2013. április 28., vasárnap

DEocaching szubjektív



Szubjektív- nagyzolok itt, hát persze hogy az.

Megyünk játszani! Hajnali keléssel, mert azért Debrecen odább van, de mit az nekem?
Szendvicsek – bár ez most nem lakatlan hegyi túra, szerintem Debrecenben szombaton lehet ennivalót szerezni, de hátha nem?

Szóval minden cucc bekészítve. Csak úgy összevisszában: spec. Sancho-féle bambusz túrabotok, 15 liter ásványvíz, kábelek, telók, Garmim, a kölcsön jószág a fiamtól, mert valamiért a megszokott és bejáratott telókat nem veszi komolyan a GC. Tényleg, lehetne valami fejlesztés-féléje a g.hu-nak, hogy lehessen rá valamiféle koordináta-töltést eszközölni, mindjárt mondom is, hogy miért. 
Ja, a felsorolás: kalap-kabát, bakancs (a másik altéma: szép új bakancsom!) kissé makrancos a lábbeli, félig leszedi az egyik körmömet felhúzáskor, akksi, lámpák, töltők, tóllak, töltőtollak (hehe, az nem is), Maaargit, mert ugye túl vagyunk már a térkép-böngészésen, váltóruha, láthatósági mellény, termosz, kávé. 

Maaargittal kezdünk, aki csak a célnál játszik velünk egy kicsit, mert ő tud egy rövidebb utat, de szeme nincs, így nem látja a kaput-sorompót, sértődött hangon mondja: „na jó, ha te okosabb vagy, akkor minek hoztál – de legyen: úúújratervezés”.

Áhá, ösmerős arcok a támaszponton. A nevekkel kissé hadilábon állok, azért ezt álcázzuk. Regisztráció, kapunk szép karkötőket, pólót – hopsz! M. pólója kissé sátor-szerű. Szerintem ő mondta, hogy XL-est rendeljek neki, szerinte dehogyis, mindenesetre megtréfált minket a valódi emberre szabott méretezés, így jár, aki a kínai iparhoz igazodott. Szerencsém van, nekem pont megfelel az a néhányXL.
Amateur (na jó, „családi”) játékban indulunk. Egy év, százegynéhány doboz abszolválása után nem vagyunk mi olyan nagy mellénnyel. Az adatokat beszippantotta az Oregon (nem lesz ez mindig így…), induljunk!

Az épület előtt téblábolok, nézegetem a használt Caola-szappan alakú csodagépet. M. gyakorlatiasabb, tehát elindulunk arra, amerre mindenki. Én csak minimálisan vagyok jelen a valóságban, baktatok M. mögött, szememet a „napfénynél is kitűnően olvasható” képernyő kis kék nyilacskájára szegezve, mert ugye az mutatja az irányt, az utat, a célt.

Ez ugyan nem. De miért? M. előkapja a gé-t, na persze, de azon nincsenek rajta a pontok, és nehogymár meghátráljak, kell működni ennek is!  Kell-é? Azértsem.

Még jó, hogy amatőrök vagyunk, visszamehetek a táborba, hátha valaki kitanít gyorsan a hi-tech használatára. Útközben leszólítgatom a szembejövőket, de senki nem vállalja az oktatást, most nem elemezgetem a furcsa tekinteteket és a mögöttük felsejlő furcsa gondolatokat a kesserről, aki a geo-versenyen 200 méter alatt eltéved.

A szervező srácok készségesen elmagyarázzák, hogy a kütyü egyszerűen megsértődött, hogy a zárt Lovardában játszadoztam vele. Nem látott holdat, hát felhúzta az orrát: „akkor nem játszom”, és duzzogva a fal felé fordult. Egyszerűen ki kell kapcsolni, majd a szabad ég alatt újra be, majd’ megbékül. Úgy is van – mindenesetre elkönyvelem magamban, hogy ez az izé (is) nőnemű.
Mendegélünk tehát, kb. utolsóként, első láda megvan, aztán a második – itt már összebarátkozunk egy kis csapattal, egy lelkes fiatalember és apukája, Áron és csapata ők. Sztorizgatunk, ballagunk pontról pontra, ezért jó amatőrködni, nem szorít a teljesítmény-kényszer. Útba esik több hasonló játékos, kis találkozó az erdő mélyén, jó sokan vagyunk itt!

A túra vége éppen jókor jön, mert… mert bizony a lábam kezdi jelezni, hogy ennyi kilométer neki éppen elég a szép új, könnyű, szellőzős, speciális bakancsban. Ne már! Még annyi a dolog!

Ebéd után frissülés a szálláson – ami, a korábbi felületes nézelődésemmel ellentétben nem pár száz méterre van a Bázistól, jó az 6 km-nek is. Debrecen nagy város. A gond ezzel csak annyi, hogy délutánra városnézést terveztünk, kellemes sétával, sörözéssel, ejtőzéssel, megalapozandó az éjszakai versenyt. Na igen,  de az éjszakába a város túlfelén fogjuk bevetni magunkat, tehát oda kell majd az autó – a sörözés helyett marad egy szánalmas alkoholmentes kísérlet a gyalogtúra végén. Egy ládát akarunk csak becserkészni, a Nagytemplom harangját, úgyhogy ott kóválygok a falnál, és éppen megtalálom a „torony két falát összekötő vasszerkezetet”, amikor egy jótét kessertárs szól, hogy ne fáradjak, mert az bizony fent lesz a toronyban, ami már zárva… Pedig 5 métert írt a gé. Ja, magasságot, azt nem tud J  (Eközben M. az üvegpiramisnál üldögélt). Akkor legyen mégegy doboz, valami „Halköz”. Úgysem horgásztam már hónapok óta, legalább ezt! Az Ad hoc ládázás szokásos tréfái közül az egyikkel szembesülök: máskor akkurátus térkép-nézegetéssel készítem elő a feladatot, google, tuhu, minden – most csak a gé irány-távolság eszköze van a kezemben (a szappan is, de az sem boldogít), a cél a falban van 20 méterre? Mondjuk a házak között megbolondul a GPS, van az úgy, de túl egyértelműen mutat egy üzlet lehúzott rácsa felé. „Ülj le, nyúlj alá” – mi van??? Minek nyúljak alá? (Vagy kinek?) Ebből telefonálás lett. Ja, hogy van egy kis sikátor, ami nem szerepel a letöltött térképeimen. Érdekes.

Vissza a szállásra, hogy meglegyen a délutáni 10 km is. Van ebben azért tanulság: simán bevállalhattuk volna a profi távot, akkor sem mentünk volna kevesebbet – no, majd legközelebb! A lábamnak mindegy. Már délután megállapította, hogy nem vagyok épeszű, azóta azzal szórakoztat, hogy újabb –és újabb lábujjakat jelöl meg fájdalmasnak. Mennyi lehet ezekből?: Húsz? Harminc? (Előnye is van azért a dolognak: a hetek óta szórakoztató derékfájás „labdába sem tud rúgni” emellett.)

Előttünk hát az éjszaka. A verseny helyszíne koo-kkal megadva, ami kissé aggaszt (ismerem magunkat), ezért némi ráhagyással indulunk, hogy ha mégis mellé lőnénk maradjon idő korrigálni.

Maaargit egy városszéli legelőre irányít, a füvön megyünk, majd a beszélőke utasít ekként: „fordulj élesen jobbra majd élesen jobbra, és érkezés a célhoz”. Mókás, de hogy legyen neki öröme, fordulok.
Mégiscsak jó hely ez, itt a Geo-furgon (pálinkafesztivál van ráírva), a srácok a derült ég alatt egy sörsátor felállításával foglalatoskodnak, hárman küzdenek a rudakkal, beállok negyediknek, bár normál esetben ezt egyedül szoktam felütni. A végén azért felmerül bennem a kérdés, hogy minek is kell a csillagos ég alatt, éjszaka egy ilyen fedelet összerakni – talán így nagyobb a komfortérzet, vagy komolyabb a „Bázis-feeling”…  Idővel gyarapszik a nép, feláll a technika, töltenénk koordinátákat a kaolába – ha lehetne. Most azt találja ki a drágaszág, hogy nem áll szóba a helyszínen lévő számítógépekkel. (Míg csodálkozva téblábolok a geo-guruk körül, bízva benne, hogy valamelyikük csak-csak beleszuszakolja a pontokat ebbe a makacs kavicsba, a mellényem világítani kezd a sötétben: egy fáklya lángja belekapott, azért. Így tényleg sokkal jobban látszom, de azért eloltom, maradjon belőle későbbre is.)

Koordináta nincs. Akkor?

Látom magam, amint a pusztában, pislákoló fejlámpa-fénynél pötyögtetek papírról a g.hu-ba adatokat, vagy sikerül-vagy nem alapon, majd lassan elnyel bennünket a hortobágyi éj…  Á, nem kell ettől félni! Annyian vagyunk itt, egy barátságos csapatba betagozódunk, és már indulunk is. 

Nekem kissé kihívás az iram tartása, konkrétan bicegek, a spec. bambusz kesserbot sokkal többet ér, mint a fejlámpa, bár ettől lassan a vállam is sajogni kezd, mindegy, nem az a helyzet, amikor leülhetek egy fél órára, inkább nem foglalkozom tovább a bakancsba darált ujjaimmal. A rejtések amúgy érdekesek, de belátom, hogy ha magunk keresnénk, még a pusztai hajnal is itt találna minket. Kétféle akadály van: az egyik trükkös (uv-fény, beszélő doboz, etc.), a másik fáramászós. A harmadik meg trükkös-fáramászós. Esküszöm, egyszer tényleg egyedül végigmegyek egy ilyen pályán, ha az elmeosztály befogó-autója hamarabb el nem visz: éjszaka, sötétben, fejlámpával+ gps-sel 120 kilósan fákra mászkálni elhagyatott erdőkben… Hogy is szól a reklám? „Megfizethetetlen. Minden másra ott a Mastercard!”

Az éjben történő vánszorgás nem nagyon szórakoztat, nem fogok erre rászokni. Én a bámészkodást szeretem ládászás közben, itt meg 15 méter a lámpa hatósugara. 

Úgy a pálya harmadánál belebotlunk egy, az út közepén, tábortűznél piknikező kis csapatba. Na, ezek jól jártak, ha egy kis elvonulást, éjszakai csendes heverészést terveztek, most keresztülsétál a táborukon 150 fejlámpás elmeháborodott. Elkapok egy mondatfoszlányt, egy srác kijelenti, hogy „basszus, úgy nézek ki, mint John Travolta!”. Hát, ja: sötétben én is!

Szerencsésen visszatalálunk a harcálláspontra, feladat abszolválva.

Vasárnap.

Az eredményhirdetés előtt még egy-két dolgunk lenne: az egyetemi multiláda, ami nem egy ördöngösség, csak jó nagy ez az egyetem, jövünk-megyünk benne, a pontok nagy része itt van (egy része meg nem itt, de majd!). És, a másik láda, a füvészkerté. Mindjárt másodszorra meg is találjuk a bejáratát. Egzotikus növények között ballagunk, harsány madárdal tölti be a reggelt.
 A Cache megvan, 
Nem itt! (hehe)

kifelé menet elhaladunk a portásfülke előtt, nyílik az ablaka, idős úr közli, hogy 8-kor nyitnak. Nem baj, mi már kifelé megyünk! (Nem kellett volna valami belépődíjat fizetni? Mindegy, erről már lemaradt az öregúr.)

Az eredményhirdetés flottul zajlik Fattila szinkrontolmácsolásával,

 majd elköszöngetés után megyünk a többi ládáért, elsősorban is a Rákóczi-harangért. Jókor kell menni, ott van az, a templom-belső pedig kötelező tananyag. Amíg várunk a bejutásra, legyen a másik templom. Hát ott tökéletes a rejtés, a fal mélyedésében megbúvó doboz fél méterre behajolva sem látszik. Körbemegyünk vagy háromszor, mire előkerül. Nem tudom, más milyen egyszerűen találja meg ezeket a ládikákat, mi lassan valami templomfal-néző szekta tagjainak tűnünk, ha belegondolok, a korábbi „Városkapuk” rejtés, tegnap a Nagytemplom, most ez.

Végre megvan, ahogy a harang is,

 panoráma a toronyból, 

a déli harangszót fent hallgatjuk (az igazi az lett volna, ha a Rákóczi-harang kongatja el a delet, de mindent ne akarjak), ezután Maaargit percei következnek, kétszer visz körbe ugyanazon az útvonalon míg keressük a Hortobágyi utcát. Viszont legalább pontosan a malomnál parkolunk, keresni sem kell, szinte a kezünkbe hullik a doboz. 

Már csak az egyetem utolsó pontja kellene, ó, azt ismerem, mindig ott szálltam le a buszról, nem is kell megállni, majd az autóból megnézzük.

De.

Meg kell állni. Mert a lovacska-kompozíció menet közben máshogy néz ki, mint ha körbejárjuk. Ami messziről sörénynek tűnt, az farok, nem annyi a ló, ahány fejet láttunk, na.

Megvan minden elem, nézzük csak: írom be a számokat, ahogy a jelszó összeáll, itt egy évszám, ott egy életkor, ilyenek. M. ugyan szól, hogy nem kellene inkább összeadni a számokat? Már minek kéne? Mit ad ki, ha a professzor életkorát összeadjuk a lovak lábaival? Ugyan! 

 Hibás jelszó! Na, elkalimpáltam, persze. Ismét… Hibás jelszó… Mi van? Akkor most mégegyszer elolvasom a leírást: „… a kapott számokat össze kell adni…” Hehe. Mondtam én!

Van még egy láda, amit már többször kerestünk, amolyan hazafelé-utolsóként. Volt, hogy sötétedés után. Maaargitunk akkor egy benzinkúthoz vitt minket, és azt mondta, jó lesz. Na, most ugyanezt tette, világosban. Hogy akkor ez most mi? A Nagyerdőben kéne lennie a Nagyerdő-ládának, itt meg szántó, kertek, és persze a MOL. Ok, leparkoltunk, elő a kedvenc tárgyainkat: M. mobilját (az enyémből az idők folyamán valahogy elkopott a GPS), az egy jó kis sétára invitál minket, de legalább látszik a cél, jó pár száz méter, és persze légvonalban. 

Kényelmes sétával - a lábam ennyit tud, bár a cipő-ügyet megbocsátotta, de ma már nem forszíroznám a dolgot - egy óra oda-vissza, klasszikus, erdőben rejtett dobozzal.

Vége főcím, stáblista, szimfonikus zenekar…

Ha ez egy western-film lenne, most a hős lassan ellovagolna a naplementébe. Ugyanez Debrecennel és velünk:
Sancho és M. lassan elautózik a naplementébe.

Utóirat: hétfőn munkanap. Frissen kipattanni az ágyból – majd máskor. Most inkább leltár: izomlázak, feltört lábak, beszakadt körmök, a készülődés rutinja sehol (el is késem a szokott buszt). Csak ezt a napot éljem túl, majd keddre kialszom magam. Az élmények pedig ülepedjenek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szólj hozzánk!