Nem beteg az!

Volt egy jelszó nélküli találatunk... Az ugye kudarc, azt jelenti, hogy nem találtuk a ládát.

Hát, van ez így. Rutinos harcosok nyilván nem logolják be, én úgy voltam vele, hogy szegény láda beteg is, biztosan azért nem lehet megtalálni, de írjuk oda, hogy ott jártunk, hátha lesz vele valami.

Hát nem lett.

Kérdeztem a fórumon, azt mondták, majd rendeződik.

Kérdeztem a rejtőt - illetve csak kérdeztem volna, csakhogy a megadott telefon nem élt, e-mailre nem jött válasz -, semmi.

Néha rá- ránéztem a ládaoldalra, és...

Hoppá!

Két log, "megtaláltam" - módú, semmi hálistenkedés

Aztamindenit! Ez meg hogy? Küldtem egy mélt egyiküknek (sz-zsuzsa), bátorító választ kaptam: A láda él, csak el van dugva, "ásva", keresni kell!

Ha keresni kell, akkor keresni kell. Visszamegyek! No igen, de az időjárás szombat délutánra zivatarokat ígért. M. azt mondta, szombat délelőtt nem ér rá, egy nagymamának fontos elfoglaltságai vannak, ezért a fiamat és barátnőjét kezdtem beszervezni. De nem addig a'! Oldalbordám nem vette jó néven, hogy nélküle (hehe, "addiktív játék"), így mégiscsak délutáni keresés lett.

A városban 35°a hőmérséklet, a hegyen "csak" 32° A szakasz menetkész: M., Niki, Péter  (fiam), Évi (barátnő) - és én. A hátizsákban két palack ital, csereláda, ajándék, mindenre készek vagyunk, indulás!

Aha... indulás...

A kisördög ma nem volt kreatív kedvében. Egyszerűen csak felcsavarta a páratartalmat 90 %-ra, a hőmérséklet adott, "gyerünk", Sancho.

Nem jó csapatot választottam. A fiam és barátnője rutinos túrázók, Niki edzett táncos, M. úszni jár a lányokkal, én meg... puhány, na. Kb. félúton már úgy éreztem, mintha a hegy egyenesem a világűrbe vezetne, beláttam, hogy a Mount Everest hódítói miért használnak oxigénpalackot. Nekem viszont csupán vizespalackok voltak a hátamon, megálltam, gondoltam, ha megiszom a vizeket, tán csak könnyebb lesz. (nem lett).

Az ösvény már ismerős volt, a múltkori "beteglátogatás" során megjegyeztük. Ezért nem is értettem, hogy M. és a nagylány miért indultak neki az erdőnek toronyiránt? Némi morgás árán visszatereltem őket a mégiscsak járhatóbb vízmosásba.

Megérkeztünk a célhoz. Az út bizonyos szempontból unalmas volt, mert az új csapattagoknak próbáltam mesélni a korábbi kalandokat, a ládázás titkait (a fiamék muglik), de minden mondat második fele lihegésbe fulladt... Szóvql fent voltunk.  Mindenki nekiesett a kutatásnak, én meg... kerestem...  egy sűrű sombokrot, és annak árnyékában pihegtem. Keressenek, ha az van megírva, találnak is.

Nem találtak.

Peti a technikában bízott, M. az intuícióban, Niki a lelkesedésében, Évi Petiben - de jó, mindenkit fűt a lelkesedés. Beszálltam én is: az e-mail szerint "félig földbe ásva" a láda. Rendben, induljunk ki abból, hogy nem látható. Ez érthető is, ha az előéletét nézem.Na, de akkor hogy? túl sokan nem keresték mostanában, kesser-ösvény nem látszik. Föld, avar, sziklák...

Sziklák!

A környék köveit az idő és a természet alakította.

És van egy kő, ami magától nem "esett" volna oda, ahol van! A színe is elüt kissé a környezetétől, nem szürke, inkább sárgás-fehéres.

BINGÓ!!!

Hívtam Nikit, szedje csak ki ezt a követ, mögötte piros műanyag - a láda!

Na most lehet lihegni. Megérdemeljük.

Szegény doboz igen megviselt: Az oldala kivágva (nem törve, látszanak a késnyomok),

Hazahoztam, tanulságul. A nyílás szándékos mű - valakinek jól esett (?)

 valami műanyagzacskó-félébe van burkolva, de az már inkább csak szemét. Benne a logbook, olyan, mintha egér rágta volna meg- de működik, a legutóbbi bejegyzések mögé felsoroltam a csapatunkat. És, mert írva volt, hogy rokkant, a hozott ládába áttelepítettem. 

Megvan!

A kerek romból áttelepítve a szögletesbe

Fotózkodtunk,

Lehet engem irigyelni! :)

A Csapat!

Fertőzzük a muglit :)

A győztes mosoly

de a csapat már túl hangosan emlegette a Kisgergely fagyizót, ezért sietve átpakoltam a cuccokat az új dobozba, tettünk bele ezt-azt, visszarejtettük a találat szerinti módon. 

A mi mérésünk (telefonos) szerint a koordinátái:

N: 48° 06.197'

E: 20° 40.736'

(hozzáértők szerint ez tévedés)

Na szóval: A "nagy kőtől", aminek üregébe az aláírt követ tettük a múltkor - szóval attól a kőtől vagy 2 m-rel lejjebb van a láda. Kb odáig lehet lemenni kockázatok nélkül.

Niki mondja: e kő mögött mássz lefelé 2-3 métert, ott lesz a láda (befalazva)

Visszatrappoltunk nagy, sokgombócos fagyikkal jutalmaztuk magunkat és egymást... most meg itt posztolgatok.

Na, ez a láda kétszer hívott magához, egészen bensőséges viszonyba kerültünk. Most úgy gondolom, hogy ha kell, máskor is ránézek. Persze nem akarom a gazdájától elorozni (nekem a 49-ik találatom, zsenge vagyok még egy sajáthoz), de ha kell, szívesen segítek működtetni.

Pesten könnyű!

(Rövidke fővárosi kesselés - reméltem, lesz annyi benne, hogy megérjen egy posztot - és nem csalt a szimatom!)

Továbbképzésre küldött a cég. Pestre, egy napra, vagy annyira sem.

Az előadás unalmas, kissé fölösleges, mivel is üssem agyon az unalom hernyóját? Nézzük csak: a jegyzetfüzet vonalas, nem jó firkálni bele; az ablakok elfüggönyözve, bámészkodni reménytelen; szünet nem lesz, a büfé egyébként is szegényes, pogácsa, ásványvíz... Megvan!

Az okos telefon!

És, ha már kéznél van, legyen g:hu.

Nézzük csak: közeli ládák 2 km-en belül, van vagy 10. Az előadás után nem több, mint 1 órám marad játszani, és akkor nem ebédeltem, de az nem baj, van "tartalékom", túlélem.

Alig várom a végét, az ünnepélyes búcsúbeszédet meg sem várva kiosonok az előadóból, és usgyi! Cél a Városliget, meglátom, mire megyek az első ponton, a GCMILL nevű ládával? 10 perc, és a környéken vagyok. Hm... "Halászd ki..." - írja a rejtő. Csakhogy annyi feszültség van ráírva a helyre, hogy félek, agyonüt. De persze nem üt, ez egy köztéri alkalmatosság. De "halászni"? Nézem erről - semmi. Nézem arról - Aha!

:))

Megvan a láda, jópofi. Gyorsan elvonulok egy padra, kibontom, hát bizony eléggé ázott kis könyvecske van benne, és telve is, csak a hátsó borítóra férek fel. De a lényeg, hogy bruttó 20 perc alatt megvan.

---------------------------------------------

Még 40 perc."Kérem a következőt!", azt mondja, "Andrássy út". Opsz, az hétpontos multi, majd' 3 km, na, őt most inkább nem... Legyen inkább a városligeti mikro, az még belefér, a hazaszállító autó úgyis a Felvonulási téren fog várni. 

Irány az iránytű szerint, a Vajdahunyad várát most kihagyom, megkerülöm a kacsaúsztatót, tágas tisztás felé vezet a gé. A tisztáson kutyuskák futkároznak, mulya városi ölebek, nem holmi tanyavilág-beli kőkemény őrzővédők, miért ne lehetne arra menni? 

Lehet.

A tű a tisztás szélén zöldellő bozót felé mutat, vannak itt csapások, járások, menések... 

Tegnap esett az eső. Jó sok.

Ennek eredménye, hogy csak törlőpapírok ázott nyomai sorakoznak körbe-körbe, amiért töröltek velük, azt már beitta a ligeti humusz, hadd zöldelljen ezer bozót...

A láda megvan, szerencsére talajszint felett, nem kell az anyagban kotorászni - Tudom, szegény doboz hányatott sorsú, olvasható a leírásban, és én is hasonló gondolatokkal küzdök, inkább kimegyek a gyep közepére logolni. 

Erős elhatározással visszabújok, visszarejtem a talált helyre, majd öles léptekkel átvágok a parkon, már vár a sofőröm. Bepattanok mellé, a felhevült kocsit kiszellőztetni letekerem az ablakot, indulunk a messzi Miskolc felé. Az első közlekedési lámpa mindjárt meg is akasztja a sietést. Kánikula, állunk, így rezzenéstelen a levegő.

Egy verssor szivárog a gondolataim közé...

Majd az egész vers...

Mi is ez?  Ja, Karinthy... Az "Így írtok ti"- ből a Kosztolányi-paródia:

Kosztolányi Dezső: „A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe... s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

Azta... !!!!!

Az első benzinkútnál negyedórás cipőmosás, de még így is csak 90%-os az eredmény.

Miskolcig letekert ablakkal utaztunk, a jótékony menetszél magával vitte a városligeti pajkos szobakutyák emlékét.

Műhód fesztivál, Sarud - Első bálozók

Prológ

Csábítottak a GC-fórumosok, egy kicsit kérettem magam, na nem flancból, inkább mert negyven körüli ládával mit „kesseljek” én az ezredesek között? De győzött a kíváncsiság. Lássuk, mire megyünk egymással.

 M.-nek úgy mellesleg említettem, hogy :„Akkor pénteken megyünk, jó?”

Jó hát. Csak a részletek? Azok engem kevéssé szoktak érdekelni. Hol alszunk, mit eszünk, jó-e a pályamatrica, milyen idő lesz, milyen a vizesblokk, kik lesznek ott, stb… stb.  Alapból leginkább a „nem tudom”-szerű válaszok bukkannak fel, nekem elég, hogy valahogy majd a helyszínen megoldjuk, elvégre nem a Góbi-sivatagba készülünk, egyébként is, a múlt héten „vadul” kempingeztünk, azt most is megtehetjük. De persze ahogy közeledik a péntek, alakul a dolog. Hogy M. is készül, azt a túracsomagok számának és méretének gyarapodása jelzi. M., mint logisztikai főparancsnok működik, én pedig kezdem törni a fejemet, hogy mire elég a csomagtartó, mi volna, ha szereznék egy tetőboxot… utánfutót… kamiont…? 

Időközben a sátrazást elvetettük, mert az időjárás mindent ígért, amire nem vágytunk: vihart, esőt, jeget, havat. Na jó, akkor legyen faház. De én nem vagyok egy Uri Geller, hiába mondom, hogy „LEGYEN!”, és szúrós szemmel nézek a telefonba – szállás már nincs a kempingben. Jó, akkor nem a kempingben… A cím ugyan elég érdekes, nem hiszem, hogy sok olyan falu van az országban, ahol létezik 253-as házszám, nos, Sarudon van. Hát, akkor nem keresek tovább, ott fogunk lakni. Az egyszerűség kedvéért M.-et nem kérdeztem, hanem határozott arccal közöltem, hogy ez a lehető szállások legjobbika. Végülis a csábítóim ajánlották.

Az ilyen készülődéseknél mindig van egy pont, amikor elbizonytalanodok, ilyenkor szoktam határozottan kijelenteni, közölni, aztán – bízni a szerencsében. (És abban, hogy a kis villásfarkú patásördögünk nem nagyon figyel, vagy legalábbis nincs aktív kedvében.) 

A barlang tehát biztosítva, mi is kell még…. ja, kütyü. Csak nem fogok egy pindurka mobiltelóval megjelenni, van a családban megfelelő célszerszám, elszerettem hát a fiamtól az ő világot járt 450-es Garminját. A baj csak ekkor kezdődött: szép-szép ez a kindertojás, vízálló is, meg minden, de hogyan fogunk vele kalandozni a versenyen? Megint egy olyan téma, amivel nem akartam aggasztani M.-et. Majd a helyszínen kiderül.

Az ember mégiscsak szereti megosztani a gondjait, nekem erre ott volt az internet. Na, onnan bátorítás jött: 

-          - Zápor-zivatar? Rá se ránts, ez vizes verseny! (V_Peter)

-         -  Láma vagy a kütyühöz?  Pillanatok alatt meg tanítunk! (Tóth Zoli)

…

Hát ezek tényleg komolyan gondolták, hogy menjünk, hát akkor

Menjünk!

A szállás tényleg minden igényt kielégített – volna, ha a tóparton lett volna. Mondtam is M.-nek, hogy innen majd reggel beballagunk a kempingbe, de próbáljuk ki most, hogy hogyan lesz, stopper nullázva, elvégre valami 2 km-ről volt szó korábban. Ja, 2 km-re volt… a tábla, ráírva, hogy „kemping 2700 méterre”. Aaaz már derék! Ládákat már nem is kell keresni, mire megtaláljuk a bázist, ki leszünk fulladva, mint a libák!

50 perc alatt beértünk, közben megcsodáltuk a helyi nevezetességeket: A ház előtt üldögélő néniket akik látszólag a bicikliket őrizték (helyi kerékpármegőrző?), a békáról elnevezett  kocsmát, aminek egy sas a címerállata,

 A boltot, eladó portákat ...

A kempingben pedig ott voltak az ismerősök. Jópofa volt, ahogy „vadidegen” emberek nevünkön szólítottak, régi ismerősként üdvözöltek,  beszélgettek velünk. Egyre jobban éreztem magam. (Fog ez menni!) 

Azért, ami a kindertojás-szerűséget illeti, kénytelen voltam a minimális programot gyakorolni: Itt kapcsolod be, ide kattintasz, „majd látni fogod, nagyon egyszerű ez”! Bocs, Zoli, de a színes bemutatót arról, hogy még mi mindent „tud” ez az izé,  majd legközelebb! (Egyébként is frusztráló, amikor egy zsebre vágható kis valami többet tud, mint én, a H. Sapiens.) Végül még a távolság is összement, 5 perces úttá, a szállásadónk jóvoltából, aki felajánlotta, hogy hoz-visz bennünket, ne aggódjunk. Talán látta az orromon, hogy de, aggódtam…

  Fesztivál

(Szándékosan nem „versenyt” írtam. Nem akartunk mi mérkőzni, legyőzni, vagy ha igen, akkor leginkább magunkat, a helyzetet, az ismeretlent.)

Reggel felszerelkezve, harcra készen érkeztünk, a nevezés után kezemben a csodaszerrel el is indultunk. Megnyugtatásként kaptunk egy térképet is, gondoltam, így már nagy baj nem lehet, hegyet remélhetőleg nem kell mászni, (vagy csak ha nagyon eltévedünk), maximum mocsárra számítottam, de persze az sem volt).  Igaz, hogy nem sikerült az előre eltervezett programon indulni. Óvatos duhaj vagyok én, úgy gondoltam, elég lesz nekünk a Családi Kör – csakhogy a regisztráló hölgyek szerint család gyerek nélkül nem lehet. Hm. Logikus… Csakhogy mi sajátot nem hoztunk, hirtelen szétnézve az összes beszámítható gyerekre vigyáztak, úgyhogy nem tudtam felmutatni egy valamire való csemetét… A saját kis társunk pedig addig vacillált az induláskor, amíg végül nem jött velünk, igaz, utóbb már bánta, de ez a lényegen nem változtatott: kemény „felnőtt” túrára iratkoztunk be. 

Na, mondom, kézben a műhódnéző, hipp-hopp, itt lesz az első láda…

Nem itt lesz, menjünk csak visszafelé…

Ö… itt balra, be a bozótba…?

Mit is kell megnyomni ezen a herkentyűn?

Ááááá, tudom már! Hát persze!

A harmadik társ….

A GPS mókás matyóhímzést kezdett rajzolni a térképre, odarafirkálva bolyongásunk nyomvonalát, én meg már  láttam magunkat, amint elveszünk az őserdő mélyén, pálmalevélből rótt kunyhóban éjszakázunk, hernyót és gyíkot reggelizünk, és 50 méteres fákra felmászva próbáljuk kitalálni, merre van a helyes irány vissza a civilizációba. Igyekeztem felidézni Bear Grylls „A túlélés törvényei” sorozatából a sarudi epizódot.

- Hé, mit kerestek ott? Ott nincs pont!  

 Egy hátizsákos ember érkezett a töltés felől. No barátom, ha megszólítottál, akkor nem szabadulsz tőlünk túl egyszerűen! M. kezébe nyomtam a gépet, én pedig azonnal átváltottam kapcsolatteremtő üzemmódra. Kiderült, hogy megmentőnk Sz.V.Endre kessertárs, aki nem túl szerény ajánlatomra, miszerint akkor mi most csatlakoznánk hozzá, „ha nem gond”, nem mondott határozott nemet. Neki nem hímestojás-GPS-e volt, hanem olyan kis pöckös, military-dizájnos, és  - ezt senki nem érti – neki százvalahány méterre volt az a pont, ami nekünk 10-re. Ja bizony. Ő egyedül volt, mi pedig, ugye, hárman…. 

Szorgalmas Padavanok módjára, a Mester útmutatásai szerint haladtunk tovább. Igaz, az ő térképe is viccelődött, néha, mintha a falusi házak veteményes kertjein keresztül vándoroltunk volna, amit ő nem értett, én meg nem nagyon híreszteltem spirituális társunk létét, anélkül is furcsának tűnhettem. A követő-üzemmód viszont alkalmat adott arra, hogy legalább alapszolgáltatások szintjén viszonylag gyorsan be tudjam nyomni a következő pontot, aztán M. kezébe a gépet, tegyen vele, amit akar. Én meg, hogy „ne unatkozzak”, megpróbáltam a g:hu becsületét megmenteni, belekalimpálva a keresendő pontok koordinátáit, ami sietős gyaloglás, földutak és tűző napsütés közepette nem is volt olyan egyszerű. Végül sikerült, bár némi kívánnivalót hagyott azért a dolog maga után.

Ily módon Endre volt a GPS magyar hangja, M. a stratéga a térképpel, én pedig a kísérletező szellem, fényképezőgéppel, telefonnal, Garminnal az összes kezeimben (+1).

(pilis50 fotója a ládaoldalon)

 Kezdtem élvezni a dolgot, bár be kell valljam, hogy az útvonalak melletti tájból csak annyit láttam, ami a 3-4”-os LCD diszpléken átjött… Mondják, változatos volt a látvány: balra kukorica-jobbra napraforgó, majd jobbra kukorica-balra napraforgó, aztán kukorica-kukorica és napraforgó-napraforgó…

Egy idő után kezdtek a veteményből előbukkanni hozzánk hasonló alakok. Ki futva, ki gyalog,  ki csapatban, ki magányosan. Egyikük, minket megpillantva térdre borult.. .

Pilis50

Hódolatát illően fogadtuk.

És igen! Nem telt el 3 óra, és megvolt a szükséges számú találatunk! Számunkra meglepetésként amolyan tanulókörként, Endréhez csatlakozva.

Endrének „annak ellenére”, hogy csatlakoztunk hozzá.

- a sikercsapat-

Tengerre magyar!

 

Kellemesen elfáradva adminisztráltunk a bázison.

11 óra.
Kéne még valamit csinálni…

Először is a büfé szolgáltatásait vettük igénybe, megpihentettük fáradt lábainkat,

előtte...

...utána!

  ebédre elköltöttemk két sört (leves és második – egyértelmű), aztán további kihívások után néztünk. Mi van még? Kerékpár… hát, a lábunk „annyira” már nem kívánt működni… Kenu…?

Kenu!

Hamar meg is született a terv: M. a fedélzetmester, Endre a navigátor (höhö, nem kockáztatok), én pedig a kormányos. Némi pakolászás után (telefonokat, hátizsákot mégsem akartunk a vízbe vinni), már vittük is a hajót.
Jó hajót.
Nagy hajót.
JÓ NAGY hajót – mert csak egy négyes kenu volt a parton, amibe befértünk. Akkor nem tűnt rossz ötletnek, stabil, kényelmes, és nem sokkal nehezebb hajtani, mint a hármast…De persze ez így nem teljesen igaz:  a nem sokkal – az éppen annyival több a szükségesnél, mint a jóleső fáradtság a kínzónál – bár erre relativitás-tételre csak a túra végén döbbentem rá. A nagy test pedig – tudjuk – nagy élvezet… kinek hogy. Ebben az esetben a krampuszunk, aki egyébként is durcásan unatkozott már egy ideje, új játékban lelte örömét:

a hétmérföldes hajótestbe  remekül kapaszkodott az egyre jobban megerősödő szél, és a kormányos mégoly nagy szakértelme mellett is vidáman befújkált minket a nádasokba.

Kormányos (figyeljük a szakszerű fogást: Císz-moll) és navigátor("merre is?")

Na de hol a lapát?

 Na mindegy, eveztünk vidáman,

néha kissé tumultuózus viszonyok közt

 lyukasztgattuk a versenylapokat,

sőt, bónuszként még egy mozgó ládát is fogtunk, (aminek a működését akkor még nem ismertem, de mostmár mindent tudok, és mindent megértek… ),

Ehhez egy kicsit súgni kellett (köszi!)

 úgyhogy legközelebb nem ússza meg a GCto, megjegyeztem magamnak a képét!

Már éppen elég volt a kenuzásból, kellemesen elfáradva gondoltunk a parton várakozó finom babgulyásra…. Amikor a Navigátor jelezte, hogy 1,2 km, mert az kimaradt… Hát, eljátszottam a gondolattal, hogy előkapom a hátizsákból a csónakmotort… De igazi tengeri medve nem retten meg a kihívástól, mit nekünk távolság, mit szélvihar, kellemetlen tekintetű horgászok, levadásztuk a maradékot. (A Kisördögöt azért megfürdettem volna egy kicsit.)

Epilógus.

Az eredményhirdetést, azt bizony ki kellett várni.

 Türelmünk jutalma pedig egy ajándékcsomag lett, hát igazán elégedettek lehettünk. Maradt az elköszönés – már akit értünk, mert hirtelen eléggé szétoszlott a csapat. Megkönnyebbült bekászálódás szállásadónk autójába, forró zuhany, relax, éjszakába nyúló beszélgetés Yano6ard-ékkal, akik a másik szobát bérelték. Ringatni nem kellett.

Reggel sűrű zápor zörgésére ébredtünk.

 („Na ugye, milyen jó, hogy nem sátorral…?”) . Kár, mert terveztük még a poroszlói Ökocentrum meglátogatását. Az ördögöcske, úgy látszik, megsértődött, hogy nem vesszük elég komolyan, mert lassan elállította az esőt, mire Poroszlóra értünk, már a Nap is elő-előbukkant a szakadozó felhők között. Sőt, egy jutalom járt a jól végzett munkáért: a GCttoc láda első megtalálójaként sikerült logolnunk!

1!

 (Bevallom, véletlen volt, nem készültem én erre: ott volt, mi is, megleltük, és tessék nézni, piros 1-ünk van!) Egyébként amolyan kis kesser-afterparty kerekedett,  lépten-nyomon új ismerőseinkkel futottunk össze.

A tanösvény érdekessége abban rejlett, hogy – talán a viharos szél miatt – nem sok madarat láttunk ugyan a madárleseken, viszont az ösvényen egyszercsak fogócskázó nyest-kölykökbe botlottunk.

Begyűjtöttük a többi látványosságot: az akváriumot, a sakálkölyköket, dámvadakat („őzike”), a skanzen-szerű halászportát, a toronyból nyíló panorámát…(százezer lépcső, de van lift is, "lefelé")

És már tényleg csak a hazatérés volt hátra.

Ma pedig az élmények rendezése.

Köszönünk mindent:

M.-nek a rólam való gondoskodást, a szervezőknek a tartalmas programokat, a fórumos csapatnak a hívást, bátorítást, Sz.V.Endrének az idegenvezetést, a fagylaltos lánynak, hogy behűtötte a sörömet, a szállásadónknak a fuvarozást, a szponzoroknak az ajándékcsomagot,  nyesteknek a meglepetést, Kisördögnek a visszafogott viselkedést (nem mindig ilyen ám!), Tóth Zolinak az OKJ-s GPS-iskolát…

 (Tisztára, mint egy Oscar-átadás, nem?)

Sancho & M.

"Vár állott, most kőhalom..."

Hétvége, pecabuli Dunaalmáson, otthontól 250 km-re. Ekkora útra nem minden nap indulunk, készültem hát ládákkal is. Jó sokkal, hogy ha ráérnénk, unatkoznánk, stb...(mi az, hogy satöbbi?), legyen mivel elütni az időt.

Már hogy unatkoznánk, amikor a Dunán horgászni, az ünnep, ritka alkalom?

Nem terhelem az olvasó türelmét holmi pecás történetekkel. Röviden: szombat estére magunk maradtunk az elhagyatott almási Duna-parton, a sátrunkban kucorogva hallgattuk az éjszaka neszeit, baglyok rikoltozását, szlovák diszkók dübögését - messze viszi a hangot a víz -, aztán az éjszakai zivatar dobpergését a ponyván. A hajnal gyűrött, nyirkos túrázókat talált...

A családi munkamegosztás értelmében M. pakolt, én pedig még egy kicsit játszottam a halacskáimmal (ez így demokratikus, nem?), addig is szárad a sátor. Az ügyes szárítás egészen addig tartott, amíg meg nem eredt a soron következő zápor.... Ebben meg az volt a jó, hogy nem kellett tovább szárítani a cuccot, lehetett gyorsan ellomolni, és indulni új kihívások felé.

Kísérőnk is akadt, a hétvégi találkozót szervező Laci barátunk, aki ugyan nem kesser-féle, de kíváncsi volt, mi ez a játék, azonkívül komoly lokálpatrióta is. Jó, mondtam, akkor vezess fel minket a temetőhöz, Csokonai Lillájának sírjához, közben megmutatjuk a geocaching mibenlétét: cél, kookdináták, kütyük, tartalom, ilyesmi.

A cimbora érezte a játékot. A láda helyett először elvezetett minket egy termál-forráshoz, ami az országút mellett bugyborékolt, türkizkék, 24 fokos kénes vize szabadon folydogált a Duna felé. Hej, ha ezt előző nap tudom, pancsoltam volna benne egyet a vadkempingezés "illatait" lemosni.

M. egyébként is kényes az ilyen kemping-illatokra, a praktikus horgász-gúnyám helyett jó szagú városi holmiba öltöztetett (ennek még lesz folytatása!)

M., Laci és a "Fürödni tilos" tábla

Ez egy fürdő lenne, csak beomlott a teteje

Az almási temetőt gyorsan megleltük, a ládát a leírás és a kölcsön-Garmin + gé segítségével már jobban kutatni kellett (a készülékek nem szeretik a magasságkülönbségeket, úgy veszem észre). Addig magyaráztam Lacinak a "lényeget", míg a mugli egyszercsak rámutatott valamire: "Ott lesz a ládátok!" Úgy is lett, a logban meg is örökítettem a nevét.

"kessernyő" alatt

Megkerestük persze a Múzsa síremlékét is, meg egy-két emlékkövet... Az eső hol elállt, hol rákezdett újra. Elbúcsúztunk idegenvezetőnktől, és útra keltünk a messzi Miskolc felé.

Na de addig még útba esik ám a sok előkészített láda! Mindjárt itt, a szomszéd faluban egy, amit otthon kihagytam a célok közül, mondván, nagyon "hegytetős", de   most próbaként megkérdeztem M.-et, volna-e kedve a Neszmélyi vár megkereséséhez. Hát hogyne lett volna neki? Ok, akkor essünk túl rajta. Tényleg nem egy távolság, a főúttól pár száz méter.

(Beszerzek már valami animált krampuszt azokra az esetekre, amikor a kis kesser-ördögünk aktivizálja magát! most is kell ide egy.)

Ez tehát nem "kigyűjtött" leírás, csak amit a telefon mutat, illetve a Garmin - na, az csillog-villog, húz lila ösvényt, ír,számol, hűha! Templom, itt jobbra, menjünk még egy darabon, olyan jó az út... 

Leparkoltam, M. vidáman baktatott fölfelé a széles földúton, én viszont lassan, lassabban, egyre lassabban. És útközben "sejtettem", mint a Szélestenyerű Fejenagy, a Helység Kalapácsa, midőn bezáratott a sekrestyébe, szemeit dörzsölve körülnéz...
"Lát és sejt ... sejtése pogány"

Az a távolság, nem akar csökkenni. Ellenben nő, nődögél.  

Visszatérítettem M.-et a "jó" útról, mentünk az elágazás másik útjára, ismét fel. Egészen a neszmélyi pincesorig. Ez már jobb hely, korábbi tapasztalásunk, hogy a borospincék környékén barátságos emberek laknak. Itt is akadt egy bácsi, aki a borocskáját fejtette éppen át, hordókat mosott, őt kérdeztük meg, merre is van az a bizonyos vár. 

Mondta is, biztatásul elhelyezve mondandójában néhány "nincs messze" bonbont (vagy inkább csalit? Meglátjuk...). Át a patakon, és tovább.

Jjjjó!

Átkeltünk. A patak nem volt komoly, csupán az éjszakai esőt vitte a Duna felé, de derék vashíd ívelte át - gondoltam, tudna ez mást is. No, tehát mendegéltünk, pár házat magunk mögött hagytunk, az útból ösvény lett, az ösvényből csapás....és ott álltunk a várhegy lábánál.

Na, itt vettem az első mély lélegzetet.

Mert a nyakam roppant belé, ahogy felnéztem a hegyre. Lehet, másnak domb, nekem azonban igencsak meredek szirtnek tűnt. Az ösvény pedig, ahelyett, hogy szép, szerpentines módon, kíméletesen mászott volna fel a meredélyen, á, nem, egyenesen, neki a láthatatlan magasságban rejtőzködő csúcsnak! Emlegettem is sűrűn a kitaposóit, de hát mit volt mit tenni, mászni kellett. Aztán nemsoká megállni is, mert a levegő mintha odalent maradt volna. Lihegtem, izzadtam, mint egy ló, és tisztelettel emlékeztem meg a (még láthatatlan) várat felépítő jobbágyok, szolgák, szegény emberek nehéz életéről. Ja, az esők szerencsére nem tették csúszóssá a meredélyt, "csak" sárossá. A jószagú városi ruha így járt.

A dombtetőn egy zászlórúd álldogált magányosan, őrizve a kilátást a tájra. (Ezentúl erősen óvatos leszek, ha egy leírásban azt olvasom, hogy "gyönyörű panoráma...". Úgy látszik, kesserül így írják a 70 fokos emelkedőt.)

 Elsőre vár nem is volt, csak meredély... Aztán persze meglett a rom is. Nosza, elő a gépeket, ide nekünk a ládát!  - illetve 10 perc oxigénadósság-rendezés után. M. megállt a köveken, azt mondta, a gé 1 métert mutat.

Na ott nincs...

  Én pedig megnyugtattam, hogy akkor a láda "biztosan" nem egy méterre van. Sőt, ha jobban olvasok (addig is lehet levegő után kapkodni), nem is itt lesz a doboz, hanem közkívánatra "50 méterre, egy csipkebokor gyökerei között".

Aha. Egy 10 méter átmérőjű fennsíkon vagyunk. innen ötven méter? Az bizony a meredély oldalában lesz valahol. és még botanikai kvízt is meg kell oldani: hol van itt csipkebokor? Som vagy mi volt bőven, de csak nem tévesztette el a rejtő? Érdekes módon most a kesser-ösvények követése sem segítettek, elődeink is tévelyegtek, körbejárták a dombtetőt, az látszott, de csipkebokor, na az sehol.

Illetve de! Lent, valami szakadék-félében. Még csak nem is valami apró hanem két hatalmas, félelmetes tüskebokor. Egy éltem-halálom alapon bevetettem magam közéjük, és lám, kőkupac, alatta láda!

Nem csipke; iszalag, nem gyökér; kő... de végre!

 

 Ki bánta, hogy nem gyökerek között volt? kicsit be is ázott, de itt volt bizony. 

A láda őrzője

Hogy miféle vágy vezette a későket, hogy a rom helyett - ami mégiscsak a valami emberi vidék - ide "kérjék" a rejtést, sosem fogom megtudni. Ez a hely nem valami zsúfolt belváros, hogy zavarva legyen a kereső a logolásban. De, ha itt, hát itt.

Kimászni innen majdnem akkora kihívás volt...

Akkor ennyi. Sőt, bónuszként lefelé nem kellett a meredélyen leszánkázni, hanem innen, a ládától vitt egy viszonylag szolíd lejtésű utacska vissza a földszintre. Úgy látszik, mások is utólag okosak... A "viszonylag"-ot tessék jól érteni: ez csak 60°.

A borospincénél parkoló autó ajtaját feltéptem, kiragadtam egy ásványvizes palackot, és magamba csavartam a tartalmát. Éppen szemétté gyűrtem volna az üres flaskát, amikor ránk szólt a már ismerős bácsi: "El ne dobjátok, megtöltjük borral!" Aranyos ötlet, köszönettel elfogadtuk. Kihozta az öreg a teli flakont, és vidáman hunyorogva mesélni kezdett:

- Bizony, én is már vagy négy éve nem jártam ott fönt! - és kezével a várhegy felé intett - akkor is főleg négykézláb....

Jókor mondja... Gondolom, az történt, hogy gazduram portájáról kiváló panoráma nyílt arra a siratófalra, amin nemrég még mi vonszolódtunk fölfelé. Az öreg kihozott magának valami fotelt, és abból nézegette a heggyel vívott küzdelmünket, mint valami National Geographic filmet. Mondom én, kedélyes emberek lakják a pincesori házakat mindenhol. Összenevettünk, megköszöntük a nemes neszmélyi nedűt, amiből most, e történet közben is kortyolgatok - jobban jön így az ihlet. Készült pár fotó,

Szíves vendéglátónkkal

 majd indultunk tovább. (Távoli barátaink most közel voltak, meglátogattuk őket a Dunakanyarban)

A kegyetlen meglepetés következményei, röviden összefoglalva:

- combig csatakos-sáros lettem a szebbik ruhámban

- a szagom mint egy izzadt lovászfiúé

- az idő már dél felé járt, kopogott a szemünk az éhségtől (M.-é a migréntől, hja, a hidegfront)

- A szépen lerendezett, kinyomtatott, ládaleírás-paksamétát bevágtam a csomagtartó mélyére.

Majdnem igaz. Maradt még egy láda, a Római örtorony, amelyik könnyű, út menti rejtés volt. Azt azért nem hagytuk ott. Igaz, keresni sem nagyon kellett, mert éppen együtt értünk oda egy népes bringás csapattal, kicsik-nagyok vegyesen, ők felkutatták a környék minden zegét-zugát, nekünk csak az ő nyomaik követése maradt. A vezetőjüket talán zavarta, hogy leszüretelték előlünk a keresgélés édes gyümölcsét. De, hogy őszinte legyek, én olyan nagyon nem is bántam. 

5 perc, vagy 1 óra?

Néha nem értem magamat.

Illetve, utólag értem, de hogy mi működik, mi vezérel egy adott pillanatban, azt akkor sem tudnám megmondani, ha kínpadra vonnának a vallomásért.

Fárasztó, zavaros volt a hét. Többféle munka, amit össze kell hangolni, mindent megoldani, megtervezni, bizony eléggé kivette a szellemi energiáimat. Közben ott motoszkált bennem a hétvégi program: horgásztalálkozó Dunaalmáson. És ha már kirándulás, ha már Duna, sőt: Dunakanyar, hát nem hagynék ki némi ládakergetést, akkor sem, ha a program ezen a hétvégén másról szólt. Begyűjtöttem hát egy jópár célpontot, amiben volt egyszerű,  bonyolult, és  - ahogy magamat ismerem – irreális, mert miért ne legyen olyan is, „mit lehessen tudni” alapon.

30 oldal leírás, kövér akksik, gépek...

Az első mindjárt egy könnyű vadászatnak ígérkezett: a GCszuk láda, az M3-as autópálya egyik pihenőjében. A történet is megkapó: egy család, akinek a gyermeke itt jött világra – hát nem semmi élmény lehetett. Úgyis ott megyünk el a pályán, nem árt egy kis pihenő…

A pénteket lazára terveztem, hamar végzek, ebéd, pakolás. Persze ismerem magam, az ilyen készülődések stresszelnek, sietnék, szeretnék hamar túl lenni rajta, mert ezzel mindig valami gond van, valami otthon marad, valami nem jó helyre kerül – ettől aztán tényleg elmaradnak, összekeverednek a dolgok. Szóval tudom én, mitől félek!  A munka váratlanul bonyolult lett, kettőkor keveredtem haza, olyan 3 óra körül sikerült elindulni.

Az autó végre megnyugtatóan duruzsolt, nyelte a kilométereket. Erős forgalom volt a pályán, eléggé lekötötte a gondolataimat, meg még a délelőtti dolgok is foglalkoztattak, egyszer csak felbukkant a megjegyzett tájékoztató tábla: „Gyöngyös Nyugat, Hort”. Hopsz, térjünk akkor le… Az út átvezetett Horton, a falu után pedig vissza a pálya másik oldalára. Szépen látszott a Garmin képernyőjén a lila csík, eltéveszteni sem lehetett.

Bizony Garmin! Mert a következő hétvégén pedig Műhód Fesztivál lesz Sarudon, amire elcsábítottak a fórumos kesserek, oda meg nem lehet készületlenül menni. A fiam kölcsönadott egy ilyen gépet, aminek a kezelését… hát, hogy is mondjam… na szóval túl sok ikon van ezen a jó öreg gé-hez képest.  A ládák meg nem mind lettek rajta, csak Pest és Komárom megyét töltöttem rá, az is elégnek tűnt, bár kiderült, hogy EZ a pont még Heves megyei. Megoldottam, valahogy elkeveregtem a koordináta-megadáshoz (legalább azt is gyakorlom, hehe), és beírtam a láda pozícióját. A balatongyöröki görkorizós történet óta már ettől sem ijedek meg. 

Szóval, a Garmin vitt (volna) minket a cél felé, csak (mindig van valami „csak”) kis probléma, hogy M. nem tud térképet olvasni, nem látja a kijelzőt, nem szeret/tud/akar/mer a kütyükkel küzdeni. Azért valahogy megoldotta, szépen diktálta nekem az irányt, vissza a pályára, Miskolc felé, a parkoló pedig  alig 1-2 kilométer volt már csak.  Szépen be a parkolóba, vesszük a kütyüt, az előre kinyomott leírást, a cél már közel.

Közel?

De itt… Nincs emléktábla! A Garmin valahová máshová mutat, igaz csak nyolcvanvalahány métert, de… a túloldalra!

Ha valaki figyelmesen elolvassa a rejtés szövegét, az már rég tudja, hogy nem nyertem. Mert az írás a Pest felől érkezőknek írta, hogy „letérni  Gyöngyös- Nyugatnál”. Nekem egyszerűen el kellett volna autózni a pihenőig, egyenesen… 

Na ezért van az első mondatokban az a fejtegetés a megmagyarázhatatlan lépésekről. 

Semmi gond... követni kellett az eredeti írást, lévén már „Pest felől” voltunk: 6 km tovább, lehajtás, át a másik oldalra, és szépen behajtani a megfelelő pihenőbe. 

Itt az emlékoszlop,

 itt a fenyő a ládával,

 amit türelmetlenül akasztottam le az ágakról, a fa meg bosszúból vagy figyelmeztetésül jól megcsikargatott. 

Így lett az ötperces megállóból majd’ egy órás kessertúra.  

Látjátok, feleim

Azt hiszem, ezt mindenki átéli. 

Amikor megérkezel a célhoz, még nincs a kezedben a láda, még keresni kell, de már érzed a győzelem illatát, már a célnál vagy.

A felismerés öröme, hogy "igen, ide kellett jönni", a megérkezés öröme.

Egy kis katarzis.

Maga a láda már a végjáték része, mint a vadásznak a trófea készítés: nem a log a győzelem, hanem az oda vezető út.

Boldva

Az út élesen kanyarodott a főtér előtt. Nem emlékeztem már, milyen látvány vár a kanyar után, kicsit lebénultam, csak bámultam a képet: rendezett park, elegánsra nyírt gyep, szépen kimunkált kőfalak, és a tér közepén az időtlenül öreg kis templom... A érezni lehetett a szándékot, ami ezt a helyet ilyenné tette.

Ember nem nagyon volt a téren, így leparkoltam egy félreeső helyen, és elkezdtem "szájat tátani". Jó turistaként fotóztam mindent, ami a szemem elé került, mert hát érdekes volt, szép, valahogy érezni lehetett a hely gazdáinak gondoskodását.

Látjátok, feleim...

Napóra

És a használati utasítás hozzá

 Itt nem volt szétdobált szemét, kitaposott ösvény (talán csak a lépcső gyanánt az egyik fához támasztott tégla bontotta meg a harmóniát., de ezt csak a szőrszálhasogató természetem mondatja. Igazán megkapó látvány volt.

Sorra jártam az emlékeket. Az öreg fa törzse köré alkotott szöveget,

 a tér sarkában felállított emlékmű-félét,

 a "barátok házát",

Valaki jó kedve sziklakertet alkotott

Eladó

Fazekaskorong

az épület mögött egy kis színpad

 a templom kapujának furcsa díszeit.

  Éppen a napórát próbálgattam (nem akart "ketyegni", mert a Nap alig talált utat az egyre sűrűsödő felhők között),

13 óra :)

  amikor emberek érkeztek az épülethez. Egy fiatal pár, kíséretükben egy idősebb úr. Kinyitották a kaput, és elkezdték leszedni az ágakat, szarvasagancsot.... Hopp, ezt nem hagynám ki! Hamar szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy a fiatalok tegnap esküdtek itt, a dísz a vadász-vőlegénynek szólt... 

Egy napja házasok

 

Az idős úr a helyi tiszteletes volt. Barátságos ember, bemutatkoztunk, és éltem a lehetőséggel, bekéredzkedtem a templomba, néhány fotó erejéig. 

paleolit-kori cölöpház maradványai

A márványlap felirata

A tiszteletes úr pár mondatot mesélt a hely történetéről, a Halotti Beszéd keletkezéséről. a szomszédos épületben levő helytörténeti múzeumról - ami most éppen nem látogatható, átépítés miatt (ez az én szerencsém mostanában), szóval egy csomó információval lettem gazdagabb. 

No, de a ládáról se feledkezzünk meg! Amint elvonult a három helybéli, megkerestem a dobozkát, ami a részletes leírás alapján rutindolog volt. Nekem... Másnak talán kissé magas a rejtekhely, igaz, emiatt nem illenék lépcsót építeni a fa törzséhez.

a láda

Valahogy marasztalt a hely, tébláboltam még tovább... mit lehet még kihozni ebből a rejtésből? Mondjuk megkeresem az alternatív jelszót, már csak tanulás gyanánt is - emlékszem még a révfülöpi kalandra, amikor egy órán át vizslattunk egy villanyoszlopot az éjszakában - Azt írja a rejtő, menjek a buszmegállóba... üljek le... gondolkodjak...

Mentem.

Leültem.

Már éppen gondolkodni kezdtem volna, amikor hirtelen megtelt a váró emberekkel. A két asszonyság telepedett mellém. Mi van, ha éppen a megfejtésen pihennek? Egy fiatalember kissé távolabb rágyújtott, unottan pöfékelt, két nő valami érdektelen dologról csivitelt, és mind engem méregettek, a fura alakot, aki nyakát tekergetve üldögél köztük a padon... Hát felálltam és eloldalogtam.

Gondoltam, megvárom, míg elviszi a népet egy busz, vagy az ördög, de máshogy alakult. A dombok felől magas, sötét felhő emelkedett,

 mennydörgések gurultak végig a falu háztetőin, hatalmas esőcseppek puffantak szét az úton. Feladtam hát, visszatértem az autóhoz, hazaindultam.

Az alternatív jelszó (és a rejtő) megőrizte titkát. 

 Az utolsó kép - erről nincs fotó -, a visszapillantó tükörben a szürke háttér előtt büszkén magasodó templomtorony, amint lassan eltakarja a zápor függönye.