Amikor semmi nem akar összejönni

Pedig jók voltak az előjelek: szép idő lesz, M.-nek is van kedve, készülődtem hát, egyelőre fejben.

Na jó, hát kicsit hegymászós, de amúgy érdekes ládák néznek ki, Kolmóska, gejzír, Tengerszem… egész héten ott motoszkált a terv gondolataim mélyén.

Péntek, fegyverek élesítve, ládaoldalak kinyomtatva, otthon már pakoltam volna a szükséges dolgokat, feltöltöttem a kütyüket, stb…

Ő is készül a túrára

Ja, “satöbbi”. ez az, ami fűszerezi a főztöt.

Fognám a Gé-t, a kedvenc navi-appot, etetném bele a ládákat - hát nem eszik az árva!

Próbálom így - nem megy. Amúgy - amúgy sem. Meg még máshogy sem.

Sehogy sem.

Hogy az a hejdermenkűs kisangyal… akarom mondani kisördög akárhová tegye! Hát szégyenszemre autós navival fogunk ládázni, vagy mi?

Órák óta üldögélek a net előtt, nézek mindenfelé, míg ki nem derül a turpisság: a geocaching.hu és a g.hu.app között elveszett a harmónia. Reméltem, hogy a gé a hibás, én szeretem mindig a legfrissebbet használni, M. telóján azonban a jó öreg google play-os szomorkodik, most jól jön majd az öreg a háznál, de hát nem. Az sem. Passz.

Addig hadonászom, míg a mozgó ládákat beszippantja a kütyü. Hohó, ezzel már lehet valamit kezdeni!

Válasszunk egy kedves ládát, legyen mondjuk az Izgimozgi, az amúgy is a közelben jár. Na nem rajtolok rá, de arra azért jó lesz, hogy felvegyek hozzá új saját pontokként minden megfogni kívánt ládát, és már kész is a megoldás! A gé szépen mutat térképet, irányt, távolságot, ami csak szem-szájnak ingere, Sanchoo - , Kisördög 1:1

Szombaton meg  - nem mentünk, már nem is tudom miért.Ami mindegy lenne, ha nem lennék némileg eltunyulva. De vagyok, egy kimerítő vasárnapi játék után hétfőn reggel műszakba állni nem lesz egyszerű, előre megadok egy gólt a Krampusznak. Tehát még el sem indultunk, már 2:1 oda…

Na de sebaj! Világos vasárnap reggel, felpakolva kaja (ja, M.-nek is bevitt egy gyomrost az ördög, a mézzel pácolt útravaló husik kopogós fekete brikettekké válva repültek a szemétbe. Úti elemózsiának a tepsis zöldségköret maradt, de jó lesz az, csak sok legyen!), Pamacs a retiküljében trónolva ellenőrzi a rakodási műveleteket, főleg hogy nehogy véletlenül ő valahogy kifelejtődjön a menetből. Persze olyan nem történhet, kis társunk, mint a rejtések nehézségi pontjának inkrementátora (+1 a megadott nehézséghez), elmaradhatatlan már a kesser csapatunkból.

Az autó kellemesen duruzsolva nyeli a kilométereket, odakünn kemény szél cibálja az útmenti fák harsány újzöld leveleit, a hőmérő meg nem nagyon akar 13 fok fölé mászni. Kisördög? Gyenge próbálkozás tőle, ennyitől nem fogunk megakadni. Egyébként is, főleg erdőben fogunk járni, ott meg nem olyan durva a szél.

Az első láda  - és a megkendácsolt Gé próbája a GCNBOT, a Nagy.Botkő gejzírkúp. Sajna virtuális, nem is értem, miért, ezer jó helye lenne itt egy valódi dobozkának. Leparkolok a bokrok mellett, a műszer valami 60 métert mutat, hát ez eléggé drive-in lett,

de sebaj, majd a másik kettő megmozgat. Otthon olyan 8 km terepnek néztem, ami, ahogyan magunkat ismerem, rövidebb nem lehet, csak hosszabb (höhö, hosszabb lett!), Szint is lesz benne, persze nem durva, mert puhány vagyok, csak amolyan lankás szőlőültetvények közti dűlők, kis horhosok, nyergek, jó lesz az úgy is.

Akkor hát ballagunk.

A szőlőkben munkálkodó emberek megcsodálják Pamacsunkat (“na, a bolond városi népek mekkorka kutyát hoztak ide”), ami nem véletlen, ugyanis Pami nem nagyon igyekszik észrevétlen maradni. Inkább, biztos ami biztos, jó messziről megugat minden mozgolódó embert. Az ember meg csodálkozik, mert a hang valahonnan az útról jön, de a forrása nem látszik (tudniillik Pamacs nem nagyon látszik ki a keréknyomból).

Hát így bandukoltunk fölfelé a sorok között, majd egy “HOPPÁ!”-érzés, amikor a térképre nézve látom, hogy a “balra” jobbra van… Vezényelek egy laza hátra arcot a csapatnak (M.: “Biztos, hogy jó felé megyünk?” 1.) Hát persze hogy biztos. Az előbb is biztos volt.

Ez a kis kitérő a hegy oldalában, kb. vízszintesen történt, úgyhogy a pár száz métert nem veszem találatnak a meccsünkben (A kisördög megvonja a vállát, és sejtelmesen vigyorog a bajsza alatt…)

A következő út már felfelé visz, innen majd szépen rácsatlakozunk a Malomkő tanösvény piros T-jelére, és pikk-pakk megfogjuk a ládát.

Ami egyszerű lesz.

Nem kell sziklát mászni, ide van írva, ni!

A térképen megnéztem, a ládához egyenes út vezet, ami aztán visszavisz a tanösvényre, és ballaghatunk tovább.

(A fenti sorok az én tervem részletei. De, mint tudjuk, ketten tervezünk….)

Szóval ott tarunk, hogy az út felfelé visz (M.: “Biztos, hogy jó felé?” 2.), na, haladjunk.

Izé.

Hoppá! Ez nem az az út, eggyel korábbi. Ami nem lenne baj, mert rövidebb így, csakhogy a gyalogút-jelből hiányzik vagy 100 méterecske a jelzett tanösvényig, vagyis az utolsó présház melletti szántóról be kell vetni magunkat az erdő sűrűjébe. Végülis más megoldás nincs, csak hát a túrafelszerelésem, úgymint a bot, a hátizsák és Pamacs utazóretikülje kutyástól rám van aggatva, egy kézzel az ebet tartom, eggyel a Gé-t, eggyel a bokrokat hárítom, a negyedikkel próbálom állon vágni a Krampuszt (3:1!), az ötödikkel kapaszkodnék valami faágba, ami persze korhadt és a kezemben marad.

Na, megvan az ösvény. Hál’Istennek. Innen akkor sima. Tutira nem lesz sima, de még nem tudom, hol. De, tudom: Itt és most! Ugyanis elveszett a műhold-jel. Szerencsére most már nem lehet eltéveszteni a jelzéseket, minden harmadik fán ott virít a piros T. Csak halványan sejlik fel a régi emlék a Keszthelyi-hegységből, ahol szépen látszottak a piros jelek a fákon - amiket az erdészek húztak oda, a kitermelendő egyedek megjelölésére.

Aztán megjön a műhold is, térkép is, irány is, távolság is. Megvan a pont, ahol le kell térni a jelzésről, (“Biztos…?” 3.”) Kissé (nagyon) kezd kövessé-sziklássá válni a terep, hát persze, malomkőbánya, nem lehet gyep, aszfalt. Nem is. Felmászunk valami sziklára (ugye hogy nem kell mászni, írva vagyon), és helyet foglalunk egy kényelmes, mohás kövön, Én és  a táskában Pamacs. M. utánunk jön, és sólyomszem üzemmódba kapcsolva már ki is szúrja a rejteket.

Megvannak a ládák

Majd szól:  - Na, én oda be nem nyúlok!

Hát remek. Akkor most menjünk el dolgunk végezetlen? Azért végül  túrabotommal kikotorja a ládáKAT, mert bizony ketten vannak, telis-tele kincsekkel mindegyik (Gyerekes kessercsapatok hajrá!), hát persze, itt nem kell illetéktelen surmóktól tartani, mint mondjuk az én miskolci alagutamnál. Logolás, visszarejtés, regisztrálni perszen nem tudunk a Gé-defekt miatt, majd otthon, valamikor. És mennénk tovább.

Mennénk tovább...

Na de merre is? 

A térkép szerinti kis szaggatott vonalas csapás a valóságban nem létezik, a legjobb választás tehát vissza a tanösvény jelig, és ott folytatni az utat. Ott egy jel… ott egy másik… aztán biztosan amott lesz a harmadik, csak éppen át kell bújni egy sziklaszoroson, felmászni néhány métert egy görgetegen… hát igen. És minden elveszett. Nincs kitaposott út, semmilyen út nincs, sziklafal, meredély, görgeteg, nincs “T”, és nincs GPS-jel. Az utolsó reményem a csiganyál  - lett volna, de az meg össze-vissza cikázott, a végpontjával a semmiben. Akkor hát le lehet ülni, innen nincs tovább.

A kisördög röhög: 4:1 oda.

Ahogy kipihentük magunkat, felmértük a lehetőségeket: út csak egy van, amin ide jöttünk. Nincs más megoldás, azon kell elindulni, és majd - én tudom, hogy jó sokára - rátérni a nap harmadik rejtéséhez, a Tengerszemhez vezető útra. M. ugyan célozgatott rá, hogy menjünk vissza a kocsihoz, és onnan, de én szintvonalakat is láttam a térképen, szóval nem. Gyalogoljunk csak szépen vissza a jól ismert szakaszon.

Vándorlunk, mint Frodóék Mordor vad sziklái közt, amikor is szembe jön velünk egy csapat, elöl egy kissé túlmozgásos border colie-val. Hát Pamacsnak ez egyáltalán nem hiányzik, ő az ilyen erdei túrákat úgy tekinti, hogy ez a MI ERDŐNK, itt senkinek semmi keresnivalója, más, külföldi kutyáknak meg aztán pláne. Vad csaholással igyekszik elűzni a szembejövő népet. Azért mi szóba állunk velük, az összes Kelet-eutópai középiskolás nyelvtanítás egyvelegét használva kommunikációs hídként, oda vissza (Pamacs a másik kutyával veszekszik). Szóval ők a Tengerszemet keresik. Höhö, az nem erre van, hanem amarra. Az egyik, szemlátomást nem turista-hölgy közben kérdezi az ő vezérüket, hogy “szkolka kilometr?” én meg nem mondom meg neki, hogy “seszty”, hadd legyen nekik is meglepi.

Így mentünk, mendegéltünk, míg egy hármas útelágazódáshoz (by M.P.) nem értünk, ahol kellemes pihenő, asztalok, árnyas liget fogadott minket. Ideje volt a megpihenésnek és az ebédek elfogyasztásának - vegetáriánus módra, ha még emlékeztek a brikettált pecsenyére. Húst esetleg Pamacs elemózsiája tartalmaz, de hát azt azért mégsem…

Pihenünk

No, menjünk tovább! Mere? Hát arra ni! (“Biztos…?” (4)) Ja, biztos. Elvégre úgy nem lehet elindulni, hogy az ember azon elmélkedik hátha nem is erre kellene. Hogy miért van egy nagy fehér sorompó az úton keresztben? Miért-miért, hát az erdőben autózó-kvadozó suhancok ellen, nyilván. Tessék, nézzük csak meg a kütyüt… ja, azt ne, azt most éppen újra kéne indítani, mert nincs műhód, megkergült. Na mindegy, addig is haladjunk.

Valami tanyák és művelt földek között ballagunk, mire újra feláll a rendszer - és bizony már jó fél kilométerre elmentünk a rossz irányba. M. elmormol egy “mondtam, hogy…” kezdetű történetet az orra alatt, a kisördög behúzza a következő strigulát (5:1), én meg újratöltöm az optimizmusomat, és irány a Tengerszem! Most már nincs hová eltévedni, egy kis kitartás és elénk tárul a tényleg különleges látvány. És kivel találkozunk? Hát a kedves kelet-európai csapattal. Hogy ők hogyan kerültek ide, azt csak sejtem, mert meg nem előztek minket, hacsak akkor nem, amikor mi a vargabetűinket rótuk. (De, akkor.)

Tenger-szemek

Szájat tátunk, olvasgatjuk a tájékoztató táblákat, szerencsére csak most derül ki, hogy erre bizony viperák is élnek, keresztesek. Na, nem ugrottak azonnal ránk a bozótból, de akkor most utólag borzongunk egy kicsit.

Itt kígyók is laknak!

Innen már visszafelé ereszkedünk, Pamacs kedélyesen himbálódzik  az oldalamon. Muszáj táskába dugni, mert őkelme lefelé menet is szereti vontatni a póráz túlsó végén billegő kétlábút, valamint itt már sűrű a turista-járás, és unom, hogy mindenkit meg akar rémíteni szigorú ugatással. Szerintem azért keménykedik, mert a 6 kilós plüsskutya-kinézetű ragadozótól szinte senki nem hajlandó - még udvariasságból sem - megijedni. Így meg csendben van, nézelődik.

A krampusz is elnyugodni látszik, de annyi hatással van még a környezetére, hogy:

Itt ugye földutak, erdészeti csapások, szőlőművelő dűlőutak vannak, ezek pedig ideális terepei a hétvégi, kibelezett hangtompítós terepmotorosoknak. Most is halljuk  géppuskaropogással közeledni egyiküket (Pamacs ki nem állhatja az ilyen zajt, nem mintha a mi füleinknek zene volna). Jön, majd megy, majd csattan és megáll. Vigasztaljuk a lovagot, hogy ezt bizony tolni kell hazáig. A hátizsákban röhög a kisördög, de ezért nem kap pontot.

Kicsit pihegünk még indulás előtt, majd szép családi egyetértésben elcsomagoljuk a komlóskai hegyitúra tervrajzát. Nem szalad az el, majd legközelebb. Vagy azután. Most valahogy nincs sem kilométer-, sem szinthiányunk.

És mi az, ami nélkül nincs ládatúra, se télen, se nyáron? Hát a FAGYI! Például Tokajban, a lépcsős fagylaltozóban.

Alkonyodik, mire hazaérünk. A kutyust nem kell álomba cirógatni, minket sem.

Ma “csak” három ládát gyűjtöttünk be.