2013. szeptember 8., vasárnap

Rejtvény

Az úgy volt, hogy először  az „utód ládát” kerestük meg Szegeden. Ott utalt Rá GSdriver, hogy van egy rejtvény a Margitszigeten.

M. még sosem járt ott. Érett a dolog, egyébként is terveztünk egy egész napos budapesti ládászást, a terveink persze rugalmasak, van, amelyik azonnal valóra válik, más meg érik, változik, húzódik, mint a rétestészta. 


Na persze nem így kezdődött. A ládaleírás azt mondta, hogy az induló koordináta meghatározásában „segít egy összetett szám”.
 Hm.  
Segít…
De nem segít. Nézem elölről, hátulról, szétszedem, szeletelem, darabolom, de semmi értelmes nem jut eszembe. M. megáll a hátam mögött, kérdezi, mit csinálok?
- Mit, mit? A szigeti ládát keresem. Itt van egy összetett szám, abból kell kisütni.
- Mi az az összetett szám?
- Az… az… AZÁM! Hát persze! Mi az az összetett szám? !

Hát így lett meg a kezdőpont.

Hajnalban indultunk, hogy sietni se kelljen, elég időnk maradjon a szigeti rejtvényejtésre is, és esetleg még pár fővárosi cache felkeresése is beleférjen a napba. Komótosan közlekedtünk a főváros felé, útközben megreggeliztünk zacskóból. „Maaargit”, a navi egykedvűen fuvolázta az útvonalat, alig-alig csattant fel rigorózus nevelőnőként, hogy „Túúlépted a megengedett… !” Pesten azért a Margit-sziget felé útba ejtette a Baross teret is, hadd szívjunk egy kis fővárosi levegőt. Ha már így esett, az egyik, még hiányzó városligeti virtuálist meglátogattuk.

 Parkoltunk a rakparton, a szigetet sétálva értük el.

A kezdőpont felé sétálva kazalnyi bringóhintó és egyéb, három-négy-öt és több kerekű pedálhajtású izé mellett haladtunk el. Felsejlett bennem az ötlet, hogy mi volna, ha bérelnénk egyet? Mi volna? Félóránként kétezerért – semmi. Egyébként sem tudható, meddig leszünk itt, de hogy nem fél óráig, az biztos!
  1. Az első rejtés klasszikus, kicsit bolyongtunk a környékén, de viszonylag gyorsan kiszúrtam a jelszóhordozót. Volt egy pár ötletünk, itt egy fa, ott egy oszlop, kandeláber, ez-az, de hamar kezemben volt a 2. pont koordinátája. (Elismerés M.-től:  „Milyen ügyesen kiszúrted!” Híztam egy keveset… J)
  2. A koo-kat begépelve már kerestük is a második rejtvényt.
    Kerestük, keresgéltük.
    Először a súgó nélkül, és a kütyükre hallgatva, pedig hányszor megfogadtam már, hogy ahová nulla métert mondanak, ott nem keresek, mert csak az biztos, hogy ott – nincs!
    Hát nincs is. Akkor nézzük a súgót. Ja, klasszikus rejtek. Höhö, már meg is van.

    Aham… Csak éppen barnás-korhadékos lé csillog benne. Megkotrom egy bottal, (affene, ez mély!), puszta kézzel mégsem kellene belenyúlni. Nejlonzacskóból eszkábált védőkesztyűben hatolok könyékig a trutymóba, mit tegyünk, esővízzel telt meg a rejtekhely, van ilyen.
    Nincs.
    Semmi, csak ferde illatú iszap. (Kisördög röhög. Ha tudná, hogy lesz még alkalma rekeszizom-fáradásig!)  Nahát! Akkor nézzük a szomszéd rejteket!

    Ott meg ott van a rejtvény. Ismerős érzés, „itt kellett volna kezdeni, nyilván”. Mindegy, kezünkben a feladat. Hát, nézegettem a csillagtérképet vagy mit, Göncöl, Fiastyúk… vagy  - mint M.-ék a sarudi kaland utáni szúnyogcsípéseinek leltárja. Fogdostuk, forgattuk, aztán M. megtalálta a fonalat (hehe). Segédeszközként alkoholos filccel jegyeztük a találatokat, majd alkoholos kendővel el is tüntettük – szóval szép tisztán rejtettük vissza a „mesterséges tárgyat”.
  3.  Szép, egészséges koordináta terel a harmadik stációhoz. Sétálnánk kényelmesen, ha nem kellene félreugrálni a szembejövő  futók elől. Ezek valahogy százszámra rajzanak, mint holmi turbó-zombik, jönnek üveges tekintettel, megállíthatatlanul, végtelen sorokban, mind az Árpád híd felől, biztosan ott bolygatták meg a fészküket. 

    Megvan a helyszín adja magát a rejtek.
    Ja, „adja magát”
    Nem vagyok én szívbajos, ha ilyen helyen kell keresni, hát itt keresek. Kipakolom a tároló tartalmát, fejjel lefelé belebukfencezek, aminek egyetlen eredménye, hogy a soron következő zombik „feltámadva”, szerepükből kiesve bámulják a (reményeim szerint) jól szituált hajléktalant, aki alig zavartatva magát a környezete által, reciklálható holmik után vadászik a futópálya mentén. Most ugye nem méterre pontos a koordináta, de hát tudjuk, akkor pontos, amikor nem pontos. Szegény M. zavarában elbujdosik a közeli padok felé, nem vállalja a szemlátomást gátlástalan alakkal a közösséget (na jó, alternatív megfejtéseken töri a fejét), én meg telefonálnék. Ja, azt nem lehet, a rejtő nem adott ilyen lehetőséget. Mondjuk vacak is lenne, ha minden rejtvény annyi lenne, hogy felhívjuk, ő megmondja, és mehetünk tovább…

    Újra kell gondolni a dolgot. Leülök én is a padra, „nézem, hogy Úszik el a dinnyehéj”, párom pedig, kezében a kettes számú kütyüvel hetvenkettedszer is nekiindul. Majd engem zaklat:
    - Gyere csak!
    -Minek?
    -Gyere…
    Jó, hát hagyjuk a filozófusi elmélkedést. M. mutat valahová. Oda nem nyúlna ( arra engem tart), de nyilván megtalálta, amit kell. Nekem már csak az önirónikus röhögés marad: „Ó… hát persze!”


  4. Ez a rejtés „bátorságpróba” névre hallgat. Mondjuk, hogy mersz-e a TEK portáján furcsán viselkedni. Én? Hát hogy a viharba ne mernék!
    De persze másféle bátorságra van szükség, olyasmire, amivel a dél-amerikai indián törzsek avatják férfivé a serdült harcosaikat.
    Bátorság!
    Mint tudjuk, M. ilyen helyekre nem… Én meg sürgetem, hogy talán ha villámgyorsan készítene egy fotót, megörökítendő a bőrömbe csimpaszkodó hangyákat. (Aztán még vagy fél óráig olyan érzésem van, mintha hol itt-hol ott mászkálnának rajtam.) Szóval, ha valaki utánunk érkezik ide, valami segédeszközt hozzon magával, az egyébként nem bonyolult rejtés megszerzéséhez.

    A megfejtéshez fényképezőgép is kellett. Ennek hiányában jó még a vegyészprofesszori képzettség is.


  5.  Sétálunk, sétálunk (nincs kis domb, hogy lecsücsüljünk).

    Egyértelmű a rejtekhely, de ehhez még nekem is létra kell. Szerencsére van itt alkalmatosság, „véletlenül”, gondolom. Szokásos hely, mondanom sem kell, csak én fogok ott keresgélni. Na jó, a magassága miatt…
    Keresgélek, de semmi. Mint aki „dolgát jól végezte”, kibújok a bozótból, Üldögélünk egy padon. De hát vissza kell menni, és tényleg, ott is van az, csak jól kell keresni. Most már megérett az idő egy fertőtlenítős kézmosásra, annyi „illetlen” helyre nyúlkáltam. A felkarcolt, hangyacsípte bőrt csípi a szer, ennyi szenvedés belefér. De a rejtvény még nem enged.

    A padtól nem messze Fontosember-beengedő kapu mellett van a keresendő hely. Várni kell, míg a fontos emberek elhaladnak, addig M. elkószál, fotózgat, én meg, mint errefelé megszokott, a bozót sűrűjében várakozom. Megvan végre a hatodik hely. Kedveskedek egy kicsit az utánunk érkezőknek, könnyen a kezébe fog akadni, aminek kell.

  6. Ez a pont nem volt nehéz. Aknaveszélyes hely lévén, M. „természetesen” a sétányon várta, hogy a kezébe nyomjam a ládikát. Na jó, legyen – aztán csak nézegette, hogy ez meg miféleség?
    A rejtvény több megfejtést kínált, most egy kicsit használtuk a „női megérzés” faktort is, és sikerrel.
  7. Csak egy kis bökkenő van:  a rejtés egy pihenőhely mellett, mamikák, családok, szerelmespárok adják egymásnak a padokat, fél óráig várunk, mire megközelíthetővé válik a doboz. Várakozás közben párom visszapillant az előző rejtekhelyhez: „Nézd, kesserek... ja nem, csókolóznak!”  Szóval más is talál kincseket errefelé. :)

    Kezünkben a rejtvény.
    Nézzük.
    Így is, úgy is.
    Elektrotechnika.
    Hát, ebből  semmi nem lesz. Ötletem semmi, M. bánatában kipróbál egy általa jónak vélt megfejtést, amíg én bambulok a kis papírlap fölött.

    Ez kész. Mármint nem kész! Itt fogjuk abbahagyni?  Gondoltam, hagyjuk érni a problémát, el kell felejteni az eddigi megközelítési irányokat. Lazításként elmegyünk a sziget másik két ládájáért. A vadasparknak a látványon túl van még egy előnye: van ott WC, egy százasért nem kell a helyi népszokásnak megfelelő busman megoldásokhoz folyamodni.

    E kis közjáték után az itteni ládácska megkeresése nem nehéz, pedig a rejtés nehéz (hehe!). Viszont a tartalma lehangoló. Ahhoz képest, hogy a sziget két hagyományos ládája közül az egyik, és ráadásul gyerekek által sűrűn látogatott helyre visz, szinte csak hulladék van benne. Valahogy nem érzik át a kesserek ezt a dolgot. Kár.

    A Szent Margit sírnál pedig egy istentiszteletet nézhettünk végig.

    Na, de térjünk vissza a rejtvényhez!  Az még a hátizsákban. Ha fel is adjuk, azért vissza kell azt rejteni.
    Éppen lakatlan a környék. De csak nem fogjuk innen feladni? Telefon… a rejtőnek nincs. A korábbi megtalálók közül többet megnézek – telefonon internetezni azért nem a leghatékonyabb módszer, de most vészhelyzet van- nekik sincs. Nahát! De mégiscsak kellene valami ötlet, hogy hogyan tovább. A megoldás pedig , hogy végig kellett gondolnom, hogyan kerültünk mi ide – és már volt is segítő.
    Szegény rémülten hallgatta szemrehányó szavaimat, hogy ha már ide juttatott minket, most súgjon, mert az ő lelkén szárad, ha mi is futózombivá válva fogunk ezentúl körözni a szigeten… A megoldásra ugyan nem emlékezett, de elég volt egy szikra, ami fellobbantotta bennem az „AHA-élmény” lángját.
    Hátpersze!
    Fényképezőgép! Hogy erre nem gondoltam.
  8. Ez klasszikus rejtés, és még fejtegetni sem kellett, csak megoldani a mugliseregek figyelmének elterelését.  Jól van na, pihenjünk egy kicsit.
  9. És itt a vége. „Fuss el véle” – az még odébb lesz. Először is ki kell utálni a közeli padokat birtokló nénit. Ő szedelőzködik is, csak előbb még elbújik egy kicsit, kb oda, ahová én is készülök!
    (A rejtő erről nem tehet. Ilyen állat az ember.) Gyorsan elfoglaljuk a padot, M. várakozik, amíg én óvatos léptekkel  megközelítem a „veszélyes helyen” megbúvó végládát. Megvan az, kiviszem a padhoz. Kibontáskor kihullik belőle vagy tíz fülbemászó (bátorságpróba 2.0), és gyorsan elszaladoznak.

    Nézzük csak: házi feladat van benne. Az jó, mert  a kezdőpont megtalálásától éppen hat és fél óra telt el.
    Logolunk, pakolunk. Ez szép, gazdag, ápolt láda. Jól esik kotorászni benne. Hamar visszarendezem a dolgokat, mindent visszadugok a helyére.  Mehetünk tovább.
Vannak még terveim a budai oldal ládáival, de a fáradtság és az idő előrehaladott volta önmérsékletre késztet. Meglátogatjuk az Esernyős néniket, aztán HÉV-vel a Batthiány térig, ott fényképezzük a Parlamentet, keresünk – persze reménytelenül a szombat esti turista-dömpingben – egy kis nyugalmat, majd elsétálunk a 0 KM-ig. Itt már sötét van, kissé elügyetlenkedjük a logot, mint utóbb kiderül.

A Lánchídon kötelező átsétálni. A panoráma, a díszkivilágítású hidak, épületek, a Parlament, a Vár… ezt is eltesszük a felejthetetlen emlékeink közé. Már csak vissza kell sétálni a Margit-hídhoz, közben egy kísérlet a Parlament-láda megkeresésére, de az a sötétben, építkezési területek között bukdácsolva reménytelen, majd máskor…
:)

Este 9 után indulunk vissza.

10. Házi feladat

Üldögélek az asztalnál, kezemben a rejtvény. Hogy ebből mi lesz? M. porszívózik, majd ebédet főz, én meg a hajdani politechnika-órák stílusában rejtvényt fejtek. Munkamegosztás.

Alakul ez!  És közben ámuldozok, hogy miféle zseni képes egy ilyen feladatot – nem is annyira kitalálni, mint megvalósítani? Szupi! Még egy kis Scramble, és második nekifutásra megvan!

Remek játék volt, köszönjük!

Utóirat:
Hogy egy kicsit én is csatlakozzak a kvízjátékhoz, egy kérdés: A keresős nap leírásából kiderül, hogy valami hiányzott a programból. Várom a tippeket!
:))