Ez a Badacsony, ez itt tornyosult előttem már évek óta,
amióta GC-t játszom. Van rajta láda, nyilván. Csak hát, négyes szint, sokpontos
multi, hegy, azaz minden, ami csökkenti a lelkesedésemet. Együtt pedig NAGYON
csökkenti. Ezért maradt utoljára a félórányi járás-távolságon belül (na jó,
autóval fél óra). De mivel már csak ő volt, hát ő került célkeresztbe.
M.-nek nem sok mindent mondtam, legyen neki meglepi.
Mindenesetre reggel 8 körül indultunk, némi ivóvízzel felszerelkezve, amit
párom bölcsen kipótolt pogácsával, szőlőcukorral – szóval sejtett ő is valamit.
De csak sorjában.
Tehát 7 pontos multi. Az első pontocska mindjárt a tényleg
nem fizetős parkoló közelében, helyes ötlet kedvcsinálónak. Csak sajnos törött,
a fedele a földön, a tartalma saláta, jelszószerűség sehol a környéken. Mindjárt
egy telefonhívással kell indítanunk. A rejtő készségesen eligazított, a hiányzó
információval kiegészítettem a salátagyűjteményt, hátha hamarabb jönnek utánam
keresők, mint István gazda.
Kellemes séta a következő pontig, széles autónyomnyi
turistaút, jár is a szemem, nem lehetne-e valahol itt parkolni, még megérné
visszamenni a kocsiért – de persze nem megyek.
Már itt is a lépcső… mit lépcső: LÉPCSŐ! Naaagy lépcső.
Magas lépcső. Nagy, magas lépcső, utólag néztem meg, mennyire, hát olyan 30
emeletnyi lehet. És persze ha ott van, muszáj rajta felmenni.
Kutya a táskába, bot a kézbe (azzal is lehet segíteni a
mászást), ést induljunk: 1..2…3.. …14… 15. Pihi. aztán újra, számoljunk: 1… 2…
…10. Pihi, lihegés, veríték kitörlése a szemből. Tovább, már elég lesz 5-ig is
számolni, légzőgyakorlat, felnézek, mennyi van még – hát nem kellett volna.
Akármennyi lehet, mindegy, úgyis fel kell rá menni, dúdolok magamban egy ide
illő Republic-dalt: „… az égbe visz ez a lépcső…”. Vagy legalábbis úgy tűnik.
Persze nem visz, menni kell rajta, mászni, kúszni, lihegni. 90 méternyi
emelkedés után fent vagyunk a fennsíkon, felüdít a séta a kilátópontig, a
leírás alapján meg is van a pont („csak kicsit bozót”). Jól megnézem a
térképet, nincs több mászás, ami nagyon jó hír, még ha a végére majd kiderül
is, hogy azért van még egy kicsi, na de az majd a vége lesz.
Nem győzöm reklámozni a g:hu appot. Régen, amikor még „úri
hobbi”, kevesek által űzött sport volt a geocaching, nélkülözhetetlen eszköz és
státuszszimbólum volt a túragps. Aztán jött az okostelefonos világ, szinte
mindenki zsebében ott lapul egy számítógép, felvértezve mobil internettel,
navigációval, és a hozzá illő applikációkkal. Én a ”gé”-n nőttem fel, van benne
minden, ami kellhet: iránytű, track, szintvonalas túrarérkép, korlátlan
ládaletöltési lehetőség, azonnali logküldés (nehogy otthon derüljön ki, hogy
valami nem ok), a teljes ládaoldal információi, korábbi logok, szóval amolyan
geoládász svájcibicska. A pontosság jó esetben 3 méter. Egy közepes
teljesítményű androidos kütyüvel simán elmegy, magyar nyelvű, ingyenes. (x) J
Na szóval: már csak a távolságokat kell legyűrni (gondoltam
én), menjünk a kőkereszthez. Megvan, mármint maga a kereszt. De kéne egy láda
is, na az már nem olyan sima ügy. A leírás amolyan geocachingos: „sziklafal
üregében, kővel takarva”. Na jó, megyek, amerre a nyíl mutat (8 méter!), hát
sziklafal, az van bőven. Üreg is. Meg persze a fűszer: meredek hegyoldal, omlós
talaj a láb alatt, száraz ág, ami a legkisebb terhelésre a kezedben marad, néha
a levegőben kalimpálnak a lábaim, miközben két kézzel kapaszkodok a
sziklapárkányokba. Itt nem sokat ér a „svájci
bicska”, 8-10 méter távolság vízszintesen az ugyanannyi, vagy több is lehet
függőlegesen. Mindenesetre az elérhető sziklafalakat tüzetesen átvizsgálom, eredménytelenül.
Visszatérek a csapathoz. M. reménykedik, hogy majd ő
megfogja a dobozt, Pamacs boldogan össze-vissza harapdál a viszontlátás izgalmában
– vagy fél órát voltam távol. Nincs mese, ismét a rejtőt kell zaklatni, illetve
csak jó lenne, de most nem elérhető. Viszont érkezik egy 20 fős diákcsapat,
akik pont itt, a keresztnél tartanak pihenőt, esznek-isznak, a kísérő pedig
fényezi magát, hogy milyen okos: „A Balaton Tihanynál a legrövidebb… őőőő…
keresztben…”. Ezt még én is csak lassan tudom dekódolni, és nem az oxigénadósság
miatt.
Lassan elszivárog a tudásra szomjas csapat, én még egyszer
nekiugrok a bozót+szikla(fal) rejtekhelynek, de be kell látni, hogy 300 Ft erre
az egy pontra éppen elég ráfordítás (ugye emlékszünk még: Badacsonyban nincs
ingyen parkolás, óránként ennyi) feladom. A ládagazda úgyis azzal biztatott az első pontnál,
hogy sebaj, egy-két hiányzó jelszó-elem még belefér. Na, majd meglátjuk.
A következő pont ismét egy kilátó. (M. prüszköl, hogy miért
vannak ilyen magasan ezek. Hát, már említettem a kedvenc kilátómat, a fonyódi
földvárnál, aki konkrétan egy gödörbe van építve, a többi bizony mind
hegytetőre.). Jó nagy tumultus van, bölcs a rejtő, hogy eldugta a dobozkát az
erdőben. Nem csak a mugli-veszély miatt, hanem azért is, mert így nincs
tanúja a bénázásomnak.
Olvasom: „kéttörzsű fa, Kőkupac”. Na. Van olyan erdő, ahol
minden fa kéttörzsű. Például ez, itten. Vagy három… Kőkupac meg – hát a talaj
csupa kisebb-nagyobb kő, egymás hegyén-hátán, magányos nincs is, csak kupacos.
GPSjel pedig amolyan erdei: egy darabig „erre-erre-erre”, aztán, amíg
megpihenek egy fél percre, az iránytű megfordul, és „arra-arra-arra”.
Szórakozik velem a cucc, vagy a műhód, vagy, ja tényleg, nem hoztam a
kabalakrampuszt!. Aztán egyszer csak mégis megvan. Odanyúlok egy „miért van itt
ez a pár kövecske” kupachoz, és hát persze hogy
az a megfejtés. Gondolok az utánam jövőkre, szép szabályos tornyocskába
rejtem vissza a kapszulát.
Mehetünk tovább, most már lefelé. De nincs abban olyan nagy
boldogság. Az út egy-két öklömnyi kövekkel tele, néha kigördül egyik-másik a
láb alól, az izmok már merevek, a felfelé út még bennük van, szóval botladozás
és sziszegés kíséretében ereszkedünk a következő rejtekhely felé. Ez
legalább tényleg adja magát, az egyik legkönnyebb az eddigiek közül. Nem sok
idő kell a megtaláláshoz, és már csak a záróláda van hátra, meg a tarkó
tanácstalan vakarása, mert eddig a jelszórészletekből semmi értelmes dolog nem
akar kijönni, egy hiányzik is – hogy lesz ebből megfejtés?
A rejtés vége egy forrás, nagyon jó, mert már minden
vizünket megittam, és az árnyas erdő ellenére is egyre melegebb van. Jön is
szembe egy bikinis, fürdőnadrágos család, szandálban. Érdeklődnek, hogy jó felé
mennek-e a kilátóhoz? Ja. Végülis bármelyik úton el lehet jutni a kilátóhoz.
Például a mögöttünk levő sziklás kaptatón is. Nézegetem őket, és nem szólok, hogy nem a
szúnyoghad lesz nagyobbik kihívás számukra nemsokára.
És igaza volt a rejtőnek, tényleg kiadják a jelszót a
darabkák, amiket találtunk.
A mű kész, az alkotó
(jelen esetben a kesser) megpihen.
Majd, valamikor. A túra ugyanis a parkolóban kell, hogy
véget érjen, az meg innen elég messze van, talán 2 kilométer, talán 3. Légvonalban.
Eltévedés nélkül. De sem légvonal, sem el-nem-tévedés. Valami azt súgja, nézzek
már rá a térképre, ha már ilyen szép széles és sima úton haladunk lefelé.
Még éppen idejében. A sárga jelzés álnokul kényelmes, és
gyorsan levisz a hegyről, majdnem a partig. Csakhogy mi a Kisfaludy-háznál, a
tetőhöz félúton parkoltunk, ha lemegyünk a hegyről, vissza is kell
kapaszkodni majd a kocsihoz, úgyhogy gyors hátraarcot vezényelek inkább. Nagyon
sokat nem hibáztam, talán 100 méter a visszaút, aztán folytatódik a hegykerülő
túra, még némi le-föl mászás azért van benne, csak az íze kedvéért. Egy szembe
jövő turistától megkérdezem még ostoba fejjel, hogy messze van-e a
Kisfaludy-ház? Mire végig mondom, már meg is bánom, mert mi lesz, ha azt
találja mondani, hogy „Bizony messze”, vagy a székely vicc formájában: „már
messze”…? Egyfolytában valami pihenő-félét
keresek, mert az a helyzet, hogy erőm végére értem. Ha leülök csak úgy, egy
kőre megpihenni, onnan - Pamacsos
táskával a nyakamban – többé talán már fel sem tudok állni. Na meg Pamacs: a
kutyust egyáltalán nem viselte meg a talán 10 km-es hegyi túra, lévén hogy biztonsági
okokból többnyire a táskájában abszolválta azt. Most meg állandóan fecereg,
félig kimászik, a két első lába a táskán kívül kalimpál, kicsit lefelé lógva
próbál minél több illatot összeszimatolni, én meg fél kézzel próbálom
visszatuszkolni a helyére, miközben levegőért kapkodok (a kutyatáska pántja a
torkom körül), veríték csurog a szemembe, mögöttem M. bátorítólag kérdezget: „biztosan
jó felé megyünk?”
Aztán mégiscsak befutunk a parkolóba. A kocsi kb 150 °C-on
izzik a napon. A parkolóőrben nem volt annyi gerinc, hogy szólt volna reggel,
hogy ne oda álljunk. De ez már nem számít. Még fél órácska autózás, és
lerúghatom a lábamról a bakancsot, ledobálhatom a sótól megkeményedett
túracuccot, megfuttatgathatom a kutyámat – megvan a badacsonyi láda!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Szólj hozzánk!