Kéktúrázóknak - Világvége után jobbra

Kell egy saját láda!

Persze az igazi egy általunk kitalált, megalkotott, telepített lenne, az azonban folyamatosan alakul, „terveződik”, vár a jó időre. De ahogy a kutyára vágyó ember is választhat, hogy „saját” kiskutyát nevel vagy egy gazdáját veszített menhelyi ebnek ad új esélyt, úgy a ládákkal is hasonló a helyzet. Az adoptálhatók között is érdemes keresgélni. 

A dolog fordítva történt.

A hosszú tél végre engedni látszott, a szobafogság egyre nyűgösebb volt, a nagylánynak is kedve látszott jönni, hát néztünk valami célt, nem messze, mert annyi ideje nincs egy tinédzsernek, nem extrémsportosat, mert az olvadás nyomán dagonyává vált erdőkben-hegyekben nem nagyon szeretnek caplatni útitársaim. A gép kidobta ezt: Fáj, Fáy kastély.

Egyébként is úgy vettem észre, hogy Nikit megérintik ezek a múltbéli helyek, főként, ha valami módon részesévé válhat a történetnek, akár gondolatban, a néhai nemes-kisasszonyok helyébe képzelve magát, akár úgy, hogy bekucorodik egy skanzenben a kukoricamorzsoló „babák” mellé… 

A ládaoldalt böngészve feltűnt a tulajdonos: „adoptálható ládák”! Nocsak! Megnézzük, és ha elnyeri a csapat tetszését, a nevünkre íratjuk. 

Az autó egyre lassabban halad, ahogy a „négyszámjegyű” útról is letérünk egy nem is jelzettre. Hatalmas kátyúkat kerülgetünk, van úgy, hogy nincs hová kerülni, mert ott is gödrök vannak, a tél lábnyomai. A völgyben füzes-kákás ingovány kíséri a dombok között tekergő meggyötört aszfaltcsíkot, ha felbukkan egy-egy szembejövő autó, alig van hová lehúzódni – de talán ha három akad, mintha kifelé mennénk az emberlakta világból. A térképen sosem hallott falunevek…

Egy bukkanó mögött hirtelen elénk tárult az apró falu. Közvetlenül előttünk csinos kis templom és a kastély, ami a mai kirándulás célja, a széles völgy túloldalán a „másik utca” házai kedélyesen pöfékelő kéményeikkel, magukba zárkózva – ember sehol. (Igazándiból öt utcája van a falunak, és meghazudtolja azt a régi megállapításomat, mely szerint minden településen van Petőfi és Kossuth utca – itt nincs.)

A kastély nagykapuja zárva, de a közmondás szerint is mellette álló kiskapu kilincsre nyílik, már bent is vagyunk az udvarban. Jól nevelt turistaként máris fotózkodunk, én méregetem a helyszínt, mit lehet ebből kihozni?

Míg tétován nézelődünk, a melléképületből (vagy honnan) egy ember érkezik. Bemutatkozás, barátságos kézfogás után már nyitja is a főbejáratot, mesél a kastélyról. Megemlítem neki a geocachingot, erre készségesen felajánlja, hogy megmutatja, hol keresgéljünk – udvariasan elhárítom, elég lesz majd akkor kérni, ha felsülünk. (volt már olyan, úgyhogy nem vagyok túl határozott.) A kúriát viszont szó szerint a pincétől a padlásig megmutatja, nem tolakodó, informatív, és nem szól rénk, ha megérintünk egy-egy tárgyat.

Érdekes tárgyak a múltból.

 

 

A szalonban a falon híres dombormű, 

a terem közepén egy magányos, elhangolt zongora. Niki pötyögtet rajta, borzongató, múltidéző hangok visszhangzanak az elhagyott szobákban…

A park aprócska, kis tó is van benne, és egy korhadt fa őrzi a ládát.

 Nem nehéz rejtés, a tartalma rendben van. Kicsit felbővítjük, hátha látogatók tömegei érkeznek nemsokára… amire nem túl nagy az esély, a kéktúrázókban reménykedünk, de még nincs szezon – hát, majd meglátjuk.

 

M.-nek tetszik a hely, Niki sem tiltakozik. 

 Hazaérve el is küldöm az adoptálásra jelentkező mélt.

A templom meglátogatása most nem sikerült, egyszer majd azt is megejtjük. 

Megéheztünk, de most persze volt elemózsia – nem mindig az éhséggel harcolva túrázunk mi sem, főleg nem egy aktív tizenéves társaságában -, falatozás után indulunk haza a kráterekkel szabdalt számnélküli úton.

Ennyit szántunk erre a napra. Nikinek halaszthatatlan barátnőzés, nekünk laza délutáni ejtőzés a további terv. 

A történet pedig várt egy kicsit, van ez így néha. Ha azonnal nem ülök neki – márpedig fáradtan nem feltétlenül – akkor hátra sorolódik, a napi „fontos” dolgok fölé tornyosulnak, de persze nem vész el az emlék, csak letisztul, átalakul, a lényegtelen kipereg belőle.

A blog amúgy is türelmes jószág, inkább az olvasói szoktak időnként célozgatni hanyagolt „kötelességeimre”, élükön M.-mel. 

Tehát, kedves látogatóim, íme az első sajátládánk felfedezésének története!

Cserehát.

Két hete múlt, hogy először óvakodtunk be a Cserehát lankái közé. Volt ott egy láda… Ami azóta A LÁDA, az első („Egy láda mind fölött”), stb. De erről majd egy másik posztban. Szóval, nézegetve a térképet, tervezgettem új kirándulásokat.

A Tavasz valahogy nem akar ideérni. Hóvihar, árvíz, szakadó hosszú esők, metsző böjti szelek, minden van, csak amire várunk, melengető, barátságos napsütés, dünnyögő dongó-dal, szerelemtől bódult madarak éneke – hát az sehol.

„Próbáljunk meg varázsolni!”- gondoltam. Ha úgy viselkedünk, mintha kivirágos kikelet lenne, hátha azt hiszi a Tündér, hogy ő késett el, és sietve jön majd. 

Mondjuk: kiránduljunk!

Nagyon nem terveztünk semmit. Reggel, a kávé mellett megjegyeztem M.-nek, hogy „akkor lassan indulhatnánk” – amire ő éppen nem számított. Komótosan elballagtunk… a piacra, megejtettük a rituális szombati bevásárlást, és, ha már mehetnékem van, menjünk – hát, másfelé, mint amerre indultam volna. Kelet helyett a város Északi kijárata felé. De mindegy, nem? Omnes viae Romam ducunt.

Akkor legyen így: meglátogatjuk a szomszéd városban lakó szüléket, aztán “csapunk egy kört”, és arról érünk haza, amerre indultam volna. Gyorsan körvonalazódtak a B-terv részletei:

Edelény.

Erre már jártam egy forró nyáridélutánon, de nemrég olvastam az itteni láda gazdájától egy kérést, hogy a tél folyamán tönkrement rejtését valahogy – legalább ideiglenesen – tegye kereshetővé, akinek módja van rá.(Persze, ha valaki ezen a vidéken téli tüzelőnek álcázza a geoládáját, az ne csodálkozzék, ha akként is fog elveszni. Szép darab fahasáb volt a rejtekhely, gondolom kellemesen melegedett a tüzénél egy környékbeli család. Az eredeti befőttesüveg helyett egy méhecskés, bele füzet, toll (ne már: a Signetta nem fér el a mézesüvegben! Megrövidítettem, na ugye hogy mégis!), egy-két csecsebecse, hátha gyermeki lelkületű keresők is járnak majd erre, minden mehet a hátizsákba.

 Borsod földvára a helyszín.

Emlékeztem én a helyre, ami most üres. Még az előttünk járók által megmentett maradványokat sem sikerült megtalálni. A néhai rönk helyén kissé meglapult föld jelezte csak a „kesser-ösvény” mellett, hogy ott kellene lennie a megtalálni- valónak. Némi tanakodás (magammal) után egy üreget ástam a helyszínen a „véletlenül” éppen nálam levő kisbaltával,

 kissé kibéleltem, beleállítottam a geo-befőttet, és álcáztam. Értő szemnek - gondolom - észrevehető, „illetéktelennek” csak szénacsomó.

Tőlünk tehát ennyi tellett. Ha a gazda erre jár, majd kiötöl valami más, jobb rejteket. Egyébként furcsa, hogy egy ilyen, emberek által alig látogatott helyen sincs biztonságban a játékszerünk. A rombolást nem értem. Mert ha szüksége volt a fára, ami a rejtekhely volt, hát vigye – de kinek lehetett útban az a pár apróság, füzet… 

A napi jó cselekedet letudva, akkor most igazi keresés következik: Szendrő. 

Messziről látszik a - most már tudom – várhegy, a tetején kilátó.

Messziről persze. De közelről azért nem nagyon kanyarognak oda az utcák. Sétálunk, sétálunk, de végül csak meg kell szólítani egy helybélit, aki útba igazít, hogy természetesen visszafelé, ahol balra tértünk, ott jobbra – nem csodálkozom én ezen. (Legfeljebb a kedvenc gé-nk mai állapotán, mert mintha egyáltalán nem akarna mutogatni semmit. Na, ígérem, hogy otthon tényleg elolvasom a leírását, ha már lassan egy éve használjuk.)

De nem kell ide túl bonyolult technika, elég a kinyomtatott láda-leírás (plusz egy-két helybéli jóember), meg is van a szép, parkosított rész, murvás úttal (Nincs sár, M. így jobban szert hegyre mászni.)

 Én malac-génekkel rendelkezem, nekem a túra egy kis dagonyával ízletesebb, de hát viselkedem, és reménykedem, hátha lesz még bonyolultabb hely, ahová az én vonzódásom szükséges.

Fenn a csúcson vár a vár, a kilátó… Illetve a kilátó az nem vár (nem hát: kilátó…), vagyis nem lehet kilátni belőle, lévén zárva a kapuja. Kár! Pedig igazán készültem a látványra.
 Így marad a fenyők között elcsíphető panoráma-darabka

 

Visszafelé átballagtunk megint a ládika fölött, kényelmesen, jólesően megéhezve érkeztünk a főtéren parkoló autóhoz.

Na, ez hiba volt!

???

M. halkan megjegyezte, hogy miért nem készíttettem vele szendvicset? Tehát szendvics az nincs.

Bolt?

A hegyek közt, álmos szombat délután a boltos is éppen szunyókálni készül a duruzsoló cserépkályha mellett, a foteljébe süppedve, kezéből a padlóra csusszan a sportnál kihajtott újság – szóval bolt nincs, kaja nincs, csak a remény, hogy majd a következő faluban.

A Rakacai-tó régi kedves horgászhelyünk, M.-nek gyermekkori emlékekkel, de van közös is, a tóba vetett benzinfőzőről szóló – szóval szeretjük ezt a helyet. Láda ugyan nincs errefelé, de pár barkaágért, fotóért, vízillat-szippantásért megállunk. 

 Igaz is, A Rakacai-tó nem Rakaca község mellett található, ha valaki keresné. Persze nem tévesztették el, mert a névadó a patak, melynek völgyét rekesztették el valamikor negyven éve.

Bolt persze itt sincs nyitva.  Meg máshol sem. Egy nyomnyi aszfalt tekereg a patak mellett, kerülgetjük a kátyúkat, mint a ritka szembe jövők. Mintha végleg elnyelt volna minket a hegység, újabb völgyekbe csusszan az út, a hegyoldal be akar zárulni fölöttünk-körülöttünk. Ember nem járta táj ez. Egy őzbak rágcsálja unottan a tisztás száraz füvét, minden ilyen száraz-télvégi, szürkésbarna, mint az őz bundája. Végre lakott helyhez közeledünk, a bozótban fagyűjtők hajladoznak. Begurulunk a soha nem hallott nevű falvakba, a helyiek csodálkozva néznek, emlékszem, gyermekkoromban esemény volt egy autó, ha keresztülporzott a főutcán, most mi vagyunk az esemény. Ide nem téved véletlenül ember rajtunk kívül. Mintha külföldiek lennénk, a telefonban köszönt a szomszéd szolgáltató, aztán a hazai.

Szanticska a cél, az elnéptelenedett, majd újraéledt falu. GPS vezetne minket, de kissé zavarban van „Maaargit”, alig találja a bevezető utat (Hehe, nekem ilyen eltévedős, navi dukál, úgy látszik. Kedven szavunk az „újratervezés”). Végül csak megtaláljuk a leágazást, néhány kanyar után kitárul a kép: csinos kis házak sorolnak az út mentén, egy apró templom. Gyorsan leparkolunk, itt nem kell autó, itt közel kell menni mindenhez, megérinteni, megszagolni – régi, és mégis új minden. És apró.

A harangláb is embernyi, nem bírom megállni, megkondítom, aztán meg is ijeszt a zengés, nem illik ez, bocsánat – de hát itt volt egy harang! 

A házaknak pedig nem számuk, hanem nevük van. 

Amúgy korántsem kihalt a község, szinte minden portán – 17, vagy mennyi lehet? – valamiféle mozgás, parkoló gépkocsik, építkezési anyagok, amott egy kéményből füst gomolyog, egy fiatal párt látunk, kertészkednek éppen. Szóba elegyedünk, illetve M. a kérdező, én inkább csak nézelődök, gondolatban játszom a lehetőséggel, hogy itt laknánk, tetszene. A fiatalember körbevezet készségesen, mesél a terveikről, invitálnak, nyáron jöjjünk, akkor nagy lesz itt az élet. Nekem most is tetszik.

Rejtés is van itt, a falu fölötti erdőben. Mivel a gé nem nagyon együttműködő, gondolom a dimbek-dombok, erdők miatt, kissé kószálósan találjuk meg, de megvan, egészséges, igaz, a rejtekéből kifordítva, az avaron hever. Talán egy érdeklődő természetű vadmalac kotorta elő? Logolunk, alaposan visszadugjuk helyére, elküldeni viszont nem lehet a találatot, nincs adatkapcsolat

Már indulnánk, amikor a templomocska melletti portáról előjön egy fiatalember, és büszkén mutatja nekünk a helyiek saját keze munkájával újjá született aprócska Istenházát. Ki is nyitja nekünk, megcsodálhatjuk az ólomüveg ablakokat, a gondos, ünnepélyes berendezést. Köszönjük.

 Már tényleg indulni kéne. Rég volt, hogy megéheztünk egy szendvicsre, azóta sem kerültünk közelebb bármi harapnivalóhoz. Elköszönünk a barátságos falvacskától, de ez a köszönés nem Isten veled, hanem Viszontlátásra!

Kisvonattal? - Rejtélyes Eger

 Kisvonattal? Eger felé nem jár olyan!

No, nem is. 

Történt, hogy a tél szorítása enyhülni látszott, és az időjárás-felelős is eltévesztette a naptárban a lapozást, így hétvégére végre napsütéses, kellemes kora tavaszt ígértek a jósok.

Kimozdulni a városból – ez volt a terv. Ahogy az internet szénakazlában keresgéltem egy használható tű után (ötlet, na, abbahagyom már a metaforák halmozását), egy LÁÉV-ajánlatra bukkantam: Járatlan ágain indul kirándulás a lillafüredi kisvasútnak (höhö, nem is Lillafüredre!), meg fotó-túra hozzá, na, menjünk!

Menjünk?

Óvatosságból megcsörgettem a megadott számot: „Majdnem biztos, hogy beférünk, bár korlátozott a létszám…. Négyezer lesz…”

Hm… annyiért tudok én jobbat!

Valami városi ládázás kellene, a komfort miatt, meg aztán nem vagyunk mi felszerelve holmi extrém túrázásra, olvadó havakra, sárra, miegymásra – a hegyeket majd jobb időkben zaklatjuk. Legyen hát… mondjuk… Eger!

Gyorsan előkerestem a GC-s térképet, látszott, hogy jó lesz az: van egy multi (egy?), azzal elsétálgatunk és Eger úgyis mindig szép volt, vendégszerető, barátságos hely, gyerünk!

Hát ez nem hangzik valami alapos előkészítésnek. És úgy van: nem is volt azGondoltam, majd kiadja magát a dolog, szombat, jó levegő,kedv, mi más kellhet? 

Azért az útba eső rejtéseket nagyjából felderítettem, így első megállónk Noszvaj volt.

A település neve nekem eddig csak borospalackok címkéjéről rémlett, de nem baj az, most leparkoltunk a „főtéren”, a templom mellett. Ó… szép kis emlékkert van itt, faragott oszlopok, feliratok. 

  – és két láda: Millecentenáriumi emlékmű és Kastély. Az emlékmű nem volt más, mint a többi hasonló: a falu fölé magasodó domb tetején obeliszk, zászló, panoráma.

A szomszéd domboldalon egy  UFO-fej nézett ránk vissza – a furcsa perspektíva alig megfejthetővé torzította a történelmi Magyarország fehér kövekből kirakott  kontúrjait.

  A ládika is meglett egyszerűen, nem volt itt cél a kesser izzasztása, nyilván.  

A De la Motte kastély környékén pezsgett az élet. Autók jöttek-mentek, szervezők intézkedtek, árusok, „korhű” jelmezbe öltözött hölgyek és urak sürögtek az épületben. Bálint-napi rendezvénybe botlottunk! Volt itt kézműves, házasságkötő, lekvárárus, mézeskalácsos – szemlátomást a helybéliek a maguk örömére rendeztek egy kis mulatságot. Mi éltünk a váratlan lehetőséggel, bejártuk a kastély termeit, vásároltunk házi baracklekvárt, birsalmasajtot, fotóztunk… 

 

 

   Na igen, de amiért jöttünk – illetve ami idecsalogatott minket – a geoláda? Az a kastély kertjében lesz. Az viszont zárva. Mindegy, elindultunk a park három méteres kőkerítése mentén, mentünk, mendegéltünk, de a doboz valahogy nem tűnt elérhetőnek. Felhívtam a ládagazdát, nehogy a nap elején mindjárt lukra fussunk – de nem volt ok a kishitűségre, mire elmeséltem, mi járatban vagyunk, már látszott is az út az elhagyatott kertbe.

Szeretem az ilyen helyeket, ahol az emberi kéz nyomai lassan elvesznek az idő, a természet kitartó támadása nyomán: A lépcső kövei kimozdultak a helyükről, a díszbokrok sűrű vadonná nőttek, az épület falaiból kihullnak kövek, mintha a borostyán  szelíd, apró levelei tépték volna ki azokat…

Kószáltam egy kicsit, nagyjából céltalanul, mielőtt a ládát keresni indultam. Addigra M. is megérkezett – ő eleinte kissé ódzkodott az idegen birtokra való belépéstől. (Én ezt máshogy gondolom: ha nem tiltja senki, és nem ártok vele, egy kis „háborítás” szerintem belefér. Úgysem lát senki – a kastély néhai lakóinak szelleme talán neheztelne, de messze még az éjfél.)

Visszaúton mégegyszer megcsodáltuk a kastély kapuját őrző unikornisokat, aztán indult tovább a „kisvonat” Eger felé.

A következő állomás egy repülőtér. Meg is lett hamar, az út azonban kissé kellemetlen, szerpentines. Alföldi gyerek vagyok, nekem az a három kanyar már „szerpentin”. A reptéren néhány ember tett-vett, amolyan téli álom utáni, szezon előtti motoszkálásnak tűnt a tevékenységük.

 A láda itt is hamar előkerült, logoltunk, aztán már tényleg Eger felé indultunk.

 (Ja. Logoltunk – a füzetbe, aztán mint ki jól végezte dolgát… csak este, hazafelé tűnt fel, hogy a neten nem regisztráltuk a találatot. Így esett, hogy a körutazásuk egyik pontja valahogy kilóg a sorból az esti bejegyzéssel. Bár aznap egyéb cikkcakkok is megestek, hát így hagytam.)

De ez már tényleg Eger!

A vár északi kapujához érkeztünk, leparkoltunk, és most már egészséges öntudattal indultunk a város meghódítására! (Höhö! Ezt Szulejmán is így gondolta, aztán mi lett!)  A Gárdonyi ház tábláját egyszerű volt becserkészni, pedig a kapuja zárva volt – 16-szoros zoomot tud az új fotóapparátunk – majd, gondoltuk, gyorsan bevesszük a várat.

Gondoltuk.

Mert ott a dombormű az átjáróban, eltéveszteni sem lehet.

Csak valami hibádzik… (Nem akarom elrontani az utánunk jövők játékát, ezért ennél többet nem mondanék. Viszont tanulságul álljon itt a várbeli téblábolásunkat megörökítő „csiganyál” fotója.

 Gondoljon mindenki, amit akar.

Az első feladat így megoldatlan maradt, de ennél több időt nem szántunk erre, mert egyrészt még elég sok megkeresendő pontja volt a multinak, másrészt a gyomrunk egyre hangosabban kondított ebédidőt. Kerestünk hát étkezdét. Egy pizzériát választottunk, komoly étterem, megadták a módját, nem holmi gyorskajálda volt ez – viszont lassú.

A szemeink hangos kopácsolása közepette elemezgettem a helyzetet:

Van egy másik multi is, annak a pontjait összefűzhetjük a „csillagok” ládával, mindjárt tartalmasabb lesz a séta, aztán még egy hagyományos szóló láda, egy virtuális: a Rác templom – na, így lehetett jól optimalizálni az útvonalat. Mire a felszolgáló megérkezett a kétségkívül alaposan elkészített ebédjeinkkel (lelki szemeimmel szinte láttam a nyomában tekergőző lila csíkot: csiganyál az, a pincér meg maga a csiga), kész is volt a terv.

Ebéd után a Rác-templom titkát fejtettük meg. Szomorúan tapasztaltam, hogy ez a titok (a nehezítés) a belépődíj. Nem az összeg zavart, ami azért kettőnknek 800 Ft volt, hanem a mentalitás. Mert megkérdeztem, hogy szabad-e fényképezni, amire az volt a válasz, hogy „igen, de azért fizetni kell”. Hát nem fotóztam. Egyébként is vannak igazán szép felvételek a neten, például itt. Én sem készítettem volna jobbakat. Szerintem tipikusan ez az a rejtés, ami alternatív jelszót érdemel, hogy a megtalálás ne a nyitva tartás és a fizetési hajlandóság függvénye legyen. Mondom: szerintem.  Viszont nincs ilyesmi – más máshogy gondolja.

A Minaret – az is szép műemlék. Ugyan mi lehet azzal a gond? Odamegyünk, megszámoljuk a sarkait, ennyi.

NEM ennyi!

Mert a sarkait eltakarták a szuvenírárusok állványai. Az én mérnök-agyam pedig párhuzamosokat keresett. No, itt ez most hiba volt. A minaret ugyanis elsősorban szakrális alkotás. Így többre mentem volna, ha az iszlám szent számait keresem… de ez csak otthon, éjszaka derült ki.

Volt tehát egy darab jelszó, meg néhány helyszín (A Kapitány úr, obeliszk a színházzal szemben, termálfürdő) legalább megtudtuk, hogy mi az a lerágott halgerinccel díszített torony, ami már érkezésünkkor szemet szúrt – hát, nekem nem nagyon jönnek be ezek a misztikus elemek közhasznú épületeken, legyen bármilyen neves is a tervező.  Viszont eltéveszteni nem lehet, az biztos.

 Már nem is tudtam, melyik pont melyik rejtésé, meg kellett találni egy mágneses ládát egy parkban, nem volt meg, de sebaj, mert van alternatíva, a két író-barát szobra előtti padon

  Persze konkrétan a szobrok ELŐTT nincs pad. A közelben viszont igen, négy is. És egy csapat biciklis gyerek, akik éppen ezeken a padokon gyülekeztek.

  Hát itt nem lesz „feltűnésmentes” kesselés, amikor hétrét görnyedve vizslatom a padok hátulját. Ha nem megy így, fordítsunk egyet a dolgon: rejtőzés helyett tartottam a fiúknak egy röpke szemináriumot a geocaching jelentőségéről, technikájáról, ecsetelve a kihívás izgalmát, a hitech hátteret, alkalmazott űrtechnológiát, „például itt mutatja a GPS a jelszórészlet távolságát, irányát – na, ki találja meg?”

:)))

Az egyik fiú megtalálta.

Alkonyodott már, mire visszaértünk a várhoz. 

(A másik multi is ide hozott volna.) Marcona biztonsági őrök állták el a híres domborműhöz vezető átjárót, de mint a maci halállistája az alapviccben, ez is úgy működött:

 -’stét! Már zárva a vár?

 - Zárva.

- Átmennénk, ott parkol az autónk.

- Menjenek…

A Nap utolsó fénysugarainál még megpróbálkoztunk a csillagos multi alternatív jelszódarabját megtalálni „a talajtól 15-20 cm-re”, reménytelenül. Szerencse, hogy olyan nagyon sok nevezetes évszám nem köthető ehhez a helyhez, „egy találgatásból” sikerült. Mehettünk haza, most más úton, mint amelyen ide érkeztünk. A sötétben mindegy volt, de mégis a Szilvásvárad -Lázbérc – Kazincbarcika irányt választottam, emléktúra gyanánt (valaha rengetegszer megtettem ezt az utat, tele van emlékkel.)

Időnként meg-megálltam, bekalimpálni a GCEGRI jelszavát a telefonba, azzal az egyre halványodó reménnyel, hogy hátha már jó lesz – de persze az iszlám szent számai nélkül továbbra sem működött. Ezt a megfejtés csak otthon, kitartó elemzés, elmélkedés és építészeti tervrajzok tanulmányozása után született meg.  

 Talán nem a klasszikus találatokkal, de végül sikerrel begyűjtöttük Eger rejtélyes rejtéseit.