2016. augusztus 17., szerda

Kesserátok

- Esik.
- Á, nem is.
- De, esik. Kopog a leveleken.
- Nem baj, az erdőben nem ázunk.
- ???
- Na jó, üljünk be a kocsiba, amíg eláll.
- Egyre jobban esik.
- Rendben, vigyél haza minket, aztán gyere vissza.

Szegedi szülőlátogatás volt, és bár az „összes” helyi ládát begyűjtöttem már (három kivétellel), azért csak ránéztem a térképre, és… 

YES!!!

Itt egy új belvárosi, amott pedig egy mozgó, érdekes is, „hi-tech”, meg minden.
Ebéd után felkaptam Pamacsot – mert hát ő nem enged el engem egyedül sehová, na nem azért, mintha engem féltene, inkább magát, hogy véletlenül gazda nélkül marad…

Nos, most az egyszer szerencsénk volt, meglett a láda, pedig az idők során nem egy mozgóláda hűlt helyét „fogtuk már meg”. Ez most itt mosolygott a kezünkben. Fotózkodás, bocsicetli az utánunk jövőknek (!), öröm-boldogság, visszaautózás a város túlfelére, majd indultunk is a másikért, most már gyalog.

(És igen, a figyelmes olvasó a részletekből, illetve azok hiányából kikövetkeztetheti, hogy valami hibádzott a dologból: bizony az adminisztráció netes része a nagy sietségben elmaradt.)

Aztán kezdődtek a bonyodalmak.

A másik ládát éppen sikerült belogolni, és nyitottam volna mozgóláda adatait, amikor az internetem elfogyott. Már hiába próbáltam irkálni a GCPC- hez üzenetet. a kütyü néma volt. Kissé olyan érzés, mint amikor diákkoromban nem volt kész a házim. Mit csinál olyankor a diák? Lapít. Hátha nem szúrja ki a tanár.

Kiszúrja.

Este volt, mire otthon elővetten a számítógépet, hogy rendbe tegyem a dolgokat, de persze elkéstem. Olvashattam a letolást az utánam próbálkozó kesseréktől, hogy ejnyehát, lehetett volna hamarabb is. Igazuk is volt, elvégre senki nem boldog egy bocsicetlitől, akármilyen szép is az… Gondolom, elmormogtak felém egy-két finomabb kesser-átkot.
_____________________________________________________

400 kilométer autózás után kissé zizegve értünk haza Miskolcra. Gyors kipakolás, és már siettünk is Diósgyőrbe, a várhoz, útjára indítani a ládikát. A rejtekhely már régóta kész volt (egy sziklaüreg, úgyhogy néhány tízezer éve…), más célra néztem ki, de amíg az vár, erre pont jó lenne.

Csakhogy…

Fogott az átok?

Amint kiszálltunk az autóból, elkezdett esni az eső. M. és Pamacs nem túl vízálló, így némi várakozás után (hátha nem is esik), hazafuvaroztam őket, majd kezdtem újra az egész játékot. Mire visszaértem az erdőhöz, már valóban elállt az eső. Viszont az út! Egy turistaút elején kellene felmenni, ami pár méter hosszan kicsit meredek, de persze nem vészes. Csak – így eső után – sikamlós, mintha megszappanozták volna. Alig léptem kettőt-hármat, ki is csúszott alólam a lábam, én pedig egy szép forduló után megint lenn találtam magam a kiindulópontnál. A sárgás-vöröses erdei agyagtól a nadrágom úgy nézett ki, mintha nagyon megijedtem volna, a szemüvegemet a bokrokról kellett lehorgászni, szerencsére legalább tanúja nem volt a mutatványnak. Második nekifutásra már sikerült felkapaszkodni, szépen meg is érkeztem a rejtekhez. Kütyü elő, koordinátamérés, fotók készítése, hogy legyen mit a leíráshoz tenni, majd elő a dobozt, rejtsünk, menjünk…

Aha…

A doboz…

Az az autóban maradt!

Mit volt mit tenni, ügyesen lesinkóztam a meredélyen, majd ismét fel, most már nem történt más érdekesség, viszonylag normálisan értem vissza az Opelhez. Volt még némi népitánc, amíg megpróbáltam a bakancsomról lecsuszkolni a rátapadt sárkoloncokat, majd irány haza.
M., amint meglátott, szó nélkül nyitotta a mosógép ajtaját
_____________________________________________________ 

Részlet az utánam érkező kesserrel folytatott beszélgetésből: „… pedig vki járt arra, a nyomokból itélve, vki csúszkált ott, emiatt azt gondoltuk, már nincs ott a láda