Esőnap

A kurtán-furcsán félbemaradt hévízi kirándulás másnapja.

Esőnapot azért szoktak betervezni, hogy ha az időjárás meghiúsítaná a programot, egy másik alkalommal, szép időben lehessen azt megtartani. Hát, nekem ez fordítva sikeredett.

Hajnal i 5-kor indultam. Mindegy, hogy milyen az idő, igaz? Nos, hát bús, szürke ég alatt, szemerkélő záporban készülődtem. A nap ugyanis két programot tartalmazott: egyrészt a hévízi csatorna ládáját, másrészt egy zalacsányi horgászatot ez utóbbit persze ládával kombinálva – ha már ott van!

Jó dolog a hajnali keresés, még a turistákkal bőven zsúfolt fürdőváros is néma volt, a parkolóban egyedül az én autóm árválkodott. Csak hát az ég! Az bizony csöpögött. Mindegy, hideg nem volt, vettem hát a vándorbotot, kabátot,kalapot, indultam, amerre a gép mutatott.( Szegény gép: ő nem holmi strapabíró, vízálló specialitás, féltem is kissé elővenni a szaporázó esőben, ha beázik, végem.) Nem mentem be autóval az ajánlott helyig, mert valami tiltó tábla torlaszolta el az utat, én pedig betartom a szabályokat, hátha így ki tudom engesztelni a sorsot, hogy ne szívasson annyit – persze többnyire hiába.

Egy kis erdő-darabon át, aszfaltos úton, egészen a zsilipig vitt az út. Innen aztán következett a kínos része a túrának:  eddigre ázott át annyira a kabátom, hogy már mindegy legyen, ázik-e tovább, eddigre kerültem olyan messze az autótól, hogy ne legyen kedvem visszamenni az esőkabátért (mert persze van az is… a csomagtartóban), és itt fogyott el a lábam alól a szilárd burkolat. Jó lábszárközápig érő fű nőtt az úton, ami  tegnap, a nyári napsütésben szép, kellemes vagy zavaró lehetett volna, most viszont ügyesen eláztatta a cipőmet, belülről: a vizes nadrágszárból a zoknin keresztül vált tocsogóssá a lábbeli-belső. Jól van, akkor már ezzel sem kell foglalkozni.

Sík úton ballagtam, nézegettem a bejáratokat, amiket a hévízi gyógyvizet ingyen élvező leleményes népek építettek,

 a ligetes tájat, legelésző ázott lovakat, és a gé-t, „aki” becsülettel mutatta, hogy jó az irány (aztán gyorsan vissza a gúnyám még úgy-ahogy száraz zugaiba).

A madárfigyelő házat nem lehet eltéveszteni. Most különösen jól esett a száraz hely, kissé rendbe szedtem magam,

 előkotortam a fényképezőgépet, készítettem egy pár önkioldós fotót. Ha látott volna valaki, talán jókat röhögött volna rajtam, amint komótosan beigazítom a gépet az egyik ablakpárkányra, majd usgyiban kirohanok a ház elé, és pózolok, pucsítok… szóval érdekes játék ez az önfotózás is.

Na, de nem (csak) ezért jöttem, meg kéne keresni a ládát, igaz? Kezdek „vájt szemű” lenni, harminc körüli találat már segít, hogy megtaláljam az erdőcskébe vezető csapást (hű, de rutinos róka vagyok már), A sűrűben kiszúrjam a rejtekadó fát, a tövében pedig… hát, akkora rőzsehalom volt összehordva, hogy az  abból  rakott máglya tüzénél akár meg is szárítkozhattam volna. Szorgosan elhordva a tüzelőt, alatta a ládika mosolygott. De jó! akkor most gyors bejegyzés, aztán a log elküldése a helyszínről, már csak a korai időpont érdekessége miatt is.

Ez az elmélet…

A gyakorlat azért kissé cizelláltabb: a füzetbe írni nem olyan könnyű, mert betűnként meg kell állni, lesöpörni magamról azt a néhány ezer szúnyogot, ami rám telepedett, amikor beléptem a nyirkos, langyos, sötét bozótba. Nagy nehezen leküzdöttem a log-könyvet, következett a telefon, praktikusan azzal csapogattam a rusnya zümmögőket, hát így nem lehet érintőképernyőn írni. Azért valahogy csak sikerült bekalimpálni a jelszót, "küldés”…. eh, a szúnyogok győztek, nem fogadja el a rendszer.

Mégegyszer: pötyögés, hadonászás, küldés… kudarc. 

Harmadszor: na jó, egyen a szúnyognép, nem hadonászom, hatalmas önfegyelemmel gépelek, küldök… és… mégsem!

Mi van??? Ennyire mégsem lehetek béna – gondoltam -, és elkezdtem mutogatni a gé-nek, hogy „ott van, vazze, hidd már el, te vacak! Meg lőttem pár fotót magamról, a ládáról, a környékről, hogy majd, ha tárgyalásra kerül a sor, tudjam bizonyítani, hogy…

 utoljára még bekalimpáltam azt a huncut jelszót, elküldtem, a gé meg, mintha minden a legteljesebb rendben lenne, mintha nem az imént csinált volna belőlem kerge bohócot, vállvonogatva visszaírta, hogy „jóvanna, elfogadom..” – vagy mit.

Utóbb belegondolva lehet, hogy a szúnyogok egyesített mentális ereje térítette el a jeleket, így tovább lakmározhattak belőlem.

Tehát ez megvolna. Az eső is elállni látszott, mivel okafogyottá vált a léte, mégiscsak elégedetten cuppogtam visszafelé, bakancsomban annyi vízzel, mintha lábat akartam volna mosni (valamit még finomítani kell a túraöltözetemen?) Üdvözöltem a lovacskákat a csatorna túloldalán, fotózgattam az indiai lótuszokat, amelyek, úgy látszik, kiszöktek a tóból és elindultak hazafelé.

 A zsilip melletti két fán ruhaneműk, táskák, esernyők függtek,

 a vízben, pedig két lány dögönyöztette magát a lezúgó vízzel. Zavarba ejtő látványt alkottunk: ők (fürdőruha nélkül), én pedig ázott világjáró gúnyámban. Na jó, nem akartam zavarni nagyon őket, meg a fotó sem sikerült… Integettünk egymásnak és mentem tovább, Talán nem gondolták, hogy egy ilyen esős reggelen valaki arra vetődik. Pedig hát vetődik…

Elég volt a bámészkodásból, vártak a halaim Zalacsányban! Autó, GPS. mert én BÁRHOL el tudok tévedni, „érkezés a célhoz a jobb oldalon”. Ez a láda azonban nem sok  izgalmat okozott. Parkoló, bokor, benne szétrágott nejlonacskóban a keresnivaló…nem volt szép, nem volt kihívás, bár hát élménynek ott volt a tó, a halak, és az erre a napra rendelt időjárás, amely először megengedte, hogy megszáradjak,

 aztán következett a bemutató a nyári csapadékfajtákból: apró szemű csapó eső, buborékos zápor, sistergő zivatar, szemerkélő csepergés, majd mindez mégegyszer, és mégegyszer…

És ha a kis fedél, ami alatt üldögéltem (mert szép, kiépített állásokban lehet itt horgászni) megóvott volna az ismételt elázásoktól a halak valahogy mindig akkor akadtak horogra, amikor legnagyobb eséllyel áztattak malaccá.

Elég is volt ennyi a napi kalandokból. Az egyik vastag zápor alkalmával, utolsóként az aznap próbálkozók közül, én is feladtam.

Várt az otthon… és a halpucolás, természetesen zuhogó záporban.

Este a zuhany alatt kíváncsian vizslattam az ujjaim közeit, mert mintha úszóhártyák kezdtek volna ott kialakulni…?

De lehet, hogy csak képzelődtem.