2012. június 24., vasárnap

Keszthely messze van


(képek később... nethiány)

Prológ

Gyenesdiáson nyaralunk, innen nézzük.
Tehát: messze van – gyalog.
Messze van – ha 35 fokosra izzik a levegő, a Nap dühödten égeti a tájat, mintha eltökélte volna, hogy ma már minden járókelőt hőgutával emészt el.

Nem baj az, kipróbálom, mit veszíthetek? Leballagok a főútra, biztosan jár erre valamiféle tömegközlekedési eszköz, az majd elvisz Keszthelyig. Addig meg majd sétálok, buszvárótól buszváróig. Ez mondjuk érdekes, ahogy haladok, a tájékoztató táblákon egyre kevesebb a jónak tűnő járat. Végül egy megállóban aztán egy fiatal párra akadok. Eléggé meg vannak már száradva, próbára teszem hát őket: Előkerül a varázslatos kessertáskámból egy még éppen iható hőmérsékletű dobozos habzó ital. Felajánlom nekik, de szabadkoznak (Azért megértem én: az izzó porból előbukkan egy bozontos ember rövidnadrágban és térdharisnyában, és itallal kínál ismeretleneket…én is ódzkodnék)

Úgy kell nekik, én felfrissültem. E kis közjáték segített elterelni a figyelmemet a kényelmetlen körülményekről, és egyébként is szeretek kísérletezni az emberekkel. Nos, így maradtunk, vártuk a buszt. Meg is érkezett, csak éppen engem nem akart elvinni… Mivel túl nagy címletű pénz volt nálam, azzal nem tudtam kifizetni a viteldíjat. De hát azért vannak  a jó ismerősök, hogy kisegítsék egymást. A fiatalokhoz fordultam, kölcsönözzenek már kétszáz forintot a vasútállomásig!  Így is történt, a sofőr megkapta a díjat, én a jegyet, a fiatalok eljutottak a vasúthoz „és a kóró elringatta a kismadarat”. Persze a kölcsönt visszaadni sem volt egyszerű, a keszthelyi vasútállomás valamennyi működő jegypénztárát igénybe kellett vennem, mire sikerült szert tenni egy 200 Ft-os érmére.

A történet

A keszthelyi multiláda egy szórakoztató ötlettel indul: a megtalált láda a kiindulási pont, teljesíteni viszont csak úgy lehet, ha végigjárjuk a megjelölt pontokat, tehát a cél a ládától több kilométer távolságban van.
Tetszik.

Az indulás tehát a Balaton Múzeum kertjéből. Meg is találtam a dobozt, belogoltam a reménybeli teljesítést, ami ugye innentől kezdve minimum kötelező, ugye. Éppen olvasgattam a városnéző túra menetrendjét, amikor megjelent az épület sarka mögül két ember. Lebuktam! Mert hát ugyan mit keresne ennyi ember a múzeum elhagyatott hátsó kertjében, ha nem kesser lenne mind? Gjvr és párja. Barátságos bemutatkozás után közösen dolgoztuk fel a tennivalókat, majd elváltak útjaink, mert én, ha már itt voltam, és nem vettem igénybe senki más idejét, gondoltam, meg is nézem a kiállítást. Végülis jól szórakoztam, és a Balaton halait bemutató akváriumban végre láttam akkora dévérkeszegeket, amiket fognom eddig nem nagyon sikerült. Na, legalább tudom, hogy legközelebb hol keressem őket: a múzeumban…

Gyalogoltam a belváros felé, a következő ponthoz. A főtér évek óta túrások, terelések látványával és élményével szórakoztatott, most viszont, meglepő, szép, mediterrán hangulatú tér látványa fogadott. A második stációt menetből teljesítettem, mehettem tovább a Festetics-kastélyba. Nem először jártam ott, most mégis újdonság volt az épület mögötti park. Eddig valahogy mindig csak a Dél felé elterülő parkot jártam be, pedig a túloldali rész is legalább annyira látványos. És, ismerősöket találtam: a korábbi kesser-páros, ők kerékpárral járták az utat (mondjuk nem tudom, merre kószáltak, míg én a múzeumban voltam, de ez most mindegy). Ők is hasznomat vették, mert felajánlottam, hogy lövök róluk közös fotót a szökőkút előtt. Már persze az ő gépükkel… mert az enyém bizony az egész napos , három ládás túra miatt bizony az éhhalál közelébe került. Ugyan boldogan kaptam elő a Flóra-játékban nyert napelemes-akkumulátoros töltőmet, de be kellett látnom, hogy annak az akksija nem fog megmenteni, tehát erősen spóroltam a kapacitással. Semmi fotó, kommunikáció a minimumon,  gé-t is csak a legritkábban ébresztettem föl. Lettünk hát közös csapat. Én mint valami kengyelfutó, galoppoztam mellettük a Helikon-park felé, míg ők kényelmesen ereszkedtek kerékpárjaikkal a lejtős sikátorokban. A srác kerékpározás közben navigált is, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, szórakoztató kalandjaimról meséltem nekik.

Így gyűjtöttük össze a jelszó elemeit. Mire végére jártunk a pontoknak, a délután is estébe hajlott lassan. A párnak még hátra volt a visszakerekezés Hévízre, nekem meg.. hát bizony a lábam már semmilyen elterelő hadműveletnek nem engedett, bizony sajgott rendesen az egész napos tekergés eredményeként.

Egy vendéglő teraszán, hűvös sör mellett regisztráltam a találatot (a telefonom utolsó leheletével), majd a vasútállomásra vettem az irányt. Itt is van ám váratlan látványosság! (a teló utolsó +1-edik lehellete). Várni kellett a vonatra egy órácskát, de bizony az nagyon jól esett : árnyas váróterem, kényelmes pad – igen, ilyenkor MINDEN pad kényelmes tud lenni!

Este meg szerettem volna nézni egy foci-EB meccset. Nem sikerült. Azt mondják, a spanyolok nyertek 2:0-ra.

Hévíz I. - Könnyű kis túra, nehezítve


(Képek később, nethiány miatt)

(...A velünk nyaraló unokáék persze már indulóban voltak, Irány Hévíz! Az nekem is jó, gyors vizsgálat a ládák között, van ott nem egy kedvemre való cél, persze nem a tófürdő, ahhoz azért nagyobb baj kell, hogy én ilyen vizekbe belemenjek, de jónak tűnt az ötlet enélkül is. Egy gyors zuhany, ruhaváltás után már duruzsolt is alattunk az autó a híres fürdőváros irányába.

 - Nem felejtettünk el mi valamit?  - ébredt a kérdés bennem.
 - De. – mondta M. rezignáltan – Reggelizni…)


Apró gyerekekkel – akik mugliként  a játék- és fagylaltárusoknak vannak odavetve áldozatul – elég körülményesen indul a hévízi keresgélés. Elsőre is mindjárt őket kell megkeresni, mivel az óriási parkolóban már rég letáboroztak, mire mi találunk egy valamennyire árnyékosnak tűnő helyet. M. pedig jelenleg inkább nagymama, mint kesser. Gyors egyeztetés: én megyek ládáim után, ő a lányok után. Neki könnyebb a dolga, mert a kedvenc fagylaltozójukat nem téveszti el. Én meg jobb híján a parkolóban kezdek műhold-csatlakozásra várni. Nehezen érkezik a jel, de sebaj, addig ötletszerűen elindulok valamerre, amerre a tavat sejtem. Úgyis annak a közelében lesz a doboz, nem? Na, gyorsan meg is van – a fagylaltozó család…

Próbálok valakit magammal csábítani egy kis kalandozásra, de nem túl nagy a lelkesedés. Végül M. mégiscsak vállalkozik, de érezhetően nem teljes szívvel, inkább az unokákkal tartott volna. Hát így ballagunk, gondolatinkba mélyedve. A gép jobbra mutat, 200 méteren belül a cél, mindjárt meglesz, na! Na… persze, ha nem egy több száz méter hosszú épület állná az utunkat. Valahogy mögé kéne kerülni, elbaktatunk hát a végéig.
- Erre nem lehet menni, nézd, magánterület!
- De bizony, hogy arra kell menni, nézd, oda mutat a jel.
- Ott nincs út.
- A parkoló mögött van egy ösvény.
- Én nem mászok hegyet…
De persze jön, csak őt zavarja, hogy lakott helyen járunk-kelünk. Hogy kiengeszteljem vagy eltereljem a figyelmét, a kezébe nyomom a kütyüt:  - Nézd, már alig 70 méter…

Húszon belül vagyunk. Én innen már nem foglalkozom a jellel, vannak emlékeim ezzel kapcsolatban. Találok is a sétányról nyíló indokolatlan csapásokat, inkább azokat kutatom. M. meg „ott hagy”, viszi tovább a gép. Szólongat aztán, amikor rájön, hogy a g:hu egy viccelődős dolog. Nem szólok, a lábnyomokat vizslatom, mint Csingacsguk: az előttem járt „irokéz harcosok” léptei egy pontban futnak össze. Kicsit még turkálom az avart, de nincs a megszokott „háromtörzsű fa”, sem feltűnőleg összehordott ágak. Kísérletképpen beállok a kitaposott helyre… és megvan! Jópofa kis rejtekhely. Visszaszerzem M.-et is. Odaállítom a helyre, és mondom:   „Nézz!” Nem elsőre, de neki is megmutatja magát a rejtekhely.

Logolnék kényelmesen, de sietni kell, mert nagy itt a forgalom szombat dél körül. Nem értem, csak én vagyok éhes? Gyorsan visszadugom a ládát, és osonva távozom, mert följebb már egy kerékpáros pár vár a sorára, ne rontsuk el az örömüket.

Ez volt az egyszerű láda, van még egy hosszú túra, arra már végleg nem lehet ma M.-et elcsábítani. Utolsó esélyként még egy telefon unokáék felé, hátha velük hazamenne, én meg „Isten hírivel” keressek, ha akarok – de ez az esély is elmúlik, a család már útra kelt a vasárnapi ebéd felé.

Hát… Akkor ez most félbe marad. A másik ládát majd máskor. Míg a kocsi felé ballagunk, körvonalazódik a terv – de egyelőre a parkolóból kellene kiszabadulni. Némi kesselés után megtaláljuk a fizető-automatát, kijáratot, hazafelé vezető utat. 

A Nap már átvette a hatalmat, perzsel a volán, a huzat madárijesztővé kócol mindkettőnket. Tényleg ideje lesz hazatérni, mert még mindig „reggeli előtt” vagyunk.


Megint tanultam valamit: éhesen ne keress!

Hajnal a hegyen


(képek később lesznek, nethiány miatt)


A Nap még a dombok mögött készülődik, az ég alját már narancsosra színezte, de nem húzta még szét az éj függönyét, csak kívácsin kukucskált a szélein.

Készülődtünk. Rég nem kószáltunk már erdők mélyén, hiányzott egy kis kaland. A házunk mellől induló túraösvény pont jónak ígérkezett ez éhség csillapítására, meglátjuk, mit kínál az „éhes” keresőnek. Azám: éhes! Bekaptunk egy-egy kávét, más nem hiányzott. és indultunk is, most jól készültünk, túrabakancs, „Sancho-féle” bambuszbot, víz, egy kis hamubasült pogácsa, és máris,  mint Jancsi és Juliska, baktattunk a sűrű sötét erdő útjain.

Az  ösvény mindjárt egy kiadós kaptatóval fogadott. Meg nem ijesztett, csak szuszogtam jó hangosan, kattogott a fülem, így nem nagyon élveztem az ébredező erdő hangjait, láthatatlan madarak csirregését, gyíkok surranását. Egy fújtató nagyvad zihált izzadt az úton, csörtetésével elnyomott minden szelíd neszt… ja, ez én voltam.

Megszelídült persze a táj, hamarosan, legalábbis lankásra váltott, igaz, az erdőt sűrű bozótos váltotta fel. Lábunk mellett itt-ott jókora túrások tűntek fel, vadmalacék is reggelijének nyomai. Fel is elevenítettük gyorsan az ide vonatkozó szabályt, miszerint azonnal fára kell mászni, vagy cikkcakkban futva menekülni, főleg, ha házsártos, disznó-asszonnyal találkozunk (érdekes, az emberek köreiben hasonló módszer nem segít, talán a cikk-cakk még valahogy…). M. nézegette is a fákat, de szerinte egyikre sem tudna felmászni, de én megnyugtattam, hogy van az a vaddisznó, amitől bizony mégiscsak… Engem viszont a cikkcakk-futás lehetősége gondolkoztatott el…  Egy 1 méter széles vízmosás-szerű úton eléggé elméletinek tűnt a lehetőség.
Így szórakoztattuk egymást a vadon mélyén, míg megint emberi nyomokra nem akadtunk. Egy tornapálya csatlakozott be az utunkba. Akkor pedig tornázni kell. Én ugyan világ életemben szerettem az ilyesmit elbliccelni, M. azonban tartott egy röpke bemutatót a sporteszközök használatából, majd mentünk is tovább, na nem magas sarokemeléssel futva – ami számomra egy a testnevelés órák természetellenes mozgásformáiból, csak úgy simán, Dorothy ás Totó, mindig a sárga úton…

Előttünk vicces emberek jártak, ennek következtében földbe is gyökerezett a lábunk a következő útbaigazító tábla előtt. Eddig azt gondoltuk, hogy közeleg a cél: a Berzsenyi-kilátó, de most hirtelen 14 kilométernyire távolodott… vagy mégsem? Mit tesz egy tizedesvessző, ugye!

Meggyőztük magunkat a helyiértékek fontosságáról, a következő feladat pedig  geometriai volt: mennyi is az a negyvenöt fok? Elmondhatom, az bizony sok. Mert valami ilyesféle értékre emlékezett a párom. Hát, nem tudom, megvolt-e a szög, de az út megint vadul emelkedett, Az sem vigasztalt, hogy g:hu barátom már ezer méteren belülre jelezte a célt, jelzett az már sokmindent.

Nos, ahogy kapaszkodtunk az újabb siratófalon, bekövetkezett mindaz, amit az út elején elméletben végigjátszottunk: ŰA bukkanó mögül egy feket négylábú közeledett felénk, mi kitikkadva  az emelkedő miatt, ő könnyedén rakosgatta végtagjait, neki lejtője volt…
Gyorsan mellénk ért, fékezett, és… 

 - Grüß Gott! – mondta.
Meg mást is mondott, miközben megcsodálta az ő két fekete (gondolom carbon) túrabotjához képest eléggé rusztikus bambuszainkat.
- Von Panda-beer. – csillogtattam tovább ki tudja honnan előkerült német tudásomat. Váltottunk még néhány érdekes mondatot, majd kölcsönösen megbizonyosodva egymás bolondságáról, mindenki továbbindult. A négylábú dombnak lefelé, további hajnali járókelőket riogatni, mi, „háromlábúak” pedig föl, a végsőnek gondolt meredek legyőzésére.

Ott volt a kilátó. Persze, hogy a hegytetőn, elvégre viszonylag ritkán építenek ilyesmit gödörbe. Megpihenni igen jól esett, és hát ha az ember előtt ott egy kilátótorony, nyilvánvaló kényszer felmászni rá. A kilátás… hát ezért épülnek ilyesmik. Gyönyörű panoráma, a Balaton reggeli borzongós síkja, a távoli hegyek, a játékkockáknak tűnő házikók a zöld dombok között, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
M. praktikusan fentről kereste a ládát. Ki is szúrt egy kimondottan ládarejteknek kinéző kidőlt fát, úgyhogy indultunk lefelé, a csigalépcső azonban kissé megzavarta társam térérzetét, így tanácstalan kószálássá vált a ládakutatás – na persze, a technika megint nem volt túl nagy segítségünkre. Azért csak megtaláltuk egymást, aztán együtt a geoládát.

Tanulságul egy fotó: a ládára helyezett eszköz 5 méter távolságot mutat…

Hazafelé nem volt nehéz az út, lejtő lejtő hátán, kényelmes ereszkedés. Útba esett egy érdekes – és jelzett – természeti jelenség, a Vadlánlik nevezetű sziklaképződmény, és mivel  egy ideje furdalta már az oldalamat, hát ezt is levadásztuk. A tervezett röpke reggeli séta helyett persze 10 órára járt az idő, mire hazaértünk.

A velünk nyaraló unokáék persze már indulóban voltak, Irány Hévíz! Az nekem is jó, gyors vizsgálat a ládák között, van ott nem egy kedvemre való cél, persze nem a tófürdő, ahhoz azért nagyobb baj kell, hogy én ilyen vizekbe belemenjek, de jónak tűnt az ötlet enélkül is. Egy gyors zuhany, ruhaváltás után már duruzsolt is alattunk az autó a híres fürdőváros irányába.

 - Nem felejtettünk el mi valamit?  - ébredt a kérdés bennem.
 - De. – mondta M. rezignáltan – Reggelizni…

2012. június 10., vasárnap

Vasárnapi húsleves

/fényképezőgép híján a fotókat a láda blogjából vettem át. Köszönöm!/

... az volt betervezve, anyós remekműve, rántottcsirkés másodikkal, Kazincbarcikán.
Nos, ha már Barcika, néztem ládát is. Az eredeti elképzelésem egy ottani hegyi túra lett volna, csak... 

Éjszaka alapos zivatar áztatta el a környéket. A hegymászás még most sem kedvencem, a pénteki Molnársziklás túrára még emlékeztek az izmaim (a fejem meg a tegnapi lakodalomra... :) ), a sárban hegymászást így már extrém sportnak tekintettem. B-tervként ez a lankás domboldalon futó földút melletti rejtés jó ötletnek tűnt. (És hát felületes is voltam, nem bogarásztam én a logokat, itt a leírás, le van írva, hol a sírhely, hol a láda, és megvan a láda, mert megtalálták. Könnyelműség volt!)

9-kor indultunk, a kocsit a közeli lovardánál hagytuk. (a fényképezőt pedig otthon - "kezdőőőődik!"). Kiszálltunk, én már meg is csúsztam az iszapos sárban. M. nem érezte még a bajt, az ő oldalán beton volt.Indultunk, egyelőre csak az én elképzelésem szerint, vagyis nem, mert én átkeltem volna a lovardán, de M. ma nem volt kalandozós hangulatban, hát baktattunk a karám mellett. Egy ház felé vitt az út, a kapu előtt már messziről fennhangon ugatott ránk egy fekete kutya. (M. szorosan markolta az ideiglenesen kesser-ernyőnek kinevezett csomagtartóbeli tartalékernyőt.)  Jó-jó, majd félelmetes fekete őrző-védő eb lesz, egyelőre csak gyakornok, kissé mutáló hanggal, bizonytalan kiállással. Amint közelebb értünk, visszavonult a kapu vonalába, amikor azonban látta, hogy mi az ellenkező irányba fordulunk, kiesett a szerepéből, és csatlakozva hozzánk kalandozni indult ő is. Régi emléket idézett, amikor - még sehol nem volt geocaching), horgászhely-néző kirándulásra indultunk, és csatlakozott hozzánk egy borz-festésű rottweiler Ezt úgy kell érteni, hogy szerintem egy meszesgödrön kelt át, mert a lábai és az oldala középig fehér volt a beleragadt mésztől, a többi meg rotis fekete. hát az is ügyes egy jószág lehetett... aztán kísérgetett minket a városban, majd kint a Sajó-parton tovább, eleinte tartottunk tőle, a túra végére meg szinte csapattagnak éreztük. Nos, a kis feketeség jött velünk, fürgén, ugrabugrálva, majd fogócskázni akart, aztán, néhány száz méter után hazatért, gondolom, hívta a kötelesség.

M. eddig sietősen lépegetett (a húsleves vonzereje rá is hatott), aztán kezdett lassulni.
Meg cuppogni.
Meg morogni.

A sár...

 M. cipőjén kilós koloncokba gyűlt az éjszakai esőtől feláztatott agyag. Én inkább az út menti füvet választottam, az vizes volt ugyan, de nem ragadt annyira.

Közeledtünk a jelhez, szép nyílt területen, művelt kertek mellett haladtunk, a "Humor Harold" márkájú útbaigazítógép sunyin... nem csinált semmi meglepőt. Volt neki holdja, mutatta az irányt, számolta a fogyó métereket. Na, ilyenkor kezdek el gondolkodni, hogy hol van a kakukktojás a dologban? Mert van, az tuti!, Ha nem látom, nem vettem észre. Pedig már 30 métert mutat, mi itt a gond?

Meg is volt a cél, a katonasír.


Látszott az útról is. Vidáman becsörtettem, nem is nagyon zavart a bozót. Mögöttem M. már óvatosabb volt, a sárcsimbókos cipő, a melegítő+póló öltözet az én túrabakancs és dzseki felszerelésemhez képest nem  versenyképes. (Hm. Nem első eset, hogy a párom alábecsüli a szükséges öltözetet. Kétségtelen, hogy ő az elegánsabb.) Ez azért baj, mert a végső keresésben ő szokott a sikeresebb lenni, hát itt most esélytelen lesz. Mehetek magam a dzsungelbe, mert hát persze a rejtés nem a sír közelében lesz, a kütyü mutatja is, toronyiránt persze, hogy ott van az, 18-20 méterre. Remek. :( Fél méterre látok be a gazba. Jóféle gaz ez, akáctüske ujjnyi vastag, méteres csalánnal díszítve. A nyíl irányában tehát esélytelen lennék,de láttam halvány csapásokat azokon próbálkoztam.

Aki tévedt már el tüskebozótban, az tudja, mit éreztem. A többieknek: halálfélelem, kétségbeesés "Haza akarok menni!". Ha nem ment volna tegnap éppen nászútra a fogorvosom, most csikorgattam volna a fogaimat, de csakazértis bebújtam mindenhová, néha a menekülést sem érezve biztosnak...

A találatok:
  • - ecetes flakon (nem láda)
  • - szövetzsák (nem láda)
  • - permetszeres edény (nem láda)
  • - kivágott fák csonkjai (nincs láda)
  • - kutyacsontváz (fej nélkül - nem láda)
... és tüske, és csalán, és sár ,és korhadék, és pókháló, és minden vizes, és szemembe csurgó veríték, és M. hangja valahonnan meghatározhatatlan irányból, hogy "erre nézd meg!"... Erre? Nem is látom, nem hogy azt látnám, merre mutat. A viccelőgép azt írja: "menj haza, jobban jársz" (azaz elvesztette a holdjait, most éppen 21 km-t mutat, az otthon távolságát).

Megkerestem M.-et, a kezébe nyomtam az izét, vigyázzon rá ő, én elveszíteném, eláztatnám. Nála persze tüstént felébredt. Segédem (na jó, néha szerepcserés, és főnököm... :)) eltűnt a közelből, távolabbról hallottam a motoszkálását, aztán egy másik ösvényen visszatért. Megjegyezte, hogy mivel neki nincs dzsekije, én leszek az, aki mindkettőnk ötletei szerint fog fetrengeni a tüskebozótban.

És lőn...
Megmérgelődtem, most már nem kerestem kessernyomokat, hanem tüzetesen átkutattam minden négyzetcentit. És ez volt a nyerő!
Megvolt a láda! Egy kimondottan rejtésre való helyen... már ha amúgy maga a kis bozót maga rejtésre való lenne...Kissé rozsdásodó kupakkal, ezért a logbook kapott egy zárható nejlontasakot. Bejegyeztük magunkat. kikecmeregtünk a csátéból.
Leltár:

  • - térdig sáros, afölött törmelékkel vegyes ázott öltözet
  • - szúrások, karcok
  • - zsibbadó, vörösödő csalán-nyomok, bizsereg a kezem, alig tudok már írni,
de...

Megvan!

Lassan alább szállt az adrenalin a vérben, amint visszacaplattunk az autóhoz, 11 óra volt, két óránkba került ez a 700 méteres út. Nagyjából tisztába tettük magunkat, hogy valamennyire szalonképesek legyünk a vasárnapi asztalnál, mert bizony már ez lebegett a szemünk előtt (nagyon szép képzavar ez a szem előtt lebegő húsleves :))).

Hegymászásról több szó nem esett.

2012. június 9., szombat

Legenda, emlékek

Ó, azt történetet nem én írom.


A Miskolcról Lillafüredre vezető út mentén, egy kopár, meredek sziklán kereszt  vonzza magához az utazó figyelmét. Egy szerelmespár tragikus emlékét idézi: a gazdag molnár lányának történetét, aki beleszeretett a szegény molnárlegénybe, de a szigorú apa nem engedte, hogy egybekeljenek. Vagyonos férjet szánt a lányának. A boldogtalan pár összeölelkezve vetette magát a szikláról a mélységbe, így lettek egymásé a halálban ...

A fárasztó hét péntekjének második kalandja ez a hely. A leírás szerint kellemes túra, pazar kilátás, "könnyed séta"... Ezt ígérte a helyhez invitáló geoláda-leírás. Lássuk hát!

A Bükk-fennsíkon tett kirándulás után lefelé kanyarogtunk a szerpentinen.

Az okostelefon most igen okos volt, mintha sosem sztrájkolt volna, mintha sosem izzasztott volna meg misztikus utalásokkal ("ott vagy a ponton!")

A technika csodája :)

"Na, okoska, ilyenkor mutogatsz, bezzeg amikor kellenél... Persze nem bántalak én, szórakoztatóbb így az élet, mintha zsinóron odahúznál megadott pontokhoz, és kész. Csak szólhatnál néha, hogy éppen mikor leszel vicces kedvedben..."

( moonspel fotója a láda leírásánál)
A turistaút kezdetét azonnal megtaláltuk, mert agy valami mellett van. Ezen morfondírozok, hogy ez az építmény-féleség vajon mi célt szolgálhatott valaha?











Megyünk-mendegélünk, eleinte tényleg nem vészes. M. előre is siet, én beosztogatom az erőmet. Neki nem meséltem el, hogy innen a szintkülönbség a célig több lesz, mint 100 m. Nem is kell neki szólni. Egy kanyar után már ő is látja. (Visszább is vesz a tempóból. )

Egyelőre küzdök tehát a heggyel és az "irodista izmaimmal" . Jól esik megállni. Kissé lassul a pulzus, elmélkedem a hely történetén. A szerelmespár is itt járt...
GyL Temesvárról

1970


és azóta sok ezer turista koptatta gömbölyűre az ösvényből előbukkanó sziklák éleit. Az előttünk járók nyomai a fákon, üzenetek az utókornak:






Az út a szikla széléig vezet, a kilátás valóban megragadó.







 Egy kis szuszogás után indulok tovább. A következő tisztáson.... egy fiatal pár. No, a legenda nem elevenedett meg, semmi tragédia nem készül itt, ellenkezőleg, a barátságos fiatalok, a szác kezében az enyémhez hasonlóan "varázsvessző", a lány nézelődik. Lehetnénk mi is, mínusz 60 évvel (matek!) - mondjuk akkor nem volt még ilyen csoda, gps, miegymás. Bizony-bizony, egy kessertárs és a társa. Tapolcáról. (Mielőtt belegondolnék, hogy nagy dolog, Tapolca a hegy túloldalán van, pontosít: az "igazi" Tapolca, ott, Nyugaton" :)
  
Ruudvan és párja
Gyorsan megy a társalgás, közben haladunk tovább. Így én sem szuszogok annyira (viselkedni kell - igaz, hogy a meredek nagyján már túl is vagyunk). Szerénykedik a srác, hogy "csak" százvalahány ládája van, hát persze, nekünk 28, úgyhogy felnézek rá, mint Nagy Öregre. Az ő ládász-múltját a mi helyismeretünk ellensúlyozza, ellátjuk  tippekkel, hogy mit, merre érdemes keresni  - na nem gps-sel, hanem például kisvonattal, szimat után, stb.

Közben azért zajlik a keresgélés is. Élesednek a kütyük, most az enyém is "precíz"(kedik), kérdezem a sráctól, mit mond az övé, titkon azért, hogy megbizonyosodjak a sajátom életrevalóságáról - hejh, régi szép idők, amikor a telefonnal telefonáltunk! - Jó lesz az, közel vagyunk már. Már mindenki keres-kutat, a gépet felváltja az ember. 

Aranyszín avarral terített kis tisztás közepén áll a kétfelé ágazó ölelkező fa. Mintha a környező tölgyek, bükkök tapintatosan félrevonultak volna mellőlük, ne zavarják a két egymásba feledkezett törzset. Nem tudom, mire gondolt a rejtő, amikor ide helyezte a ládát, nekem megható gondolataim támadnak. Szép, na!

A találat a lányé (hehe, ők is hasonló cipőben járnak, mint mi!). Logolás, könyvelés, iktatás, ahogy szoktuk. A fiú mesél egy sztorit, amikor otthon jött rá, hogy elfelejtette megnézni a jelszót  -mint pl mi az első ládánknál...) 
Visszafelé még pár kép a kilátás miatt, nekem meg már megvan a harmadik pont, amit fel kell még keresni:
A Kisgergely fagyizó. Csábítanám én a fiatalokat, elférnének a kocsiban, de  más tervük van, hát elköszönünk.


Emberek, aki a környéken jár, ezt ne hagyja ki!



Többféle fagyi nincs is!

A jól végzett túrázás jutalma egy-egy fagyikehely,

Menekülés a városból

Péntek délután.
Bonyolult hét volt, elég már belőle, menjünk haza.

Rátört a városra a Nyár, tegnap még későőszi hangulat volt, ma 30 fok, izzik az aszfalt, és az emberek is - mintha megártott volna nekik. Az út hazafelé lámpákkal teli, mégis, 1-200 méteres távokon előznek, dudálnak, üveghangig forgatott motorral tűznek... a következő lámpáig, ahol utolérem őket bambán csurogva.Nem harcolok én az úton, de érzem a levegőben, mint zivatarban az ózonszagot, a feszült agresszivitást.

Menjünk innen!

Hm, hová is?

Víznyelő a Bükkben


M.-el megegyeztünk, hogy sűrű lesz a hétvége, szombaton lagzi, vasárnap szülőlátogatás, tehát ne is gondolkozzak holmi horgászatokban. Nem, hát nem. Úgyis kellene még egy utolsó találatot belogolni a Flóra-játékba. Igaz, nem nagyon van már errefelé "el nem használt" láda, a vésztartalék a  Létrási-vizesbarlang, de az sem a szomszédban van, hanem a Bükk-fennsíkon. Máskor biciklis vadászatot terveztem volna erre, de az egész napos program lenne, most marad az autó. Gyors átöltözés, egy-két cuccot, palack vizet pakolok a táskába, és már indulunk is. (Az igazság az, hogy egész héten gondolkodtam ezen a pénteki kószáláson, térkép, Google, ládainfo, időjárás-jelentés, minden játszott, úgyhogy nem indultam készületlenül, ami, mint kiderült, bölcs dolognak bizonyult...)


Duruzsol az autó, mászik lelkesen a hegyre, a letekert ablakokon bezúduló sűrű erdei levegő kócolja a hajunkat, ez kellet, hűvösebb is van, nem vakít a fák közé beóvakodó napfény. Egy kerékpárost hagyunk magunk mögött a szerpentinen, izzad, birkózik a heggyel. Hát igen, ehhez én már "öreg" lettem volna úgyis, másnak találták ki a hegyi kerékpározást.


A fennsíkra érve én le is parkoltam volna, mondván, gyalogoljunk (höhö, most bezzeg duhajkodnék), a józanabbik felem (M. :)) azért továbbhaladást javasolt. Hagytam magam meggyőzni, már csak azért is, mert volt még tervünk mára, és én már tudtam, hogy az izmozósabb lesz. Végül csak letettük az autót, kezdődjék a keresgélés. Kütyü indítása, lássuk csak: affene! Ez már megint tud valamit... de megtartja magának a tudást. Most keresgél ő műholdat, de ennyi. Szerinte 13 kilométerre vagyunk a ládától. (Eszembe jut a kalandos kereszt-keresés, ahol neki volt igaza...) M.-nek nem nagyon reklámoztam a dolgot, mutattam neki a kinyomtatott térképe, azt meg köszönte szépen. Hát, maradt az "intuitív kesselés". Nincs itt erdő, széles nyiladékra értünk ki, a guglis képekről sejtettem, nagyjából hol lehet a barlang... de hogy kéne oda eljutni? "Természetesen" toronyiránt! A combig érő csátéban ösvény.félét véltem látni, elindultam a halvány nyomokon. A g:hu továbbra is el van tévedve. Lehetne egy kutyám, valami kopó, vagy véreb, ráállítanám a csapára, és odavinne a ládához. De nincs. M. szerint nem létezik, hogy erre kell menni. megértem, ami nekem combig ér, az neki majd' derékig, a szamárkóró, csalán átszúr a nadrágszáron... lehet, hogy nem erre kellene menni?

A kósza csapások végül egy határozott füves ösvénnyé álltak össze, eloszlatva a kétségeinket. Egy kicsit még cikkcakkoztunk, de csak kíváncsiságból. mert megvolt a barlang. Komor hangulatú nyirkos üreg, hideg lehelete megborzongatott. Világítóeszköz nem volt nálam, azért tapogatózva, próbálgatva a lépéseket, beóvakodtam egy sötét "járatba" (ami végül inkább csak üregnek bizonyult). Barlangászás közben motoszkált bennem a kérdés, hogy minek mászok én ide be, de az a mondat jutott eszembe, amit valamelyik híres hegymászó válaszolt a kérdésre, hogy miért megy fel a csúcsra: "Mert ott van!"

Na rendben, barlangunk van, de ez csak fél siker. láda is kellene. A kütyü még mindig "tanácstalanul tárta szét karjait" következett a családi ládaderbi.

Mentünk fel...

Mentünk le...

 keresgéltünk háromtörzsű fát 


(ez úgy látszik, kötelező eleme az erdei rejtéseknek), kis követ, minden elemet, de azért ez nem adta meg azonnal magát. Igazán nehéz nem volt, de nem egy pillanat alatt került elő.

Fotózkodtunk...

A találat ismét M.-é
(jelentkezett a másik rossz szellem is: most a fényképezőgép akkumulátora kezdett elfogyni, a változatosság kedvéért).

A visszaút hasonló volt az idevezetőhöz, át a gazon. Azért, mert láttunk ugyan egy széles gyalogutat a barlang melletti domboldalon, csak nem tudtuk hová visz, nem mertünk próbálkozni. Ez azt a szabályt erősítette, mely szerint "ha nem azt az utat választod, az vitt volna a jó helyre" (majd egyszer idemásolom a kesser-Murphi törvénygyűjteményt, szerintem már szinte kimerítettük az ott foglaltakat). A kocsihoz visszatérve ránéztem a telefonra: hát...! Szerintem röhögött, és mutatta, hogy 97 méterre vagyunk a ládától! És, hogy teljes legyen a megsemmisülés, M. rámutatott az aszfalttól induló, túraösvényre.(Nahát, hogy utólag minden és mindenki ilyen ügyes! :)

2012. június 3., vasárnap

Föld alatt, föld felett II.



Avagy: ... Isten végez (Lásd: Föld alatt, föld felett I.)

Még avagy: Hogyan lett egy templomlátogatásból kétnapos izomláz?

 

Tehát, a miskolctapolcai sziklakápolna felkeresése után még fiatalnak ítéltük az időt a hazatérésre, a kütyü szerint pedig kényelmes alig másfél kilométeres sétával elérhető a Görömbölyi pincék ládája.  
(...és földvár! Ennek még jelentősége lesz, de ekkor még nem foglalkoztam vele. Később kiderül, hogy könnyelműség volt.)


Jó emberek


Széles murvás út vezet Miskolctapolca "tetejéről"Görömböly pincéihez. M. fel is vetette, hogy akár biciklivel is jöhettünk volna, az idő szép, az út sima, az emelkedőkön legföljebb toltuk volna... Nem volt ellenérvem, tényleg jó ötletnek tűnt, de hát, már túl voltunk ezen a döntésen, itt gyalogolunk a lankás dombokon, szembe velünk egy-egy sportos kerékpáros szuszog, izzad fölfelé (na ugye!), M. könnyedén lépdel fehér tornacsukájában, kezd rámmelegedni a bakancs...
Egy kanyr mögött három kesztyűs, hajladozó embert pillantottunk meg. Ők is a természet barátai, sőt, talán ma inkább azok, mint mi. Szemetet szednek. Tényleg, a TESZEDD akciónap is ma van! A három aktivista nyomát Görömbölyig követhettük, termetes zsákhalmok formájában. Ha már mi nem álltunk be - mint később kiderült, mégiscsak...), egy fénykép idejére megállítottuk őket. (Én tudtam, hogy a blogomban meg fogom említeni őket, bár akkor még nem tudhattam, hogy mi lesz a történet.)

Gratulálunk!
Még néhány kanyar, és felbukkantak a távolban azok a bizonyos görömbölyi pincék. Előttük a domboldalon legelésző lovacskák... egy lovarda, tehenek, patak... teljes falusi romantika
Lovak a távolban
  Az iránytű már métereket számolt, a pinceházak között kószáltunk. Érdekes hely ez, egymás fölött három vagy négy szinten sorakoztak a borospincék. Egy gyalogösvény vezetett fel arra a szintre, ahol a rejtés első ládáját sejtettük - az ösvény közepén egy összetört hordó darabjai. Átkeltünk rajtuk, ás éppen felértünk a következő szint házikói elé, amikor három lovas ember bukkant fel a kanyar mögül!

A Görömbölyi Lovasegylet tagjai


Füvet eszik, nem embert...

 ... M. mégsem mert felülni rá. Engem, a magam termetes termetével, nem is invitáltak a férfiak. Megértem! A lovasok helybéliek lehettek, a gazda szemével néztek körül, és egyikük ki is szúrta az ösvényen heverő törmeléket. "Letámasztotta" a járművét, a paci falatozgatott az út melletti fűből, mi meg összeszedtük a széttört hordó darabjait. (Ennyi hozzájárulásunk mégiscsak volt a TESZEDD akcióhoz)



 Na, de mégiscsak a ládáért jöttünk, irány keresgélni. Na de itt három dimenzióban kellene navigálni, mert egymás fölött 5 méterre futnak az utcák. A kütyü hiába mutat 8 métert, azzal itt nem megyünk sokra. Egy autó érkezett éppen, gondoltam, a gazdáját megkérdezem, merre van az a bizonyos pincekápolna. Nem tudom, van-e kesser-szabályzat, és abban mi vonatkozik a "mugli" segítség igénybevételére, én mindenesetre nem hagyok ki egy lehetőséget, ha érdekes, barátságos emberekkel szót válthatok. Ez pedig egy ilyen helyzet volt. A véletlen egy lelkes lokálpatriótával hozott össze minket. Nem mutatott rá a helyre, csak az útra, ami oda vezet, majd ment dolgára. a kápolnát és a geoládát így viszonylag könnyen megtaláltuk.

A pincekápolna. Ezt most nem láttuk.
Visszafelé ismét beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy övé volt az összetört hordó, van itt neki egy pincéje, ha nem sietünk, megmutatja. Hát dehogy sietünk! Egyébként is barátságos ember volt, mi pedig kíváncsiak.
A pince elsőre szokványosnak nézett ki,

de amint beléptünk, különös, érdekes látvány tárult elénk: 
Vendéglátónk Lénárt Tibor A honlapja.

  a pince falába a gazda domborműveket faragott:

 

 
 
A borospince lényegéről, a borról sem feledkezett meg.

"A bor előtt meg kell hajolni!"

Nemes penész

 Egy kóstoló, valamint a pincéjében tartott idegenvezetés után búcsúzóul még adott egy tanácsot: Ha igazán különleges pincét szeretnénk látni, keressük fel Ducsai Attilát. Miért is ne? A mai ládakeresés, úgy látszik egy szórakoztató helytörténeti kirándulássá válik, de hát ezért érdekes az egész.
Szépen rendben tartott porta, a pincesor alsó részén. Barátságos fiatalember, kérésünkre készségesen beinvitál minket, megismerkedünk párjával is, valamint a szolgálati macskával (sok az egér errefelé)


És hát a pince... lélegzetelállító! Attila egymaga alakította ki, egy meglévő borospince "kibővítésével" (a bővítés nagyon szerény kifejezés erre a munkára)

Az "előtér", a régi pince



Mária

Tervek



Az oszlopokon ősmagyar szimbólumok

A mennyezeten a Turul

Le voltunk nyűgözve!


Köszönjük a különleges élményt, a barátságos vendéglátást, és jó egészséget kívánunk Ágnesnak és a hamarosan érkező utódnak!

"Földvár felé félúton"

Nos, a láda multi, a fele megvan. A másik fél egy földvár, "Leányvár" néven szerepel a turistatérképeken.
Na persze... csakhogy nekünk nincs túratérképünk, csak a drágalátos kütyü, ami eddig még majdnem mindig valami sanda tréfával tett próbára. Túrázni meg tényleg nem készültünk... bár, én bakancsot húztam reggel, csak hát ketten vagyunk. Mindegy, nem lesz ez bonyolult, sárga kocka jelzés, majd odamegyünk, egyértelmű. Ballagunk is, fölénk borul az erdő. Madarak rikoltoznak, színes bogarak igyekeztek elrejtőzni előlünk, őz menekült a sűrűben, vaddisznó-dagonyák mellett vitt az út.
Az erdőben ma elég nagy volt a forgalom. Teljesítmény-túrázók jöttek és siettek tovább, aztán elmaradoztak a járókelők. Az út egyre meredekebbé vált, a kitaposott ösvény valahol elveszett egy réten, aztán meglett ugyan, de mintha nem az a jel lett volna a fákon, mint kellett volna. A kütyüt kérdezgettem, és persze, kajánkodott: 1,5 km volt a távolság, hiába mentünk másfél kilométert! És nem változott... Csak az akkumulátor töltöttség jelzése, sárgára. Na, szépen vagyunk. A kütyü le fog állni, mi körbe-körbe baktatunk a cél körül, a nap is elbújt, vihar előszele nyikorgatja a fákat. Kezdtünk az eltévedés biztos útjára lépni, visszafordultunk, aztán mégsem, kikapcsoltam a telefont, hogy takarékoskodjak az akkumulátorral, aztán, mivel teljesen elveszettnek éreztem magam, mégiscsak visszanyomtam. Aha, viszont így már nem talált műholdakat az égen a kis édes, a távolságra azt írta, hogy "?" az iránytű béna, halvány kis pöcök lett. Dőlt rólam a víz, M. is fáradt már alaposan, egy gaztenger közepén egyszercsak megszólalt, hogy a cipője nem alkalmas ilyen kalandokra. Hát, remek rádöbbenés, gondoltam, betérünk az első cipőboltba...
Szerencsénk a túrázók miatt volt - mert azért a szerencse nem szokott minket cserben hagyni, az már sokszor kiderült - akik csúnya nagy sárga szalagokkal jelölték meg a számukra követendő utat. Most nagyon szépnek tűnt a jel egy tölgyfán, azért is, mert korábban az egy srácot megszólítottam, aki mutatta a térképét, amin rajta volt ez a Leányvár-jel (mondom, állandóan zaklatom, faggatom a járókelőket, bizony néha jól jön az ilyesmi). Visszataláltunk a a sárga kocka jelre (mindig a sárga úton!), És mint Dorothy és Toto, rendületlenül követtük is! Találkoztunk egy "útbaigazító táblával" is, ami legalább a hazaútra segíthetett volna, de nézzétek csak:

Merre van Tapolca?

És igen, meglett a földvárhoz vezető jel is. Egy fán kis tájékoztató is volt, most már csak a láda hiányzott. A g:hu feltámadt zombi-állapotából, volt irány, volt távolság, már csak néhány métert kellett mászni (mi az már nekünk), egy kis keresgélés, és megint én fogtam meg a ládikát, ma nem M. volt a nyertes - bár lehet, hogy összetettben még övé a több láda.
Logoltam. Egy olyan helyen, ahol "semmi sincs", ahová a turistajelzés sem vezet fel, ahol a "földvárat" néhány hepehupa és erdős bozót képezi.
Ekkor az ösvényről szuszogás, zörgés hallatszott, majd előbukkant egy magányos vándor, egy nő hátizsákkal, bakancsban, látszott, hogy ő nem most kezdte... Nyilvánvaló volt, hogy a láda kell neki is, de nem! Eltévedt! :)
De jó!
Mi lettünk a profi túrázó segítői! Neki ugyanis nem volt térképe, de kütyüje sem (mondjuk nekem sem nagyon, nem is próbálkoztam a helyszínen logolni), és kereste a Tapolcára  vezető utat. Hát, mi már ismertük az erdő minden zugát, úgyhogy hármasban baktattunk visszafelé, a turista, és a két sokat tapasztalt ládász.
Két hölgy, még földik is. Észre sem vették, hogy lemaradtam :)

Sziszegve, merev lábakkal értünk vissza a görömbölyi buszvégállomáshoz (Előtte a tábla: Leányvár 3,9 km. Höhö, már akinek, én tudok egy olyan utat, hogy 15!) Jött is a busz, felszálltunk, leültük. Csodálatos, mennyei kényelmes busz volt ez! Amikor le kellett szállni, akkor döbbentünk csak rá, hogy az egész napos hegyen-völgyön kószálás bizony legyőzte városi igénybevételre kondicionált izmainkat.
Mindegy, megvolt a GCGORI, 4-re hazaértünk, a horgászcimborák pedig fél 5-re ígérték érkezésüket. Ugyan lépni alig tudtam, de nem lehet lemondani egy ilyen lehetőséget, nem igaz? 
Éjfélre értem haza.



Ja, fogtam három pontyot.
:)))