Kell egy saját láda!
Persze az igazi egy általunk
kitalált, megalkotott, telepített lenne, az azonban folyamatosan alakul,
„terveződik”, vár a jó időre. De ahogy a kutyára vágyó ember is választhat,
hogy „saját” kiskutyát nevel vagy egy gazdáját veszített menhelyi ebnek ad új esélyt,
úgy a ládákkal is hasonló a helyzet. Az adoptálhatók között is érdemes
keresgélni.
A dolog fordítva történt.
A hosszú tél végre engedni
látszott, a szobafogság egyre nyűgösebb volt, a nagylánynak is kedve látszott
jönni, hát néztünk valami célt, nem messze, mert annyi ideje nincs egy
tinédzsernek, nem extrémsportosat, mert az olvadás nyomán dagonyává vált
erdőkben-hegyekben nem nagyon szeretnek caplatni útitársaim. A gép kidobta ezt:
Fáj, Fáy kastély.
Egyébként is úgy vettem észre,
hogy Nikit megérintik ezek a múltbéli helyek, főként, ha valami módon részesévé
válhat a történetnek, akár gondolatban, a néhai nemes-kisasszonyok helyébe
képzelve magát, akár úgy, hogy bekucorodik egy skanzenben a kukoricamorzsoló
„babák” mellé…
A ládaoldalt böngészve feltűnt a
tulajdonos: „adoptálható ládák”! Nocsak! Megnézzük, és ha elnyeri a csapat
tetszését, a nevünkre íratjuk.
Az autó egyre lassabban halad,
ahogy a „négyszámjegyű” útról is letérünk egy nem is jelzettre. Hatalmas
kátyúkat kerülgetünk, van úgy, hogy nincs hová kerülni, mert ott is gödrök
vannak, a tél lábnyomai. A völgyben füzes-kákás ingovány kíséri a dombok között
tekergő meggyötört aszfaltcsíkot, ha felbukkan egy-egy szembejövő autó, alig
van hová lehúzódni – de talán ha három akad, mintha kifelé mennénk az
emberlakta világból. A térképen sosem hallott falunevek…
Egy bukkanó mögött hirtelen elénk
tárult az apró falu. Közvetlenül előttünk csinos kis templom és a kastély, ami
a mai kirándulás célja, a széles völgy túloldalán a „másik utca” házai
kedélyesen pöfékelő kéményeikkel, magukba zárkózva – ember sehol. (Igazándiból
öt utcája van a falunak, és meghazudtolja azt a régi megállapításomat, mely
szerint minden településen van Petőfi és Kossuth utca – itt nincs.)
A kastély nagykapuja zárva, de a
közmondás szerint is mellette álló kiskapu kilincsre nyílik, már bent is
vagyunk az udvarban. Jól nevelt turistaként máris fotózkodunk, én méregetem a
helyszínt, mit lehet ebből kihozni?
Míg tétován nézelődünk, a
melléképületből (vagy honnan) egy ember érkezik. Bemutatkozás, barátságos
kézfogás után már nyitja is a főbejáratot, mesél a kastélyról. Megemlítem neki
a geocachingot, erre készségesen felajánlja, hogy megmutatja, hol keresgéljünk –
udvariasan elhárítom, elég lesz majd akkor kérni, ha felsülünk. (volt már olyan,
úgyhogy nem vagyok túl határozott.) A kúriát viszont szó szerint a pincétől a
padlásig megmutatja, nem tolakodó, informatív, és nem szól rénk, ha megérintünk
egy-egy tárgyat.
Érdekes tárgyak a múltból.
a terem közepén egy magányos,
elhangolt zongora. Niki pötyögtet rajta, borzongató, múltidéző hangok visszhangzanak
az elhagyott szobákban…
A park aprócska, kis tó is van
benne, és egy korhadt fa őrzi a ládát.
Nem nehéz rejtés, a tartalma rendben van. Kicsit felbővítjük, hátha látogatók tömegei érkeznek nemsokára… amire nem túl nagy az esély, a kéktúrázókban reménykedünk, de még nincs szezon – hát, majd meglátjuk.
Nem nehéz rejtés, a tartalma rendben van. Kicsit felbővítjük, hátha látogatók tömegei érkeznek nemsokára… amire nem túl nagy az esély, a kéktúrázókban reménykedünk, de még nincs szezon – hát, majd meglátjuk.
A templom meglátogatása most nem sikerült, egyszer majd azt is megejtjük.
Megéheztünk, de most persze volt
elemózsia – nem mindig az éhséggel harcolva túrázunk mi sem, főleg nem egy
aktív tizenéves társaságában -, falatozás után indulunk haza a kráterekkel
szabdalt számnélküli úton.
Ennyit szántunk erre a napra.
Nikinek halaszthatatlan barátnőzés, nekünk laza délutáni ejtőzés a további
terv.
A történet pedig várt egy kicsit,
van ez így néha. Ha azonnal nem ülök neki – márpedig fáradtan nem feltétlenül –
akkor hátra sorolódik, a napi „fontos” dolgok fölé tornyosulnak, de persze nem
vész el az emlék, csak letisztul, átalakul, a lényegtelen kipereg belőle.
A blog amúgy is türelmes jószág,
inkább az olvasói szoktak időnként célozgatni hanyagolt „kötelességeimre”,
élükön M.-mel.
Tehát, kedves látogatóim, íme az
első sajátládánk felfedezésének története!
Gratulálok a szép naphoz, és az első ládátokhoz.
VálaszTörlés