- Esik.
- Á, nem is.
- De, esik. Kopog a leveleken.
- Nem baj, az erdőben nem ázunk.
- ???
- Na jó, üljünk be a kocsiba, amíg eláll.
- Egyre jobban esik.
- Rendben, vigyél haza minket, aztán gyere vissza.
Szegedi szülőlátogatás volt, és bár az „összes” helyi ládát
begyűjtöttem már (három kivétellel), azért csak ránéztem a térképre, és…
YES!!!
Itt egy új belvárosi, amott pedig egy mozgó, érdekes is, „hi-tech”,
meg minden.
Ebéd után felkaptam Pamacsot – mert hát ő nem enged el engem
egyedül sehová, na nem azért, mintha engem féltene, inkább magát, hogy
véletlenül gazda nélkül marad…
Nos, most az egyszer szerencsénk volt, meglett a láda, pedig az idők során nem egy mozgóláda hűlt helyét „fogtuk már meg”. Ez most itt
mosolygott a kezünkben. Fotózkodás, bocsicetli az utánunk jövőknek (!), öröm-boldogság,
visszaautózás a város túlfelére, majd indultunk is a másikért, most már gyalog.
(És igen, a figyelmes olvasó a részletekből, illetve azok
hiányából kikövetkeztetheti, hogy valami hibádzott a dologból: bizony az
adminisztráció netes része a nagy sietségben elmaradt.)
Aztán kezdődtek a bonyodalmak.
A másik ládát éppen sikerült belogolni, és nyitottam volna
mozgóláda adatait, amikor az internetem elfogyott. Már hiába próbáltam irkálni
a GCPC- hez üzenetet. a kütyü néma volt. Kissé olyan érzés, mint amikor diákkoromban
nem volt kész a házim. Mit csinál olyankor a diák? Lapít. Hátha nem szúrja ki a
tanár.
Kiszúrja.
Este volt, mire otthon elővetten a számítógépet, hogy rendbe tegyem
a dolgokat, de persze elkéstem. Olvashattam a letolást az utánam próbálkozó
kesseréktől, hogy ejnyehát, lehetett volna hamarabb is. Igazuk is volt, elvégre
senki nem boldog egy bocsicetlitől, akármilyen szép is az… Gondolom,
elmormogtak felém egy-két finomabb kesser-átkot.
_____________________________________________________
400 kilométer autózás után kissé zizegve értünk haza
Miskolcra. Gyors kipakolás, és már siettünk is Diósgyőrbe, a várhoz, útjára indítani
a ládikát. A rejtekhely már régóta kész volt (egy sziklaüreg, úgyhogy néhány
tízezer éve…), más célra néztem ki, de amíg az vár, erre pont jó lenne.
Csakhogy…
Fogott az átok?
Amint kiszálltunk az autóból, elkezdett esni az eső. M. és
Pamacs nem túl vízálló, így némi várakozás után (hátha nem is esik),
hazafuvaroztam őket, majd kezdtem újra az egész játékot. Mire visszaértem az
erdőhöz, már valóban elállt az eső. Viszont az út! Egy turistaút elején kellene
felmenni, ami pár méter hosszan kicsit meredek, de persze nem vészes. Csak –
így eső után – sikamlós, mintha megszappanozták volna. Alig léptem
kettőt-hármat, ki is csúszott alólam a lábam, én pedig egy szép forduló után megint
lenn találtam magam a kiindulópontnál. A sárgás-vöröses erdei agyagtól a
nadrágom úgy nézett ki, mintha nagyon megijedtem volna, a szemüvegemet a
bokrokról kellett lehorgászni, szerencsére legalább tanúja nem volt a
mutatványnak. Második nekifutásra már sikerült felkapaszkodni, szépen meg is
érkeztem a rejtekhez. Kütyü elő, koordinátamérés, fotók készítése, hogy legyen
mit a leíráshoz tenni, majd elő a dobozt, rejtsünk, menjünk…
Aha…
A doboz…
Az az autóban maradt!
Mit volt mit tenni, ügyesen lesinkóztam a meredélyen, majd
ismét fel, most már nem történt más érdekesség, viszonylag normálisan értem vissza
az Opelhez. Volt még némi népitánc, amíg megpróbáltam a bakancsomról
lecsuszkolni a rátapadt sárkoloncokat, majd irány haza.
M., amint meglátott, szó nélkül nyitotta a mosógép ajtaját
_____________________________________________________
Részlet az utánam érkező kesserrel folytatott
beszélgetésből: „… pedig vki járt arra, a nyomokból itélve, vki csúszkált ott,
emiatt azt gondoltuk, már nincs ott a láda”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Szólj hozzánk!