„Egy Gyűrű mind fölött, egy
Gyűrű kegyetlen, egy a sötétbe zár, mert bilincs az Egyetlen.”
Vannak dolgok, melyek foglyul ejtik a lelket. A gondolataid a
legváratlanabb pillanatokban tévednek arra, egy idő után kezded úgy osztályozni az
eseményeket, hogy közelebb visznek-e a vágyott célhoz, vagy sem.
Tíz hónapja, zsenge kesser korunkban Tokajban sétáltunk, és hát ott volt az aszús láda. Mókásan bukdácsolva, „háztetőkön bolyongva” (!)
kúsztunk-másztunk a dobozért, aztán vissza a városba, aztán megint fel a
hegyre, mire lassacskán leesett, hogy valami olyasmihez nyúltunk, ami
megigézett, elvarázsolt, rabul ejtett.
Mert miféle dolog az, hogy megvan a láda, kezünkben a jelszó, és
mégsem?
Ja, hogy kell még kilenc másikat hozzá gyűjteni?
Jó!
Akkor ide nekem a kilenc ládát!
Hát, ez a kilenc láda tíz hónapunkba került. Ha megnézem a túráinkat, látszik
a vonzás, ami a Hegyalja felé vitt minket. Persze a gyermekkorom is, a Tisza, a
Bodrog is… és a ládák. A „Boros ládák”,
csak így hívtuk magunk között.
A naptárban lassan gyűltek a találatok. Mert volt, amelyik
megsétáltatott ugyan, de inkább bújócska volt, mint „ládaharc”. Aztán, egy
unokás túrán belenyúltunk a jóba: Abaújszántó fölött egy kálvária megmászása,
utána még több száz méter bozótharc, a végén meredek sziklák közé
ereszkedéssel, na, az emlékezetes volt. Addig is volt szerencsém hegymászáshoz,
de ez azért komolyabb volt – hozzátéve, hogy a termetem finoman szólva „nem
atletikus”. Mégis, tetszett a dolog, levegőt kapkodva is eltöltött valami jó
érzés: megcsináltam! És, ahogy visszatért belém az élet, lehetett gyönyörködni
a tájban, a természet dolgaiban, ingemet megszárította a szél, simogatott a
csend… szép volt, na!
A fele szépen összegyűlt, de megnyugvást nem jelentett, mert ott
a többi, és ott az „egy láda mind fölött”, és az nekem KELL!
Készültem.
Útvonalterv kell, hol vannak a „borosok”, mi esik még útba közben, mit
hagyjak máskorra, egy másik túrához:
Az öt hiányzó rejtést felrajzoltam a térképre, egy szép kis hurok lett
belőle. Ahogy nézegettem, éppen belefér egy napba, ha semmi nem jön közbe.
(De olyan nincs, mindig közbejön valami!) |
Akkor tehát szűkítsünk, például hagyjuk
ki Boldogkő várát…
Terveznek! :) |
Jé, ott a boldogkői vár… Hát ugye, most nem fér bele a programba, majd
máskor bevesszük. El is marad, szűk völgyben kanyarog az út, majd egy apró
falucskába érünk.
Hm?
Ez mi?
Biztosan nem Gönc, ahol kezdeni akartunk. Valamit
sikerült elkalapálnom a naviban, úgy. Piros kis cimboránk vigyorog, mi meg
nézelődünk.
Vissza kell menni, az út mellett ott magasodik a
vár, nem lehet másfelé nézni.
Na jó, nem akarom már az elején összeakasztani a
bajuszt a Kisördöggel, mert tudom, durvább viccekre is képes ám – legyen,
felmegyünk. Az út mellett nádkunyhó, benne jól szituált fiatalember, és nem
hiszem el: parkolójegyet árul! Ezek a sápszedők mindig elszomorítanak. Nem az
összeg – az most kezelhető – hanem az ötlet, hogy történelmünk emlékeit, hazánk
szépségeit pénzért mutogatják. Talán öreg vagyok – az én emlékeimben az
ilyesminek nincs helye.
Fizetjük az „egész napra érvényes” jegyet, gyorsan kirázom a sötét
gondolatokat. Parkolunk, ami nem is olyan egyszerű, mert a vár alatt színpad
élül, Kárpátia koncert lesz – na, arról most lemaradunk, pedig érvényes
parkolójegyünk van ugye. Megyünk a ládáért (a várba a belépő - hát persze, miért
ne lenne – nem tudom hány forint, nem akarom tudni).
M. nem sokáig kísér, fél a kígyóktól.
Hol itt a kígyó? |
Szerintem nincs, legalábbis nem látok olyan helyeken, ahol én, ha kígyó lennék, szívesen sütkéreznék. Azért, biztos ami biztos, szélesen hadonászom a bottommal, de fölösleges óvatosság ez is.
Itt a láda, jó hely, jó találat. |
Kinyitni viszont nem öröm: szeméttel
teli, foszlott zsebkendők, mállott sebtapasz, üres óvszercsomagolás… méltatlan
dolog ez. Igazándiból nem értem, ki, milyen megfontolásból hagy a dobozokban
ilyesmit? Ki az, aki örülne, ha hasonlót találna? Mit üzen az utána érkezőknek?
Takarítok, hagyok benne használható tárgyakat.
Vegyes gondolatokkal megyünk tovább.
Jé, ennek nem most kellene itt lenni! A híres falu híres Bibliája
persze kötelező anyag, akkor is, ha (természetesen?) az sincs ingyen. Viszont
lenyűgöző az ezer éve élt emberek keze munkáját nézni a templom falain, a gondnok hölgy tartalmas
vezetése mellett még nyomdázunk is egyet a hasonmás-sajtón. Ezt már szeretem,
úgyis megpiszkáltam volna a szerkezetet, sokkal jobb, mintha tilos lenne. (A krampuszt erre az időre eldugtam, ne sokkoljam
fölöslegesen se őt, se a nénit.)
Megéheztünk. A ládaoldal ajánlja a templom melletti bódét, ahol a
környék legfinomabb lángosa sül.
Mivel az egyetlen ilyen intézmény, nem vitathatjuk az állítását.
Viszont hogy „fogához veri a garast” a lángosos hölgy, az biztos. Mert kértük a
terméket, amire azt mondta, hogy „sajnos” csak már korábban kisütött lángosa
van, de azt szívesen megmikrózza. NE! Annál rosszabb nincs! Akkor inkább
hidegen kérem, mert optimista vagyok és éhes, és nem akarom elhinni, hogy
valamire való kereskedő elad valamit, ami rossz… Ha hidegen kínálja, akkor
biztosan úgy is jó lesz. De hát nem. Lenyomom valahogy az olajtól csöpögő
valamit, de az utolsó falatnál már tudom, nem kellett volna. Bizony nem, amire később ismételten
emlékeztetett a méltatlan sorsú hungarikum, a legalkalmatlanabb pillanatban,
amikor egyébként is levegő után kapkodtam a tolcsvai ládához vezető „siratófalon”,
újra napvilágra törekedett… de csak sorjában!
Dél felé járt az idő, mire a túra első célzott rejtéséhez értünk
Göncre.
Ott csak annyi baj volt, hogy a jó helyre felírt jelszórészletet – hát bizony, azt lelakkozták. A tájékoztató tábla szép, de minket ez kevéssé vigasztal.
Ott csak annyi baj volt, hogy a jó helyre felírt jelszórészletet – hát bizony, azt lelakkozták. A tájékoztató tábla szép, de minket ez kevéssé vigasztal.
Ez viszont nem a jelszó. Kedvenc krimi-sorozatom helyszínelői
miligramnyi nyomokból tudnak teljes vádiratokat összeállítani, lássuk, mi
haszna a sok tévézésnek: találok „valamit” a jelzett helyen de nekem nem
látszik semmi megoldás. M. viszont kiolvas belőle két szót – tudjuk, a női
intuíció sok helyzetben hasznos – hogy én is hasznossá tegyem magam, egyeztetek
a rejtővel, hogy ha jó a találatunk, megújítanánk. Úgy is van.
A másik helyszínen szorgos asszonyok éppen takarítanak. Máshol az
ilyenek barátságosak szoktak lenni, emlékszem a miskolc-tapolcai sziklakápolna
gondnokára, aki félbehagyva a szorgoskodást, komplett idegenvezetést tartott
nekünk. No, hát az ittenieket más fából faragták. Amint kicsit odébb álltunk az
ajtóból, gyorsan bekulcsolták azt. (igaz, nem kaptak belépti díjat…)
Erdőbénye felé kanyarogtunk, és persze nem hagytuk ott az útba eső
zsákfalu zsákutcájából elérhető „vár”-ládát.
Gondolom, némi tréfa is van ebben. Valaki azt írta, nem tudja, mit kell
itt nézni. Valóban nem extrém hely,
A csendes falu fölött másféle csend honol. Illetve nem is csend ez: pacsirták szólóznak fölötted, rigók kiáltanak a bokrok közül, gyík surran a lábaid alól - kígyó itt sincs, nem is említem M.-nek, nehogy aggódni kezdjen.
Árvalányhajas domboldal vulkáni bombákkal teleszórva, |
Függő |
Ahová lépek, szamóca terem! |
amiből sosem tudsz eleget enni |
kotta |
A csendes falu fölött másféle csend honol. Illetve nem is csend ez: pacsirták szólóznak fölötted, rigók kiáltanak a bokrok közül, gyík surran a lábaid alól - kígyó itt sincs, nem is említem M.-nek, nehogy aggódni kezdjen.
Üldögélek kicsit, eltárolom az emlékek közé ezt a képet is. A hegy fölött
zivatarfelhő tornyosul, egyre sűrűbben mordul az ég, és hát az idői telik,
menjünk tovább.
menjünk... |
Maga a rét-szerűség eléggé zsúfolt, piknikező kirándulókkal teli, és hát tényleg kellemes hely. A ládáját megtalálni nem nehéz, pedig sem műhold, sem internet-elérés nincs. Valahogy egyszercsak ott állok a rejtekhely előtt. Maga a doboz hangya-hadsereg felügyelete alatt áll. Kell hadonászni, mire hozzáférek – szegény, elég viseltes, repedt. Egy korábbi kesser ragasztószalaggal gyógyította, de az már elérett, a doboz aljában víz lötyög, a tartalom nagy része elázott – a logbook szerencsére nem. Átpakolom a tartalmat egy csatos mikrósdobozba, az remélhetőleg sokáig el lesz a rejtekadó fa gyökerei alatt, az apró hadsereg védelmében.
A viseltes rejtés |
Tükörírás |
Ilyen volt - ilyen lett :) |
Sétálgatunk a szunyókáló falu utcáin, nézegetjük a templomokat –
jelszó-részleteket rejtenek – kívülről csak, nagy lakatos láncok lógnak a
kapukon. A fodrászüzlet viszont nyitva van! Nos, mit lehet egy fodrászüzlettel
kezdeni? Lehet ott például nyiratkozni!
Miért is ne? Belépek a harci
díszekkel cicomázott gúnyámban, a krampusz ott lóg a vállamon, a fodrász hölgy
pedig szemrebbenés nélkül közli, hogy kb. fél óra múlva rendelkezésemre áll.
Végülis én sem nyiratkoztam még ládászás közben, miért ne? (Rám is fér, nem?)
Addig pont van annyi időnk, hogy felkeressük a Mulatódombot, ahol a láda
rejtőzködik. Kellemes utacska vezet odáig, bár kissé meleg van már.
Térdig érő meggyesen csörtetünk át. Én eddig csak faként ismertem a meggyet, ez meg alig méter magas bozót. Hm.
Térdig érő meggyesen csörtetünk át. Én eddig csak faként ismertem a meggyet, ez meg alig méter magas bozót. Hm.
A rejtés jól van, mi is, megcsodáljuk Erdőbényét felülről
Éppen visszaérünk a fodrászatba, mire a hölgy végez az előttünk érkezett vendéggel (mármint nem horror-történetre kell gondolni). Fél óra sem kell az én fejem rendbetételéhez.
Mint régen, a borbélyüzlet most is helyi információs központként működik, mindent megtudunk, ami érdekes lehet Erdőbénye életéből, múltjából, jövőjéről.
Barátságosan elköszönünk, mennünk kell.
Vár Tolcsva , ésa Furmint-láda.
Éppen visszaérünk a fodrászatba, mire a hölgy végez az előttünk érkezett vendéggel (mármint nem horror-történetre kell gondolni). Fél óra sem kell az én fejem rendbetételéhez.
Előtte... |
... utána |
Mint régen, a borbélyüzlet most is helyi információs központként működik, mindent megtudunk, ami érdekes lehet Erdőbénye életéből, múltjából, jövőjéről.
Barátságosan elköszönünk, mennünk kell.
Vár Tolcsva , ésa Furmint-láda.
A navi valami félig felszántott, kátyú-kátyú hátán útszerűségre visz.
Van itt minden: nyomvályú, sárfolyam, gödör, szikla, de amúgy ez „rendes”
közút, hát, ilyen Borsodban szokásos terep. Hússzal ha tudunk haladni. De hát
nem rohanunk, igaz? Megtaláljuk a szép új épületet, egy újabb bezárt kapuval
találkozunk, aztán mehetünk tovább, a szőlőültetvények fölé, a hegyre.
Látom már a célt (gondolom, de azt is, hogy amit látok, az túl szép a
valósághoz képest), a hegy ormán lobogó zászlót. A sejtés arra késztet, hogy
amíg lehet, menjünk föl autóval – a táblák közti betonút végéig gurulunk. Innen
is még 800 méter a láda – légvonalban, és, mint tudjuk, a gé nem mutat
magasságot. Jól teszi.
A rejtő óv, hogy ne vágjunk neki toronyiránt a hegynek, inkább a tuhu
térképe szerinti ösvényeket keressük.
Értem én – és a turistatérkép szerint haladunk … toronyiránt! Van itt is
árvalányhaj, kökény, szamóca és csipke, egy kedves - egy durva, jin-jang. Hamar
meredekre vált az út, és nem is kecsegtet azzal, hogy „mindjárt fent vagy”, az
a foszlott zászló reménytelenül magasan van! A távolság pedig nagyon lassan
csökken. Hollók játszanak csúcs körül, korrogó hangjuk – gondolom kinevetik a
terepszínű, szuszogó, izzadó lomha lényt, akinek ekkora gondot okoz a hegy.
Biztos nem értik, hogy akkor minek? Úgysem tud onnan elrepülni!
Hát nem. Már mászni is alig, hiába, „nem szokta a szántást”. Ehelyett
néha leül egy kőre (kígyó???), megvárni, amíg
az oxigén felér oda, ahol ő van, és közben eldönti, hogy elég volt, ha
innen lekerül egyszer valahogy, csak az ágya felé hajlandó ma már közlekedni,
nincs az a kincs, amiért még egy dombra akár csak rá is nézne.
Aztán mászik tovább.
Liheg.
Mászik.
No? Elfogyott a hegy? Valahogy csak-csak feljutottunk! Micsoda
megkönnyebbülés, hogy „csak” tüskebozót van, vízszintes talajú tüskebozót!
Szeretem!
És a láda: igen jól elrejtve, „illetéktelen” ezt meg nem leli. Mégis,
ki az az elvetemült illetéktelen, aki egy ilyen extrém helyre elkeveredik,
pusztán azért, hogy illetéktelen legyen?
Na mindegy, nézzük a kincset. Hát… ez siralmas!
A láda oldala betört, az erdő illetéktelen lényei és a szintúgy nem odavaló víz együtt tökéletes munkát végzett: Ami tudott, az elkorhadt, elmállott, elrozsdállt, a logbookot valami bookevő erdei nünüke kaparintotta meg, két négyzetcentis puzle-fecnikké aprította az egészet. Jól nézünk ki. Itt vagyunk, és legföljebb a rejtő kegyelmére számíthatunk a találat igazolásához? Vagy fél órán át játszottunk összerakósdit a papírmorzsákkal, és mégiscsak összeállt valami rejtélyes szó (nem értek én ezekhez a hegyekhez – bár már egyre jobb vagyok) és van még egy tartalék dobozunk, azt megkapja a cache. Kerül bele logbook, megtalálnivaló is, belegondolva, hogy ha ide egy gyerek fölmászik, ne maradjon jutalom nélkül.
A láda oldala betört, az erdő illetéktelen lényei és a szintúgy nem odavaló víz együtt tökéletes munkát végzett: Ami tudott, az elkorhadt, elmállott, elrozsdállt, a logbookot valami bookevő erdei nünüke kaparintotta meg, két négyzetcentis puzle-fecnikké aprította az egészet. Jól nézünk ki. Itt vagyunk, és legföljebb a rejtő kegyelmére számíthatunk a találat igazolásához? Vagy fél órán át játszottunk összerakósdit a papírmorzsákkal, és mégiscsak összeállt valami rejtélyes szó (nem értek én ezekhez a hegyekhez – bár már egyre jobb vagyok) és van még egy tartalék dobozunk, azt megkapja a cache. Kerül bele logbook, megtalálnivaló is, belegondolva, hogy ha ide egy gyerek fölmászik, ne maradjon jutalom nélkül.
Új dobozban, friss ajándékok. |
De hol még a holnap?
Ha már itt vagyunk, nem fogjuk itt hagyni a maradék két dobozkát!
(Milyen igaz, hogy amint elmúlik az oxigénadósság, máshogy látja a világot az
ember.)
Erdőhorváti szinte karnyújtásnyira.
Igaz, a Nap már fáradtan meg-megtámaszkodik a hegyek csúcsain, de az ormok között még éles, hosszú árnyékot rajzoló sugarakkal biztat. A ládához szinte nyílegyenes ösvény vezet a tetőn található rejtekadó vackorfáig. Nyílegyenes, de nem sík: ásványgyűjtők munkagödrei rejtőzködnek a sűrű árvalányhaj között. (De rég láttam ilyesmit: gyerekkoromban soha nem hagytuk ki, hogy csokrot szedjünk árvalányhajból. Ma persze védett. De így is jó, megkapóan csillog a selymes szálakon a lemenő Nap fénye.)
Mire visszaérünk az autóhoz, azért beszerzünk néhány tüske-karcot, és
egyre szorgosabbak a szúnyogok is. Alkony takarója alá bújik már a táj. Hogy
lesz ebből ládázás?
Az utolsó boros rejtés Hercegkúton van.
(meg még egy közeli láda, néhány kilométeres erdei séta végén, na azt már tényleg felejtsük el)
Messziről integetni látjuk a kilátó kupoláján álló alakot.
Megnyugszom, mert ez tényleg nem egy kegyetlen hegycsúcs lesz. Úgy is van, a pincesortól induló kálvária békésen kanyarog fölfelé a keresztekhez és az impozáns építményhez. Hát, rejtekhely van itt elég, én mérnöki módon a kőrakás szisztematikus átrakására szavaznék, de M. odamegy egy teljesen szokványos kőhöz, és azt mondja, ott, amögött van a láda. Vegyem ki. Mondom, hogy nem fér be a kezem, vegye ki ő. Nem veszi. A kígyók miatt.
Igaz, a Nap már fáradtan meg-megtámaszkodik a hegyek csúcsain, de az ormok között még éles, hosszú árnyékot rajzoló sugarakkal biztat. A ládához szinte nyílegyenes ösvény vezet a tetőn található rejtekadó vackorfáig. Nyílegyenes, de nem sík: ásványgyűjtők munkagödrei rejtőzködnek a sűrű árvalányhaj között. (De rég láttam ilyesmit: gyerekkoromban soha nem hagytuk ki, hogy csokrot szedjünk árvalányhajból. Ma persze védett. De így is jó, megkapóan csillog a selymes szálakon a lemenő Nap fénye.)
Felirat hozzáadása |
Az utolsó boros rejtés Hercegkúton van.
(meg még egy közeli láda, néhány kilométeres erdei séta végén, na azt már tényleg felejtsük el)
Messziről integetni látjuk a kilátó kupoláján álló alakot.
Nem templom, csak majdnem |
Megnyugszom, mert ez tényleg nem egy kegyetlen hegycsúcs lesz. Úgy is van, a pincesortól induló kálvária békésen kanyarog fölfelé a keresztekhez és az impozáns építményhez. Hát, rejtekhely van itt elég, én mérnöki módon a kőrakás szisztematikus átrakására szavaznék, de M. odamegy egy teljesen szokványos kőhöz, és azt mondja, ott, amögött van a láda. Vegyem ki. Mondom, hogy nem fér be a kezem, vegye ki ő. Nem veszi. A kígyók miatt.
Jó, akkor én áldozom fel magam, bár tényleg nem férek hozzá, csak némi
bontás után.
A kiskrampusz utolsó kísérletként szúnyogokkal operál. Befújjuk
magunkat „márkás” riasztóval, amit a hercegkúti szúnyogok unott vállrándítással
vesznek tudomásul, szinte mintha fűszer lenne a váratlanul érkezett friss
lakoma – mi – ízesítésére.
Hangos szürcsöléssel nyelik a vérünket – vagy legalábbis úgy képzelem. Nem tudom, M. miért pont a kígyóktól tartott egész nap, ezek most kegyetlenebbeknek tűnnek. Hosszabb sztorit terveztem írni a logbookba, de nem engedik a vadak, gyors adminisztráció, visszarejtés. Azért csak nem álljuk meg, hogy felmenjünk a kilátó teraszára, pár pillantást vetni Sárospatak fényeire.
Önkéntes véradás |
Hangos szürcsöléssel nyelik a vérünket – vagy legalábbis úgy képzelem. Nem tudom, M. miért pont a kígyóktól tartott egész nap, ezek most kegyetlenebbeknek tűnnek. Hosszabb sztorit terveztem írni a logbookba, de nem engedik a vadak, gyors adminisztráció, visszarejtés. Azért csak nem álljuk meg, hogy felmenjünk a kilátó teraszára, pár pillantást vetni Sárospatak fényeire.
A kíváncsi Hold |
Patak |
A pincesor |
Az autó álmosítóan duruzsol az egyre sűrűbb éjszakában.
Fáradtak vagyunk. Elégedettek.
Együtt a sorozat.
Jó ez a játék, na!