Kisvonattal? Eger felé nem jár olyan!
No, nem is.
Történt, hogy a tél szorítása
enyhülni látszott, és az időjárás-felelős is eltévesztette a naptárban a
lapozást, így hétvégére végre napsütéses, kellemes kora tavaszt ígértek a jósok.
Kimozdulni a városból – ez volt a
terv. Ahogy az internet szénakazlában keresgéltem egy használható tű után
(ötlet, na, abbahagyom már a metaforák halmozását), egy LÁÉV-ajánlatra bukkantam:
Járatlan ágain indul kirándulás a lillafüredi kisvasútnak (höhö, nem is
Lillafüredre!), meg fotó-túra hozzá, na, menjünk!
Menjünk?
Óvatosságból megcsörgettem a
megadott számot: „Majdnem biztos, hogy beférünk, bár korlátozott a létszám….
Négyezer lesz…”
Hm… annyiért tudok én jobbat!
Valami városi ládázás kellene, a
komfort miatt, meg aztán nem vagyunk mi felszerelve holmi extrém túrázásra,
olvadó havakra, sárra, miegymásra – a hegyeket majd jobb időkben zaklatjuk.
Legyen hát… mondjuk… Eger!
Gyorsan előkerestem a GC-s
térképet, látszott, hogy jó lesz az: van egy multi (egy?), azzal elsétálgatunk és
Eger úgyis mindig szép volt, vendégszerető, barátságos hely, gyerünk!
Hát ez nem hangzik valami alapos
előkészítésnek. És úgy van: nem is volt azGondoltam, majd kiadja magát a dolog,
szombat, jó levegő,kedv, mi más kellhet?
Azért az útba eső rejtéseket
nagyjából felderítettem, így első megállónk Noszvaj volt.
A település neve nekem eddig csak
borospalackok címkéjéről rémlett, de nem baj az, most leparkoltunk a „főtéren”,
a templom mellett. Ó… szép kis emlékkert van itt, faragott oszlopok,
feliratok.
– és két láda: Millecentenáriumi emlékmű és
Kastély. Az emlékmű nem
volt más, mint a többi hasonló: a falu fölé magasodó domb tetején obeliszk,
zászló, panoráma.
A szomszéd domboldalon egy UFO-fej nézett ránk vissza
– a furcsa perspektíva alig megfejthetővé torzította a
történelmi Magyarország fehér kövekből kirakott kontúrjait.
A ládika is meglett egyszerűen,
nem volt itt cél a kesser izzasztása, nyilván.
A De la Motte kastély környékén pezsgett
az élet. Autók jöttek-mentek, szervezők intézkedtek, árusok, „korhű” jelmezbe
öltözött hölgyek és urak sürögtek az épületben. Bálint-napi rendezvénybe
botlottunk! Volt itt kézműves, házasságkötő, lekvárárus, mézeskalácsos –
szemlátomást a helybéliek a maguk örömére rendeztek egy kis mulatságot. Mi
éltünk a váratlan lehetőséggel, bejártuk a kastély termeit, vásároltunk házi
baracklekvárt, birsalmasajtot, fotóztunk…
Na igen, de amiért jöttünk – illetve ami
idecsalogatott minket – a geoláda? Az a kastély kertjében lesz. Az viszont
zárva. Mindegy, elindultunk a park három méteres kőkerítése mentén, mentünk,
mendegéltünk, de a doboz valahogy nem tűnt elérhetőnek. Felhívtam a ládagazdát,
nehogy a nap elején mindjárt lukra fussunk – de nem volt ok a kishitűségre,
mire elmeséltem, mi járatban vagyunk, már látszott is az út az elhagyatott
kertbe.
Szeretem az ilyen helyeket, ahol
az emberi kéz nyomai lassan elvesznek az idő, a természet kitartó támadása
nyomán: A lépcső kövei kimozdultak a helyükről, a díszbokrok sűrű vadonná
nőttek, az épület falaiból kihullnak kövek, mintha a borostyán szelíd, apró levelei tépték volna ki azokat…
Kószáltam egy kicsit, nagyjából
céltalanul, mielőtt a ládát keresni indultam. Addigra M. is megérkezett – ő eleinte
kissé ódzkodott az idegen birtokra való belépéstől. (Én ezt máshogy gondolom:
ha nem tiltja senki, és nem ártok vele, egy kis „háborítás” szerintem belefér.
Úgysem lát senki – a kastély néhai lakóinak szelleme talán neheztelne, de messze
még az éjfél.)
Visszaúton mégegyszer megcsodáltuk
a kastély kapuját őrző unikornisokat, aztán indult tovább a „kisvonat” Eger
felé.
A következő állomás egy repülőtér.
Meg is lett hamar, az út azonban kissé kellemetlen, szerpentines. Alföldi
gyerek vagyok, nekem az a három kanyar már „szerpentin”. A reptéren néhány
ember tett-vett, amolyan téli álom utáni, szezon előtti motoszkálásnak tűnt a
tevékenységük.
A láda itt is hamar előkerült, logoltunk, aztán már tényleg Eger
felé indultunk.
(Ja. Logoltunk – a füzetbe, aztán
mint ki jól végezte dolgát… csak este, hazafelé tűnt fel, hogy a neten nem
regisztráltuk a találatot. Így esett, hogy a körutazásuk egyik pontja valahogy
kilóg a sorból az esti bejegyzéssel. Bár aznap egyéb cikkcakkok is megestek, hát
így hagytam.)
De ez már tényleg Eger!
A vár északi kapujához érkeztünk,
leparkoltunk, és most már egészséges öntudattal indultunk a város meghódítására!
(Höhö! Ezt Szulejmán is így gondolta, aztán mi lett!) A Gárdonyi ház tábláját egyszerű volt
becserkészni, pedig a kapuja zárva volt – 16-szoros zoomot tud az új
fotóapparátunk – majd, gondoltuk, gyorsan bevesszük a várat.
Gondoltuk.
Mert ott a dombormű az átjáróban,
eltéveszteni sem lehet.
Csak valami hibádzik… (Nem akarom
elrontani az utánunk jövők játékát, ezért ennél többet nem mondanék. Viszont
tanulságul álljon itt a várbeli téblábolásunkat megörökítő „csiganyál” fotója.
Gondoljon mindenki, amit akar.
Az első feladat így megoldatlan
maradt, de ennél több időt nem szántunk erre, mert egyrészt még elég sok
megkeresendő pontja volt a multinak, másrészt a gyomrunk egyre hangosabban
kondított ebédidőt. Kerestünk hát étkezdét. Egy pizzériát választottunk, komoly
étterem, megadták a módját, nem holmi gyorskajálda volt ez – viszont lassú.
A szemeink hangos kopácsolása
közepette elemezgettem a helyzetet:
Van egy másik multi is, annak a
pontjait összefűzhetjük a „csillagok” ládával, mindjárt tartalmasabb lesz a
séta, aztán még egy hagyományos szóló láda, egy virtuális: a Rác templom – na,
így lehetett jól optimalizálni az útvonalat. Mire a felszolgáló megérkezett a
kétségkívül alaposan elkészített ebédjeinkkel (lelki szemeimmel szinte láttam a
nyomában tekergőző lila csíkot: csiganyál az, a pincér meg maga a csiga), kész
is volt a terv.
Ebéd után a Rác-templom titkát
fejtettük meg. Szomorúan tapasztaltam, hogy ez a titok (a nehezítés) a
belépődíj. Nem az összeg zavart, ami azért kettőnknek 800 Ft volt, hanem a
mentalitás. Mert megkérdeztem, hogy szabad-e fényképezni, amire az volt a
válasz, hogy „igen, de azért fizetni kell”. Hát nem fotóztam. Egyébként is
vannak igazán szép felvételek a neten, például itt. Én
sem készítettem volna jobbakat. Szerintem tipikusan ez az a rejtés, ami
alternatív jelszót érdemel, hogy a megtalálás ne a nyitva tartás és a fizetési
hajlandóság függvénye legyen. Mondom: szerintem. Viszont nincs ilyesmi – más máshogy gondolja.
A Minaret – az is szép műemlék.
Ugyan mi lehet azzal a gond? Odamegyünk, megszámoljuk a sarkait, ennyi.
NEM ennyi!
Mert a sarkait eltakarták a szuvenírárusok
állványai. Az én mérnök-agyam pedig párhuzamosokat keresett. No,
itt ez most hiba volt. A minaret ugyanis elsősorban szakrális alkotás. Így többre
mentem volna, ha az iszlám szent számait keresem… de ez csak otthon, éjszaka
derült ki.
Volt tehát egy darab jelszó, meg
néhány helyszín (A Kapitány úr, obeliszk a színházzal szemben, termálfürdő)
legalább megtudtuk, hogy mi az a lerágott halgerinccel díszített torony, ami
már érkezésünkkor szemet szúrt – hát, nekem nem nagyon jönnek be ezek a
misztikus elemek közhasznú épületeken, legyen bármilyen neves is a
tervező. Viszont eltéveszteni nem lehet,
az biztos.
Már nem is tudtam, melyik pont melyik rejtésé,
meg kellett találni egy mágneses ládát egy parkban, nem volt meg, de sebaj,
mert van alternatíva, a két író-barát szobra előtti padon
Persze konkrétan a
szobrok ELŐTT nincs pad. A közelben viszont igen, négy is. És egy csapat
biciklis gyerek, akik éppen ezeken a padokon gyülekeztek.
Hát itt nem lesz „feltűnésmentes”
kesselés, amikor hétrét görnyedve vizslatom a padok hátulját. Ha nem megy így, fordítsunk
egyet a dolgon: rejtőzés helyett tartottam a fiúknak egy röpke szemináriumot a
geocaching jelentőségéről, technikájáról, ecsetelve a kihívás izgalmát, a
hitech hátteret, alkalmazott űrtechnológiát, „például itt mutatja a GPS a
jelszórészlet távolságát, irányát – na, ki találja meg?”
:)))
Az egyik fiú megtalálta.
Alkonyodott már, mire visszaértünk
a várhoz.
(A másik multi is ide hozott volna.) Marcona biztonsági őrök állták
el a híres domborműhöz vezető átjárót, de mint a maci halállistája az
alapviccben, ez is úgy működött:
-’stét! Már zárva a vár?
- Zárva.
- Átmennénk, ott parkol az autónk.
- Menjenek…
A Nap utolsó fénysugarainál még
megpróbálkoztunk a csillagos multi alternatív jelszódarabját megtalálni „a talajtól
15-20 cm-re”, reménytelenül. Szerencse, hogy olyan nagyon sok nevezetes évszám
nem köthető ehhez a helyhez, „egy találgatásból” sikerült. Mehettünk haza, most
más úton, mint amelyen ide érkeztünk. A sötétben mindegy volt, de mégis a
Szilvásvárad -Lázbérc – Kazincbarcika irányt választottam, emléktúra gyanánt
(valaha rengetegszer megtettem ezt az utat, tele van emlékkel.)
Időnként meg-megálltam,
bekalimpálni a GCEGRI jelszavát a telefonba, azzal az egyre halványodó
reménnyel, hogy hátha már jó lesz – de persze az iszlám szent számai nélkül
továbbra sem működött. Ezt a megfejtés csak otthon, kitartó elemzés, elmélkedés
és építészeti tervrajzok tanulmányozása után született meg.
Talán nem a klasszikus találatokkal, de
végül sikerrel begyűjtöttük Eger rejtélyes rejtéseit.
Köszönöm,már nagyon vártam! Remek mint mindig!
VálaszTörlésvisszavonhatatlanul itt a tavasz...
VálaszTörlésaz egyik biztos jele, ha a http://foldkereso.blogspot.hu/ -n friss karc jelenik meg ;)
a másik pedig :D a derékfájásom /kert vs. ásó/...
>;-))