Az a baj, hogy úgy kéne írni, hogy ne lőjem le a poént. Vagy
legalábbis többet ne fecsegjek ki a játékból, mint ami már úgyis közkézen
forog.
Tehát: egy láda egy napra. Elég soványka programnak tűnik,
főként hogy városi rejtés, nem kell – nem lehet – hegyet mászni, nincs barlang,
sűrű sötét erdő… Hát, kezdjük.
Azt írja: „egy kisiskolás öt perc alatt megoldja…”
Aham.
Na de hol itt egy kisiskolás?
Az én kisiskolás koromban nem voltak ilyen feladatok.
Bogárgyűjtemény, karácsonyfadísz, verstanulás, írás házi (na azt utáltam, hogy
mindenféle alakzatokat kellett vonalak közé szorítani, kerekíteni, és nem
voltam elég jó, mert a tanító néni nem hitte el, hogy balkezes vagyok. Szóval
ötven év távolából kell szembesülni azzal, hogy vissza kéne kérni az
iskolapénzt, elég kínos.
A Nap szépen ballag égi országútján, neki könnyű… M. egyre
gyakrabban érdeklődik, hogy mi lesz már, mikor indulunk? Mikor, mikor…
bármikor, nem az a kérdés, hanem hogy hová! Már füstölök, integrálok, átváltok
hexába, összeadok, kivonok amúgy kisiskolás módra, de semmi eredmény.
Na, mit csinál a túlkoros elsős, ha nem boldogul a házival?
Telefonál (és közben rossz sejtései vannak a dolog
folyamatáról, ha már az indulás is ilyen körülményes).
A rejtő szerencsére készséges, nekem meg eszembe jut egy
unaloműző játék, amit főleg a magyar-könyveimmel követtem el alapvető
ellenérzéseim lévén a tanárnővel szemben - már középsuliban ugyan, de biztosan
lassan érő típus vagyok – akkurátusan besatíroztam egy-egy oldal összes
betűjét.
Van tehát egy kezdő koordinátánk. Jó helyen, a szegedi
Kálvária-tér régi kedves helyem, még Úttörő tér korából. Túl sok földlakó
sincs, a jel szépen mutat egy mindenféle rejtekhelyet növesztett nagy fa felé
(meg persze egy kis fa felé, gyep felé, focikapu felé – a szokásos gé-tréfa, a
tiszta terepen összevissza mutatós játék. De engem már nem lehet becsapni (?),
keresem a fán a dobozt. Van ott madárfészek is, de abban nincs semmi. Megsúgom:
a focikapuban sem. Kedves utánunk jövő, azért sem mondom el, hogy hol van,
legyen annyi elég, hogy keresés közben néha a kisiskolás kornál sokkal-sokkal
visszább kellett menni vagy
hatmillió évvel Ja, majd’ elfelejtettem, hogy a második telefonbeszélgetést
is megejtettük, kissé olyan érzésem volt, mintha a rejtő bekamerázta volna a
környéket, mert különben miért hallanék visszafojtott nevetést a hangjában?
És kezünkben az első rejtvény – ha a kezdő koo a nulladik.
Túl sokat nem segít, inkább a titkos leírás. Bár az sem, általános rejtekhely
alakú rejtekhelynek hangzik. Bolyongunk, fotózgatunk,
nézelődünk, én továbbra
is az emberré válás kezdete előtti stílusban, hol négykézláb, hol faágak között
mászva. M. másféle. Az én autentikus technikámat meghazudtolva, egyszercsak
szólít. És kezében a láda! (Ez megalázó! Szerintem a gazda eredetileg is az ő
kezébe rejtette, és néha egyeztetnek, hogy álljon oda, ha kessert lát, nyomja a
kezébe.)
Jó lesz, jöhet a harmadik stáció. A Roosewelt tér régi törzshelyünk
(már nem a tér, hanem a Halászcsárda), Leülök Juhász Gyula lába elé,
elmélkedni, jól elmélkedek, csak hát a GPS-jel, az nem nagyon áll
rendelkezésre. Kénytelenek vagyunk anélkül keresgélni, és persze a helyismeret
is segít. A szerelmes biciklista fiúk már kevésbé, A titkos hely közelében
udvarolnak egy második emeleti ablakból kihajló Júliának, kitartóan. A rab lány
nem áll kötélnek, az ifjú lovagok nagy nehezen felkerekednek végre. Így már
jobban esik keresgélni, csakhogy most meg már sötétedik. „Alig” vagyunk
feltűnőek, amint zseblámpával vizslatjuk a házak zugai Megint M.-nél a találat.
A rejtvény is neki szól, elvégre laboros szakmája van, én csak nézek ki a
fejemből. Hejh, ha most lenne egy kis gugli kéznél! De nincs, anélkül kell
döntenünk egy csomó lehetőség közül. Este van már, döntünk, haladjunk!
A végláda is meglesz. A rejtekadó hely ott az orrunk előtt!
Minden stimmel, csak meg kell fogni… na… itt lesz az… vagyis inkább ott… vagy
emitt… pedig tökéletesen illik a leírás … Csakhogy mégsem. Mivelhogy M. sem
most volt laboráns, kissé eltévedt a kötések között, a döntésünk tehát gyors,
volt, határozott – és téves.
Már a Hold és a Tisza-parti szúnyogok figyelnek minket,
amint újra csak a telefon segítségével a már valódi rejtekhely felé igyekszünk.
Egy portásfülke előtt elhaladva előbújik a lakója. Hogy mi járatban vagyunk?
Na, most ezt magyarázza el valaki éjjel egy szolgálatban levő öregecske
muglinak. Mondok neki néhány misztikus varázsigét (szatellit, dsipiesz,
koordináta, abrakadabra), és amíg ezt emésztgeti, mi fürgén továbbhaladunk. De
itt már a kedves rejtő személyesen bukkant elő, hehe, őt is megtaláltuk, így
már azért nem volt olyan nehéz a ládára rábukkanni. Ez is különleges élmény,
hogy a láda mellett ott találjuk a gazdiját is!
Jó egy kicsit beszélgetni hozzánk hasonló bolondokkal. A
szúnyoghad és korgó gyomrunk azért lassacskán indulásra késztet. Logolok,
visszarejtek, elköszönünk, és lassan hazaballagunk a bársonyos nyári
éjszakában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Szólj hozzánk!