Kesser-körökben a „drive-in” találat valami könnyű,
kocatúra-szerű, találat… hát, aki úgy gondolja, jöjjön velünk egyszer! Tudjuk
mi ezt bonyolulttá tenni!
Á, csak úgy,
odaautózunk, kipattanunk a parkolóban – nem bánom, kelljen elmenni a szomszéd
lángososbódé mögé – aztán log, „pont” , juhé!
Hát, ilyen sosem lesz.
Hazafelé, útmenti ládának kinéző rejtekhely Balatongyörök
végén: GCSFRI
Parkolónak jó a szafaripark. Menjünk onnan gyalog!
Nézem a gé-t: az irány gyanúsan a hegyek felé mutat. A
hegyek meg „odébb” vannak azért, de sebaj, reggel van, frissek vagyunk,
lelkesek. Élvezem a kütyü térképes funkcióját, mutatja a turista-ösvényt, a nyomunkat,
a ládát, hát ez szuper.
Csak egy dolgot nem mutat, pedig az sokat súgna:
szintvonalakat. Az én Alföldekhez szokott gondolkodásom még mindig nem kapcsol,
bár nézegetem a fölöttünk magasodó hegyet, remek kilátást nyújtó sziklapadok
fenyegetnek, meg hát tudjuk, a leírásban megemlített „panoráma” kifejezés
légyszomjat, kiköpött tüdőt, rogyadozó lábat jelent. De itt most nincs semmi
veszély, inkább csak az a furcsa, hogy a megközelítő út nem visz közelebb a
ládához. Hm? Szépen ballagunk a hegy szoknyáján, telkek, szőlő-ültetvények fölött,
de nem nehéz a terep, csak lassítani nem nagyon szabad, mert a levegő/szúnyog
arány 50% fölött van – nem a levegő javára. Így érünk el a helyig, ami a leírás
szerint alkalmas kiindulópontnak. (És a parkoló? a szafari-park? Az nem
kiinduló pont?)
Na, de félre a filozófiával! Kiindulunk. Az út egyik
kanyarulata mögött szembe jön velünk egy – fűnyíró! Olyan kis traktorszerű gép,
rajta ül a jóember, és nyírja a turista(?)úton a füvet!
Nem bírom megállni szó nélkül – valami olyasmit mond, hogy
épp erre visz az útja, és ha már, hát le is nyírja. Nem sokat beszélgetünk,
vidám pöfögéssel továbbkaszál.
Valami ösvény-féle. Itt kell balra.
- Biztos? – kérdi M. (1.)
Kételkedik bennem. Kénytelen vagyok erős határozottságot mutatni, mert hát mit
mondjak erre? Kütyü szerint, térkép szerint igen. Amúgy nem…
Hiányolom a jól kitaposott ösvényt. Igaz, hogy zord idők
voltak errefelé, nem turistáknak való, hetes esők, zimankó – de attól még
kitaposhatták volna előttünk az utat valakik.
Megyünk-mendegélünk az erdőn, mint Jancsi és Juliska. Sehol
egy lélek, szúnyog ellenben egyre több. Az elöl haladó jár jobban, mert ő csak
felriasztja a vérszívókat, a mögötte jövő már friss, éhes zümmögőkkel
találkozik. Hát persze, hogy én vagyok hátul. Udvarias is vagyok, meg egyre
lassabb is: kezd emelkedni az út („panoráma” lesz, ugye).
És kezd egyre kevésbé „út” lenni. Kő, törmelék, ágak inkább.
A térkép szerint elágazáshoz kéne érnünk, és ott balra térni, hát elág az
nincs, nincs, csak egy vízmosás.
- Biztos? – kérdi
M. (2.) Nincs más ötletem, és a „csiganyál” szépen ráfekszik a jelre, hümmögök.
Sajnos biztos. Valamint most már tényleg meredek!
Csúszik-gurul, a távolság alig csökken, de csökken. Jó lassú vagyok, ezt
szereti a szúnyognép!
- Jó felé megyünk? – kérdi
M. (3.) Áh! Normális ember erre azt mondaná, hogy dehogy, ez egy nem jó út,
nincs is út, keresztbe dőlt fákon kell átmászni, görgetegek indulnak a bakancs
alól, nem látni semmit a zárt lombok alól… de valami mégiscsak biztató, egy
kövekből rakott kis piramis mellett szuszogunk el – remélhetőleg nem egy néhai
kesser csontjait őrzi, eljutok abba a transz-szerű állapotba, amikor már csak a
következő két lépésre koncentrálok, ritmusa van ennek a mászásnak: egy lépés,
három lihegés, 10 lépésenként egy perc lihegés…
Úgy vagyok, mint Móricka macskája a faroknál való pörgetés
közben: De jó lesz majd, ha felérek! Ott lesz pihi, levegő, doboz, jelszó,
„panoráma”, barlang… csak oda kell érni.
Csak oda kell érni… „Biztosan jó felé… ?” ( 4, 5, 6) mit
tudom én már! Itt ez a kütyü, már százon belülre mutat, valahová majdcsak
odavezet.
Na végre! Már nem nagyon hittem benne, de mégiscsak
megérkeztünk.
Pici tisztás, kiépített (és lezárt) barlangbejárat, itt
szúnyog sincs (annyi), hanem valami koo-t kéne találni valahol. Hát azt nem
látunk sehol. Milyen az ember: van egy városi, parkba rejtett láda, ami (talán
szándékosan) vagy hét méterrel el van mérve, és mindenki morog, hogy miféle
dolog az már. Itt meg? Mutogat a kütyü össze-vissza, akármerre mozdulok, mindig
az ellenkező irányba fordul, ha 5 méterre kerülök, gondol egyet és tizennyolccá
válik a távolság. Ebből bizony telefonálás lesz: a rejtő kedves, és ugyan nem a
megcélzott helyen, de elmondása alapján egy másikon megtalálom a szükséges
információt.
Koordináta. Beírom a gé-be, és elmosolyodom: hej, hát
valahol arrafelé lesz a láda, ahonnan indultunk! Nem is lenne gond, mert a tuhu
szerint az út körbe megy. A kütyüben igen, de a hegyen? Az ösvény számomra
felismerhetetlen, se híre, se hamva. Na, én ezt nem vállalom! Bizony, szégyen-nem
szégyen, az ide vezető „úton” fogunk visszamenni!
Majdnem.
Csak néha tévesztjük el. Az a jó, hogy errefelé a
szúnyogokat már megetettük, most ebéd utáni sziesztájukat töltik.
A dobozka hamar megkerül, semmi extra nincs a rejtésben,
talán csak a hangyaboly, ami rátelepült. Szinte észre sem veszem.
Visszafelé még találkozunk egy csapat diákkal, akik
barlangtúrára készülnek, éppen a speciális ruhákat próbálgatják. Próbálok velük
szóba elegyedni, nem sok sikerrel. Jó, akkor nem szólok nekik, hogy nem a barlang
lesz a legnehezebb része a programjuknak!
A parkolóban átöltözöm, száraz ruha, a kiizzadt folyadék
visszapótlása – és már pattanunk is be az autóba, irány Miskolc!