Műhód fesztivál, Sarud - Első bálozók

Prológ

Csábítottak a GC-fórumosok, egy kicsit kérettem magam, na nem flancból, inkább mert negyven körüli ládával mit „kesseljek” én az ezredesek között? De győzött a kíváncsiság. Lássuk, mire megyünk egymással.

 M.-nek úgy mellesleg említettem, hogy :„Akkor pénteken megyünk, jó?”

Jó hát. Csak a részletek? Azok engem kevéssé szoktak érdekelni. Hol alszunk, mit eszünk, jó-e a pályamatrica, milyen idő lesz, milyen a vizesblokk, kik lesznek ott, stb… stb.  Alapból leginkább a „nem tudom”-szerű válaszok bukkannak fel, nekem elég, hogy valahogy majd a helyszínen megoldjuk, elvégre nem a Góbi-sivatagba készülünk, egyébként is, a múlt héten „vadul” kempingeztünk, azt most is megtehetjük. De persze ahogy közeledik a péntek, alakul a dolog. Hogy M. is készül, azt a túracsomagok számának és méretének gyarapodása jelzi. M., mint logisztikai főparancsnok működik, én pedig kezdem törni a fejemet, hogy mire elég a csomagtartó, mi volna, ha szereznék egy tetőboxot… utánfutót… kamiont…? 

Időközben a sátrazást elvetettük, mert az időjárás mindent ígért, amire nem vágytunk: vihart, esőt, jeget, havat. Na jó, akkor legyen faház. De én nem vagyok egy Uri Geller, hiába mondom, hogy „LEGYEN!”, és szúrós szemmel nézek a telefonba – szállás már nincs a kempingben. Jó, akkor nem a kempingben… A cím ugyan elég érdekes, nem hiszem, hogy sok olyan falu van az országban, ahol létezik 253-as házszám, nos, Sarudon van. Hát, akkor nem keresek tovább, ott fogunk lakni. Az egyszerűség kedvéért M.-et nem kérdeztem, hanem határozott arccal közöltem, hogy ez a lehető szállások legjobbika. Végülis a csábítóim ajánlották.

Az ilyen készülődéseknél mindig van egy pont, amikor elbizonytalanodok, ilyenkor szoktam határozottan kijelenteni, közölni, aztán – bízni a szerencsében. (És abban, hogy a kis villásfarkú patásördögünk nem nagyon figyel, vagy legalábbis nincs aktív kedvében.) 

A barlang tehát biztosítva, mi is kell még…. ja, kütyü. Csak nem fogok egy pindurka mobiltelóval megjelenni, van a családban megfelelő célszerszám, elszerettem hát a fiamtól az ő világot járt 450-es Garminját. A baj csak ekkor kezdődött: szép-szép ez a kindertojás, vízálló is, meg minden, de hogyan fogunk vele kalandozni a versenyen? Megint egy olyan téma, amivel nem akartam aggasztani M.-et. Majd a helyszínen kiderül.

Az ember mégiscsak szereti megosztani a gondjait, nekem erre ott volt az internet. Na, onnan bátorítás jött: 

-          - Zápor-zivatar? Rá se ránts, ez vizes verseny! (V_Peter)

-         -  Láma vagy a kütyühöz?  Pillanatok alatt meg tanítunk! (Tóth Zoli)

…

Hát ezek tényleg komolyan gondolták, hogy menjünk, hát akkor

Menjünk!

A szállás tényleg minden igényt kielégített – volna, ha a tóparton lett volna. Mondtam is M.-nek, hogy innen majd reggel beballagunk a kempingbe, de próbáljuk ki most, hogy hogyan lesz, stopper nullázva, elvégre valami 2 km-ről volt szó korábban. Ja, 2 km-re volt… a tábla, ráírva, hogy „kemping 2700 méterre”. Aaaz már derék! Ládákat már nem is kell keresni, mire megtaláljuk a bázist, ki leszünk fulladva, mint a libák!

50 perc alatt beértünk, közben megcsodáltuk a helyi nevezetességeket: A ház előtt üldögélő néniket akik látszólag a bicikliket őrizték (helyi kerékpármegőrző?), a békáról elnevezett  kocsmát, aminek egy sas a címerállata,

 A boltot, eladó portákat ...

A kempingben pedig ott voltak az ismerősök. Jópofa volt, ahogy „vadidegen” emberek nevünkön szólítottak, régi ismerősként üdvözöltek,  beszélgettek velünk. Egyre jobban éreztem magam. (Fog ez menni!) 

Azért, ami a kindertojás-szerűséget illeti, kénytelen voltam a minimális programot gyakorolni: Itt kapcsolod be, ide kattintasz, „majd látni fogod, nagyon egyszerű ez”! Bocs, Zoli, de a színes bemutatót arról, hogy még mi mindent „tud” ez az izé,  majd legközelebb! (Egyébként is frusztráló, amikor egy zsebre vágható kis valami többet tud, mint én, a H. Sapiens.) Végül még a távolság is összement, 5 perces úttá, a szállásadónk jóvoltából, aki felajánlotta, hogy hoz-visz bennünket, ne aggódjunk. Talán látta az orromon, hogy de, aggódtam…

  Fesztivál

(Szándékosan nem „versenyt” írtam. Nem akartunk mi mérkőzni, legyőzni, vagy ha igen, akkor leginkább magunkat, a helyzetet, az ismeretlent.)

Reggel felszerelkezve, harcra készen érkeztünk, a nevezés után kezemben a csodaszerrel el is indultunk. Megnyugtatásként kaptunk egy térképet is, gondoltam, így már nagy baj nem lehet, hegyet remélhetőleg nem kell mászni, (vagy csak ha nagyon eltévedünk), maximum mocsárra számítottam, de persze az sem volt).  Igaz, hogy nem sikerült az előre eltervezett programon indulni. Óvatos duhaj vagyok én, úgy gondoltam, elég lesz nekünk a Családi Kör – csakhogy a regisztráló hölgyek szerint család gyerek nélkül nem lehet. Hm. Logikus… Csakhogy mi sajátot nem hoztunk, hirtelen szétnézve az összes beszámítható gyerekre vigyáztak, úgyhogy nem tudtam felmutatni egy valamire való csemetét… A saját kis társunk pedig addig vacillált az induláskor, amíg végül nem jött velünk, igaz, utóbb már bánta, de ez a lényegen nem változtatott: kemény „felnőtt” túrára iratkoztunk be. 

Na, mondom, kézben a műhódnéző, hipp-hopp, itt lesz az első láda…

Nem itt lesz, menjünk csak visszafelé…

Ö… itt balra, be a bozótba…?

Mit is kell megnyomni ezen a herkentyűn?

Ááááá, tudom már! Hát persze!

A harmadik társ….

A GPS mókás matyóhímzést kezdett rajzolni a térképre, odarafirkálva bolyongásunk nyomvonalát, én meg már  láttam magunkat, amint elveszünk az őserdő mélyén, pálmalevélből rótt kunyhóban éjszakázunk, hernyót és gyíkot reggelizünk, és 50 méteres fákra felmászva próbáljuk kitalálni, merre van a helyes irány vissza a civilizációba. Igyekeztem felidézni Bear Grylls „A túlélés törvényei” sorozatából a sarudi epizódot.

- Hé, mit kerestek ott? Ott nincs pont!  

 Egy hátizsákos ember érkezett a töltés felől. No barátom, ha megszólítottál, akkor nem szabadulsz tőlünk túl egyszerűen! M. kezébe nyomtam a gépet, én pedig azonnal átváltottam kapcsolatteremtő üzemmódra. Kiderült, hogy megmentőnk Sz.V.Endre kessertárs, aki nem túl szerény ajánlatomra, miszerint akkor mi most csatlakoznánk hozzá, „ha nem gond”, nem mondott határozott nemet. Neki nem hímestojás-GPS-e volt, hanem olyan kis pöckös, military-dizájnos, és  - ezt senki nem érti – neki százvalahány méterre volt az a pont, ami nekünk 10-re. Ja bizony. Ő egyedül volt, mi pedig, ugye, hárman…. 

Szorgalmas Padavanok módjára, a Mester útmutatásai szerint haladtunk tovább. Igaz, az ő térképe is viccelődött, néha, mintha a falusi házak veteményes kertjein keresztül vándoroltunk volna, amit ő nem értett, én meg nem nagyon híreszteltem spirituális társunk létét, anélkül is furcsának tűnhettem. A követő-üzemmód viszont alkalmat adott arra, hogy legalább alapszolgáltatások szintjén viszonylag gyorsan be tudjam nyomni a következő pontot, aztán M. kezébe a gépet, tegyen vele, amit akar. Én meg, hogy „ne unatkozzak”, megpróbáltam a g:hu becsületét megmenteni, belekalimpálva a keresendő pontok koordinátáit, ami sietős gyaloglás, földutak és tűző napsütés közepette nem is volt olyan egyszerű. Végül sikerült, bár némi kívánnivalót hagyott azért a dolog maga után.

Ily módon Endre volt a GPS magyar hangja, M. a stratéga a térképpel, én pedig a kísérletező szellem, fényképezőgéppel, telefonnal, Garminnal az összes kezeimben (+1).

(pilis50 fotója a ládaoldalon)

 Kezdtem élvezni a dolgot, bár be kell valljam, hogy az útvonalak melletti tájból csak annyit láttam, ami a 3-4”-os LCD diszpléken átjött… Mondják, változatos volt a látvány: balra kukorica-jobbra napraforgó, majd jobbra kukorica-balra napraforgó, aztán kukorica-kukorica és napraforgó-napraforgó…

Egy idő után kezdtek a veteményből előbukkanni hozzánk hasonló alakok. Ki futva, ki gyalog,  ki csapatban, ki magányosan. Egyikük, minket megpillantva térdre borult.. .

Pilis50

Hódolatát illően fogadtuk.

És igen! Nem telt el 3 óra, és megvolt a szükséges számú találatunk! Számunkra meglepetésként amolyan tanulókörként, Endréhez csatlakozva.

Endrének „annak ellenére”, hogy csatlakoztunk hozzá.

- a sikercsapat-

Tengerre magyar!

 

Kellemesen elfáradva adminisztráltunk a bázison.

11 óra.
Kéne még valamit csinálni…

Először is a büfé szolgáltatásait vettük igénybe, megpihentettük fáradt lábainkat,

előtte...

...utána!

  ebédre elköltöttemk két sört (leves és második – egyértelmű), aztán további kihívások után néztünk. Mi van még? Kerékpár… hát, a lábunk „annyira” már nem kívánt működni… Kenu…?

Kenu!

Hamar meg is született a terv: M. a fedélzetmester, Endre a navigátor (höhö, nem kockáztatok), én pedig a kormányos. Némi pakolászás után (telefonokat, hátizsákot mégsem akartunk a vízbe vinni), már vittük is a hajót.
Jó hajót.
Nagy hajót.
JÓ NAGY hajót – mert csak egy négyes kenu volt a parton, amibe befértünk. Akkor nem tűnt rossz ötletnek, stabil, kényelmes, és nem sokkal nehezebb hajtani, mint a hármast…De persze ez így nem teljesen igaz:  a nem sokkal – az éppen annyival több a szükségesnél, mint a jóleső fáradtság a kínzónál – bár erre relativitás-tételre csak a túra végén döbbentem rá. A nagy test pedig – tudjuk – nagy élvezet… kinek hogy. Ebben az esetben a krampuszunk, aki egyébként is durcásan unatkozott már egy ideje, új játékban lelte örömét:

a hétmérföldes hajótestbe  remekül kapaszkodott az egyre jobban megerősödő szél, és a kormányos mégoly nagy szakértelme mellett is vidáman befújkált minket a nádasokba.

Kormányos (figyeljük a szakszerű fogást: Císz-moll) és navigátor("merre is?")

Na de hol a lapát?

 Na mindegy, eveztünk vidáman,

néha kissé tumultuózus viszonyok közt

 lyukasztgattuk a versenylapokat,

sőt, bónuszként még egy mozgó ládát is fogtunk, (aminek a működését akkor még nem ismertem, de mostmár mindent tudok, és mindent megértek… ),

Ehhez egy kicsit súgni kellett (köszi!)

 úgyhogy legközelebb nem ússza meg a GCto, megjegyeztem magamnak a képét!

Már éppen elég volt a kenuzásból, kellemesen elfáradva gondoltunk a parton várakozó finom babgulyásra…. Amikor a Navigátor jelezte, hogy 1,2 km, mert az kimaradt… Hát, eljátszottam a gondolattal, hogy előkapom a hátizsákból a csónakmotort… De igazi tengeri medve nem retten meg a kihívástól, mit nekünk távolság, mit szélvihar, kellemetlen tekintetű horgászok, levadásztuk a maradékot. (A Kisördögöt azért megfürdettem volna egy kicsit.)

Epilógus.

Az eredményhirdetést, azt bizony ki kellett várni.

 Türelmünk jutalma pedig egy ajándékcsomag lett, hát igazán elégedettek lehettünk. Maradt az elköszönés – már akit értünk, mert hirtelen eléggé szétoszlott a csapat. Megkönnyebbült bekászálódás szállásadónk autójába, forró zuhany, relax, éjszakába nyúló beszélgetés Yano6ard-ékkal, akik a másik szobát bérelték. Ringatni nem kellett.

Reggel sűrű zápor zörgésére ébredtünk.

 („Na ugye, milyen jó, hogy nem sátorral…?”) . Kár, mert terveztük még a poroszlói Ökocentrum meglátogatását. Az ördögöcske, úgy látszik, megsértődött, hogy nem vesszük elég komolyan, mert lassan elállította az esőt, mire Poroszlóra értünk, már a Nap is elő-előbukkant a szakadozó felhők között. Sőt, egy jutalom járt a jól végzett munkáért: a GCttoc láda első megtalálójaként sikerült logolnunk!

1!

 (Bevallom, véletlen volt, nem készültem én erre: ott volt, mi is, megleltük, és tessék nézni, piros 1-ünk van!) Egyébként amolyan kis kesser-afterparty kerekedett,  lépten-nyomon új ismerőseinkkel futottunk össze.

A tanösvény érdekessége abban rejlett, hogy – talán a viharos szél miatt – nem sok madarat láttunk ugyan a madárleseken, viszont az ösvényen egyszercsak fogócskázó nyest-kölykökbe botlottunk.

Begyűjtöttük a többi látványosságot: az akváriumot, a sakálkölyköket, dámvadakat („őzike”), a skanzen-szerű halászportát, a toronyból nyíló panorámát…(százezer lépcső, de van lift is, "lefelé")

És már tényleg csak a hazatérés volt hátra.

Ma pedig az élmények rendezése.

Köszönünk mindent:

M.-nek a rólam való gondoskodást, a szervezőknek a tartalmas programokat, a fórumos csapatnak a hívást, bátorítást, Sz.V.Endrének az idegenvezetést, a fagylaltos lánynak, hogy behűtötte a sörömet, a szállásadónknak a fuvarozást, a szponzoroknak az ajándékcsomagot,  nyesteknek a meglepetést, Kisördögnek a visszafogott viselkedést (nem mindig ilyen ám!), Tóth Zolinak az OKJ-s GPS-iskolát…

 (Tisztára, mint egy Oscar-átadás, nem?)

Sancho & M.