordor vad sziklái közt, amikor is szembe jön velünk egy csapat, elöl egy kissé túlmozgásos border colie-val. Hát Pamacsnak ez egyáltalán nem hiányzik, ő az ilyen erdei túrákat úgy tekinti, hogy ez a MI ERDŐNK, itt senkinek semmi keresnivalója, más, külföldi kutyáknak meg aztán pláne. Vad csaholással igyekszik elűzni a szembejövő népet. Azért mi szóba állunk velük, az összes Kelet-eutópai középiskolás nyelvtanítás egyvelegét használva kommunikációs hídként, oda vissza (Pamacs a másik kutyával veszekszik). Szóval ők a Tengerszemet keresik. Höhö, az nem erre van, hanem amarra. Az egyik, szemlátomást nem turista-hölgy közben kérdezi az ő vezérüket, hogy “szkolka kilometr?” én meg nem mondom meg neki, hogy “seszty”, hadd legyen nekik is meglepi.


Így mentünk, mendegéltünk, míg egy hármas útelágazódáshoz (by M.P.) nem értünk, ahol kellemes pihenő, asztalok, árnyas liget fogadott minket. Ideje volt a megpihenésnek és az ebédek elfogyasztásának - vegetáriánus módra, ha még emlékeztek a brikettált pecsenyére. Húst esetleg Pamacs elemózsiája tartalmaz, de hát azt azért mégsem…
Pihenünk
No, menjünk tovább! Mere? Hát arra ni! (“Biztos…?” (4)) Ja, biztos. Elvégre úgy nem lehet elindulni, hogy az ember azon elmélkedik hátha nem is erre kellene. Hogy miért van egy nagy fehér sorompó az úton keresztben? Miért-miért, hát az erdőben autózó-kvadozó suhancok ellen, nyilván. Tessék, nézzük csak meg a kütyüt… ja, azt ne, azt most éppen újra kéne indítani, mert nincs műhód, megkergült. Na mindegy, addig is haladjunk.
Valami tanyák és művelt földek között ballagunk, mire újra feláll a rendszer - és bizony már jó fél kilométerre elmentünk a rossz irányba. M. elmormol egy “mondtam, hogy…” kezdetű történetet az orra alatt, a kisördög behúzza a következő strigulát (5:1), én meg újratöltöm az optimizmusomat, és irány a Tengerszem! Most már nincs hová eltévedni, egy kis kitartás és elénk tárul a tényleg különleges látvány. És kivel találkozunk? Hát a kedves kelet-európai csapattal. Hogy ők hogyan kerültek ide, azt csak sejtem, mert meg nem előztek minket, hacsak akkor nem, amikor mi a vargabetűinket rótuk. (De, akkor.)
Tenger-szemek
Szájat tátunk, olvasgatjuk a tájékoztató táblákat, szerencsére csak most derül ki, hogy erre bizony viperák is élnek, keresztesek. Na, nem ugrottak azonnal ránk a bozótból, de akkor most utólag borzongunk egy kicsit.


Itt kígyók is laknak!
Innen már visszafelé ereszkedünk, Pamacs kedélyesen himbálódzik  az oldalamon. Muszáj táskába dugni, mert őkelme lefelé menet is szereti vontatni a póráz túlsó végén billegő kétlábút, valamint itt már sűrű a turista-járás, és unom, hogy mindenkit meg akar rémíteni szigorú ugatással. Szerintem azért keménykedik, mert a 6 kilós plüsskutya-kinézetű ragadozótól szinte senki nem hajlandó - még udvariasságból sem - megijedni. Így meg csendben van, nézelődik.

A krampusz is elnyugodni látszik, de annyi hatással van még a környezetére, hogy:

Itt ugye földutak, erdészeti csapások, szőlőművelő dűlőutak vannak, ezek pedig ideális terepei a hétvégi, kibelezett hangtompítós terepmotorosoknak. Most is halljuk  géppuskaropogással közeledni egyiküket (Pamacs ki nem állhatja az ilyen zajt, nem mintha a mi füleinknek zene volna). Jön, majd megy, majd csattan és megáll. Vigasztaljuk a lovagot, hogy ezt bizony tolni kell hazáig. A hátizsákban röhög a kisördög, de ezért nem kap pontot.


Kicsit pihegünk még indulás előtt, majd szép családi egyetértésben elcsomagoljuk a komlóskai hegyitúra tervrajzát. Nem szalad az el, majd legközelebb. Vagy azután. Most valahogy nincs sem kilométer-, sem szinthiányunk.


És mi az, ami nélkül nincs ládatúra, se télen, se nyáron? Hát a FAGYI! Például Tokajban, a lépcsős fagylaltozóban.


Alkonyodik, mire hazaérünk. A kutyust nem kell álomba cirógatni, minket sem.
Ma “csak” három ládát gyűjtöttünk be.