Abaúj peremén

(képek is lesznek, most késő van)

Hét ládát fűztünk fel egy Hernád-menti körútra.

Monoki körút,

 egy vulkán,

 egy lakatlan kastély,

 Két famadár,

 egy "kis" hárslevelű,

 kísértetkastély és

 elveszett láda

 Volt itt eső, sár, napsütés, vagy 500 méter szint, és egy tányér halászlé.

Indulás. Niki szülei kicsit kétkedtek: "esik az eső...", de nem nagyon esett  - csak kicsit. A lány pedig nagyon készült, előre tanult, szmájlikat (tudom: smiley!). M. az ő ínyére való útravalót készített, én pedig lehetőleg valódi ládákat, mert hát akárhogy is nézzük, erről szól... Egy gyerek fantáziáját nem nagyon ragadja meg az "adj a koordinátához egy római számokkal megadott évszámot"-szerű matekfeladat, a mi kesserbojtárunkét legalábbis biztosan nem.

Az a bizonyos nem eső eső azonnal rázendített, ahogy elhagytuk Miskolcot. Hát... nem kedves tőle. 

I. Monok érdekes, dimbes-dombos kis falu, a készülődés lázában égett. Két esemény is mozgatta a lakókat: A Búcsú, és a nagy szülött közelgő születés-évfordulója.

A Kossuth-szülőház előtt álltunk meg. Nikinek meséltem egy kicsit Kossuthról, az idegenvezetős múzeumlátogatást most kihagytuk. A láda vitt tovább minket a kálváriához.

Itt szorgos emberek takarítottak, rendezkedtek, készülődtek. Egy bácsit megszólítottunk, ő elmesélte, hogy a stációk egy része családi sírhely is, a többinek is "gazdája" van, az övéket a dédnagyapja építette, azóta apáról fiúra száll a felelősség, a hely gondozása.

Szürke, elég reménytelenül csöpögő idő volt. Én már gondolatban "feleztem" a programot... A végláda a falu melletti víztározó mellett, az erdőben, nem túl extrém helyen volt (nem úgy mint... majd kiderül!), annak ellenére sima találat, hogy a hegyek, a felhők, és/vagy az erdő a GPS-vételt teljesen leárnyékolta. Mi autóval egyszerűen oldottuk meg a ládát, de el tudom képzelni, hogy egy gyalogos ládázónak elég unalmas lehet a faluból egy betonúton elballagni idáig.

Esik. És? :)

 A víztározót egyébként kissé megviselte a forró nyár: a víz felszínét türkizes algaréteg borította. Látványnak érdekes volt a  vízvirágzás, a tározó halai gondolom kevésbé lelkesedtek érte.

Algavirágzás

II. Golop a következő állomás, a falu fölött emelkedő egykori vulkán tetején rejtőzködő láda. Az út a faluban sima, murvás volt, aztán, ahogy kiértünk a házak közül, iszamlós sárrá változott. Most máshogy használtam a gé-t, iránytű helyett tuhu-s térkép nézetet állítottam be, csiganyállal. Ezt sem nagyon próbáltam eddig, itt pedig a rejtő is ezt javasolta a "toronyiránt" helyett. Jól is tette. Az út szépen mászott fel a hegytetőig, azért az emelkedő egy idő után kezdett unalmassá válni, a panorámából nem láttunk semmit, minden nyirkos, sáros, csatakos... A hegytetőre érni megváltás volt. Közel már a láda, 30-40 métereket mutatott a kütyü, hárman háromfelé széledtünk. Mert hát rejteknek való fa volt itt elég, szinte mind különlegesen ágazott szét, itt a különleges volt az általános.

Keresgéltem erre-arra... egy kicsit :)))

Célirányosan! :))))

Megvagy! :)

  M.-nek volt egy sejtése, Niki rátalált, én kikotorhattam az üregből a majd' három hónapja nem bolygatott dobozt. Nikit ilyenkor mindig elkapja az izgalom, vajon milyen ajándékot rejthet a kincsesláda. Választott most is valamit, amit elvisz a kistesójának. A logfüzet az ő reszortja, én a géppel foglalkozom, M. pedig vigyáz ránk... Munkamegosztás.
 

III. Pihenésként Tállya famadarai felé vettük az irányt. Golop végén már éppen gyorsítottam volna, amikor a lányok észrevették az út mellett álló, szépen felújított épületet. Hoppá! egy a kastély is célpont! Visszatolattam, körbejártuk a kastélyt

 fényképezkedtünk,

Niki gyakorolta kicsit az operatőrködést és az önkioldó+futás típusú fényképezést.

IV. Most már tényleg továbbálltunk. A tállyai  egy virtuális, sétálós láda. Megcsodáltuk a látnivalókat, szökőkutat, házikókat, pincéket a Vincellérház előtt, haranglábat (nem nagyon"láb" az, egy kis faház-félében laknak a harangok), kőbárányt, filoxéra-emlékművet. Ez is kell néha, két hegymászás között. Érdekes módon itt nincs borút-láda, azt Abaújszántón fogjuk levadászni. (!)

V. Az ám, a ború-ládák. Ez az abaújszántói... hát, nem nagyon olvastam utána. Gondoltam, a szokásos: egy virtuákis pont a faluban, a láda meg valahol a szőlőhegyen.

Aha...

 Azért már tudhatnám, hogy amikor elalszik az éberségem, a kisördög azonnal él az  adódó lehetőséggel. A faluközpontban egy akármilyen virtuális jelszódarab, az nem gond. Indultunk a ládáért - én lazán arra fordítottam a lépteimet, a lányok kérdezték, hogy nem kéne-e az autóval is közelebb menni? Na jó, nagy kegyesen rászántam magam, a hegy oldalában lévő présház alá parkoltunk. Innen indultunk felfelé. A gé szerint ötszázvalahány méter... már sejtettem, hogy ez szuszogással fog járni, mert a légvonalban 500- nak útjában állt a hegy. Amiben még bíztam, az a Kálvária-turistaút volt. Ha ilyesmi van, csak nem halunk bele mi sem. De persze nem minden kálvária egyforma. Ez nem öreg nénikéknek való! Egy előnye volt a másféle utakhoz képest: minden második stációnál volt egy kis pad, ahol meg lehetett várni, amíg a pulzusom visszaáll a "normális" 150-re. És lehet nézegetni a GPS-t, de nem érdemes, mert a táv csak 15 méterrel csökkent, vagy annyival sem, hegy, erdő - tudjuk.

De legalább számolni lehetett a stációkat. A tetőn, a kereszt mellett kicsit rendbeszedtük magunkat,

pihentünk, szellőzködtünk, ittunk egy kortyot. Pár perc, és az oxigénadósság is rendeződött.

 A látvány - máskor is, minden magaslaton levő láda logjai közt ott a kötelező megjegyzés: "Pazar kilátás, csodálatos panoráma...", hát, tudnék egy-két rejtőt, akit meghívnék IDE, mert ez valóban etalon! Ha már panorámára vadászunk...

Azám, nem (csak) ezért jöttünk! A leírás lazán megemlíti, hogy innen "pár száz méterre", van a geoláda.Az első gondolatom, hogy "miért", de nincs mit tenni, akkor megyünk. Most következik a kökény+csipkebogyós vitamin-túra.

A lányok sziszegni fognak, jajdulni minden bokornál, abból meg van 1574. Lány kettő, az bő háromezer "juj-jaj-hú...".
 Egy szűk csapás a vad növények közt kanyarog a gerincen, másfelé úgysem lehet menni. A végén egy tisztás, innen a látvány másik felében gyönyörködtünk...

 de nem (csak) ezért jöttünk! (Ez már volt...) Most meg lefelé kell mászni, de itt ösvény, kessercsapás, csak sejthető, inkább csak száraz fűfélék, amik még csúsznak is a lábunk alatt, igaz, ide a kökény sem szeret lejönni. Aztán megláttuk az egymásra dobált kőgombócokat,

 mellettük a rejteket, a ládát, mindent, ami kell.

 Már mosolyogni is volt kedvünk a logbook figyelmeztető szövegén: "az illetéktelen megtalálások elkerülése érdekében gondosan rejtsük vissza...", Hát, kissé mintha paranoiás lenne a rejtő, ki az, aki ezer tüskén át pont itt "sétál" majd, hogy illetéktelenül belebotoljon a dobozba? Na jó, azért szépen visszadugtuk a helyére, úgy illik. A bánatom csak annyi volt, hogy a visszautat is felfelé kapaszkodással kellett kezdeni.

Lefelé mindig vidámabb a mászás. Úgy látszik, nem csak a bükkszentkereszti csodakövek töltik fel energiával az utazót.

Ugye, milyen jó ötlet volt a présházig jönni az autóval? 

Mennénk tovább, van egy kastélyrom, itt, a közelben. Csakhogy az autó azt montja, ő így nem megy! Valahogy a hegyre mászás közben elkerülte a figyelmemet, hogy a benzin fogyóban van, most idegesítően villog a kis lámpácska. Még éppen nyitva találjuk a falu benzinkútját, szerencsére.

VI. A kastélyrom elgondolkoztató, furcsa gondolatokat ébresztő hely.

 Az elmúlás, a régi gazdagság, a pusztulás nyomai - stílusos a láda helye a kripták mellett.

 Niki kérdezett, mi meséltünk az elmúlt világról, emlékeztünk. 

VII. A túra végcélja a gibárti erőmű "elveszett" ládájának feltámasztása lenne, de a Nap már nagyon alacsonyan járt, újra beborult az ég, erősen sötétedett. A faluban is elkanyarogtunk egy kicsit, míg pontosítottuk, hogy merről lehet megközelíteni a ládát, vagy mit - a logok szerint csak a book lesz meg, egy nejlonba csomagolva.

Hoztunk magunkkal dobozt, némi belevalót, de hol is van a hely? A parti kövezést tüzetesen feldolgoztam, és az alkonyodó félhomályban végül meg is lett a könyv.

 Dobozkát adtunk neki, gy pár ajándékot, "libát is" :),

Talán megmaradna...

Azért elgondolkoztató, hogy valaki ezeket a geo-dobozokat gyűjtse be....

A Hernád medrében már sötétben sétáltunk.

Most már tényleg menni kellett. A visszautat az ártéri bozótban zseblámpáink sejtelmes fénye mellett tettük meg.

Hazaúton még meglátogattuk a környéken táborozó horgászcimborákat, akik  vendégül láttak egy tányér jóféle halászlére, a már hagyományos túravégi fagylaltozást pedig egy mekis menüre cseréltük.

Tiszaúj - "nyeregbe!"

(Tiszaújváros és Tisza-szabályozás)

Reggel, 9 óra múlt

. 

Verítékben úszom, hiába, kemény sport a kerékpározás.

Viszont még el sem indultunk! (mi lesz még itt?) Na jó, semmi. Csupán annyi történt, hogy a mai túrát biciklisre terveztem. Ahhoz viszont „némi” előkészület kell, nem csak úgy Hübele Balázs módjára!

-          Csomagtartóból kialmozni, a horgász holmik most nem játszanak

-        - Tetőtartót fel

-          -kerékpártartót fel

-          - kerékpárokat le!

Ez utóbbi már az extrém kategória a 7. (oppardon: VII. – ennek még lesz jelentősége) emeletről a 70x70 cm-es lifttel ellátott lépcsőházban….

Mire M. menetkész, én átöltözni készülök a csatakos póló lecserélve, pihenésként autózunk egyet Tiszaújvárosig.

Egy árva multi képviseli a magyar geocachinget ebben a szép, szombat délelőtt kicsit kihalt városban. Olvasgattam a logjait, több morgós „mineka’ ” megjegyzés volt ott. Minek-minek! Tessenek (ugyanide!) szebb-jobb ládákat telepíteni, és akkor lehet rangsorolni. Már csak azért is, mert egy láda miatt nem nagyon indul meg a kesser-turizmus – maradjunk abban, hogy van itt még hely.

Na, szóval ez a séta-láda teljesen rendben van szerintem. A helyek érdekesek, szépen felfűzve egy vonalba – hát, lehetne inkább „kör”, mert így mindegy volt, hová parkolok, mindenképpen „vissza” is kell menni a kocsihoz. De ez kerékpárral nem gond, márpedig mi most azzal keringünk. Az idő tökéletes, a látnivalók érdekesek. 40 perc, szórakozva, meg-megállva.

Időkapu - de nem működik :)

Sándor és Scwinn

Critical Mass!

Nyolc kerék

 A következő megálló a megboldogult AES-erőmű miatt létező „osztósziget”, a halászcsárda parkolója. Elvégre ebédidő van. Nen gondolok én izzó piros halászlevekre, félholdként kunkorodó sült kecsegékre (nem-e? dehogynem!!!), de azért szólok M.-nek, hogy nyugodtan vegye most elő a szendvicseket, jól fognak esni a hosszó bringázás előtt. Na de a válasz…

-          Milyen szendvicseket…?

Ez kész. Most készülök 20 km-t letekerni, ami íróasztalnál edzett izmaimnak egyébként is iron man-szerű kihívás, a csárdából kihallatszik a sűrű rántotthús-szag, és akkor „milyen szendvicsek?” Szerintem látszott rajtam, hogy megrendített a sokk, mert a konyhánk úrnője próbált menteni holmi kekszekkel és egyéb kutyatápokkal, de én akkor inkább szenvedek. Nem kell! 

Hát így, üres, ebéd előtti gyomorral kerekedünk fel. Az út legalább könnyű, békés, csendes, van tér a szemnek, levegő a tüdőnek, lehet tekerés közben fogócskázó ölyveket bámulni az égen, béke van, nyárvégi délután. 

A cél a Tiszadob környékén az ártérre épített emlékművek. Jártunk már itt régen, még a GC előtt, „csak úgy”, akkor Tiszadob felől, most az ellenkező irányból közeledtünk. A láda persze multi, három emlékmű van, elég messze egymástól, és hát mindentől messze. Érdekes koncepció lehetett ezek ideépítése, ahol csak a madár jár… viszont ez a varázsuk is. Az első mindjárt Széchenyié, a jelszó egy római szám. Egy kicsit elgondolkozunk a megfejtésen, mert hát az adóbevallást nem ezekkel kell kitölteni, szóval nincs mindennap a kezünk alatt, de végül megvan a konszenzus, megyünk tovább. A második amolyan szocreál beton-alkotás. 

M...D... az mennyi?

 A harmadik pont a koordináták számítgatásával áll elő. Remek dolog a világ végén egy szoftver új funkcióit felfedezni, most a gé-t kell feltörni: hogyan is kell ebbe kookat bekalimpálni?

Vásárhelyi Pál ajándéka: a hűs árnyék

 Megvan azért, de nem érzem magam biztonságban. Mi van, ha nem jól értettem, ha nem jól számoltam, nem jól írtam be? M.-et nem terhelem aggályaimmal, a kütyü szépen mutatja az utat, a töltésen, aztán az ártéri erdő felé. Egy csapás is mutatkozik a megfelelő helyen, büszkén mondom is M.-nek, micsoda sasszemem van nekem… 

Az utacska egy csatorna melletti irtásra vezet, a Tisza 30 méterre folyik a ponttól, ahol a kütyü a célt mutatja.

0 m. ???

 „Egy rönk üregében”. Hát az van itt bőven, derékban elvágott fék, kikorhadt törzsek, kidűlt öreg füzek – de ládának se híre, se hamva. Telefonos segítség kéne, gyorsan, mert fogytán az energia a kütyüben, de az most nem működik. Kicseng, annyi. (Kifogy a villany a telóból? Nem gond az, van egy jókora külső akksim, egy mozdulat rádugni a… a mit is? Kotrom a hátizsák mélyét, az powerbank megvan, a kábel, na az marad otthon…) Ha már felületes voltam az előkészületeknél, lévén a láda leírásában minden szerepel, ami a megtaláláshoz szükséges, csak hát el kéne azt olvasni is… szóval gondolkodni sosem késő.

Sosem késő :)

 Miközben újra bepötyögöm a koordinátákat az éhhalál küszöbén álló készülékbe – tudom őt sajnálni, én magam is korgó gyomorral biciklizek itt a semmi közepén – el is gondolkodom ezen, hogy az írás semmit nem szól árvízveszélyről, és nem lenne logikus ide, a folyó partjára tenni a végládát, vagy inkább más logikát követelne, és íme, a kütyü máris mondja, mintha mi sem történt volna, hogy a cél a töltés mentett oldalán lesz, légvonalban vagy kétszáz…

Khm…!

Sasszem, mi? 

Akkor arra!

M. mondja is, hogy érezte ő, hogy „amarra” kellett volna menni. Oda már szép földút vezet. Egy némileg elhagyottnak tűnő ház mellett haladunk el, elgondolom, milyen lehetne itt lakni? Egész más élet lenne az… Na, de most másért vagyunk itt: a harmadik emlékmű is megvan, a láda is adja magát. Kicsit somolygok, látván a környező bokrok alján látható keresés-nyomokat, nekem egyértelmű a hely. A Tisza-parti tévút már elfelejtve.

Fotók, log, visszarejtés…

Indulunk vissza. Energiánk kb ennyire elég. Visszatérve az autóhoz, még megmutatom M.-nek a sziget néhány horgászhelyét, de nagyon hazavágyunk már, illetve a jutalom-fagyizásra. Ebből az irányból egy nyékládházi fagylaltozó a „törzshelyünk”, már egyszer megálltunk ott, most is jó lesz. Rajtam ugyan nem segít, szívem szerint rántotthúst kérnék, de olyan fagyi nincs…

A túra vége nem a hazaérkezés, hanem a tárgyak visszarendezése: mire a kerékpárok is visszakerülnek a helyükre, már sötétedik. „Csak” két láda a mai zsákmány, de kirándulásnak tökéletes.

Tokaj szőlővesszei II. - Lakott helyeken

Ha hegyalja, akkor keressünk borvidékes ládákat. Mondjuk fejjel lefelé áll a program, mert először a tokaji, a végláda lett meg, és ő most vár, míg begyűjtjük a teljes garnitúrát… A mostani tokaji körbe a Bodrogkeresztúri kétputtonyos illett bele.

Sebeinket nyalogatva érkeztünk meg a faluba. Niki már nyaralt itt egyszer, a motormúzeum melletti házban, mi meg horgász-túrákon jártunk erre valaha, most más volt a cél (Sokan mondják, hogy a geocaching új élményekkel tölti fel a régi emlékeket – és valóban.)

Keressünk templomot! Van abból többféle, errefelé három szokott lenni (például Bodrogolasziban is úgy van, arról majd egyszer egy hosszú mese következik), nekünk most a Barbie-rózsaszín kell. Nem nehéz megtalálni, a feladat sem bonyolult: ablakokat számolunk. Ja, és persze, egy sírfelirat.

Hm?

„…a megadott koordinátánál látható sírfelirat…” Keressük meg! Illetve előbb még M.-et kell megkeresni, mert a pici templom kerülgetése közben szem elől tévesztettük egymást, mi Nikivel keringtünk a templomocska körül, de sehol nem volt. Na jó, telefonon azért meglett: mivel nem látott minket, visszament az autóhoz…

Visszatérünk a feladathoz. Ez azért nem fekszik nagyon a gé-nek. Illetve dehogynem: a templom kőkerítése mellett 2 méterre mutat, a szomszéd portára. Oda ki van írva, hogy építési terület, belépni tilos - akkor ide most belépek. Kezemben a telefonnal sétálgatok az innen jó 4 méter magas kőfal mellett, próbálok belesni a borostyán-függöny mögé, hát semmi. Már könnyen jár a kezem, mint egy vadnyugati pisztolypárbaj-győztesnek: Nincs sírfelirat? Irgum és burgum, hívom a rejtőt! (mit tesz az emberrel egy kis kökény-bozótos előélet…) De jól is teszem, mert a koordináta vagy a gé nem jól mutatta. Meglett az hamar, gondot már csak az okozott, hogy a lelkes hívek jó iparos módon „javítgatták” az emléket: levakolták habarccsal, és abba írták újra a szöveget. És, mint az ilyen malterok szokták, az nagyjából le is mállott. Azért valahogy csak megegyeztünk. 

A láda másik fele már békésebb hely volt, a temető környéke  - ezé a temetőé – elég elhagyatott, és érdekes, hogy az elhunytak a szőlőültetvények szomszédságában pihennek.

A kissé megviselt logbook mellé tettünk még egy füzetet, de a gazdának ls szóltam. Ha úgy gondolja, kicseréli.

A nap vége a Tokaji séta. Mert lehetne még közben a Bodrog-ártéri rákóczi-vár is, de a komp még mindig üzemképtelen, a lányok éhesek, a csónakázást máskorra hagyom. 

Előkerül az utolsó leírás, a cél pedig kedvenc lángossütőnk a híd lábánál. Mire odaérünk, meglesz három pont az ötből, jóllakottan begyűjtjük a még hátralévő kettőt, és elégedetten hazatérünk.

Hát, a multi pontjai szépen sorakoznak… de 8 óra, mire a lángossütőhöz érünk. Sajnos a hivatal zár, nem kapunk enni (régen híresen finom, ropogós, nagy lángosokat kaptunk itt… most csak az emlék jut Nikinek).

Rendben, akkor megyünk tovább. A Finánc-hegyi kilátó lépcsőjén egy tábla állja utunkat,

"Tilos= lehet, csak nem szabad"

  Illetve dehogy. Egy korlát az igen, vagy lánc, vagy kerítés – engem néha az sem nagyon zavar – szegény tiltó táblát hátra hagyjuk, elmélkedjen magában a tiltótábla-lét hiábavalóságán. A tetőn magunk vagyunk, jövünk-megyünk, itt bezzeg méterre pontos a gé. könnyű a találat.

Fotók a híddal és a Teliholddal, majd tovább.

 

 Jófelé vezet a láda, a fagylaltos üzlet hívogat (ez nem pont, de ott van, nagyon helyesen!), a szokásos ládázós-fagyit most menet közben vesszük magunkhoz. Az aszús fagyi 18+ - os, de nem olyan finom, mint igéri. Vacsora-pótlékként is szolgál most, még menni kell egy kicsit. A következő helyen már lámpával keressük a karaktereket, és irány vissza, az „ismeretlen Borivó” felé. 

Az ismeretlen borivó a haverjával üldögél egy sötétbe burkolódzó padin, és akadozó nyelvvel kurjongat. Egyikünk sem ismeri, netán ő lenne az utolsó pontja a multinak? Na szerencsére nem, hanem egy szobor. Kikönyököl a falból, mi meg pajzánkodunk vele egy kicsit.

Niki jegyzetel. A haja...hát az a kökényes óta ilyen "rendezett"

Borivó vs. sörivó

Borivó - csak a szobor!

M. téríteni próbál

Na de most már tényleg enni kéne valamit! A főtéren láttunk egy pizzériát, odasétálunk, csak útközben játszunk még egy kicsit a kiscsikón üldögélő aprócska vezérlőfejedelemmel

Annak idején rajztanárom azt tanította: egy lovas szobor szükségképpen monumentális, mert különben megmosolyogják… igaza lehet. Értem én, hogy egy pici térre nem való, de én akkor inkább lemondtam volna a hintaló-méretű emlékről. Nem én döntöttem, így II. Ferenc itt lovagol. 

A pizzéria - bezárt. Egyre éhesebbek vagyunk, negyedszer is visszamegyünk a hídhoz, és az utolsó pillanatban (az éhhalál előtt), még sikerül egy másik lángossütőt rávenni, hogy ennünk adjon. Ez is finomat süt, pedig nem „a” híres lángosos. Ezentúl őt fogjuk szeretni.

Lángos közben összeáll a jelszó, kissé sajtos-kecsapos a log, már csak az ötödszöri séta van hátra a Rákóczi utcán. Amin még elámulunk, az a főtéren álló Szent István, akinek a fején vagy a vállán vagy hol egy kivehetetlen valami van: madár? Nem tudunk megegyezni. Egyszer majd nappal is meg kell nézni.

Csendesen duruzsol az autó, a fényszóró rejtélyes alagutat vetít az éjszakai útra. Hazáig sorolgatjuk a nap élményeit, a futurisztikus garázstól a megtollasodott királyig.

Jó lesz ez, máskor is jövünk!