Tiszaúj - "nyeregbe!"

(Tiszaújváros és Tisza-szabályozás)

Reggel, 9 óra múlt

. 

Verítékben úszom, hiába, kemény sport a kerékpározás.

Viszont még el sem indultunk! (mi lesz még itt?) Na jó, semmi. Csupán annyi történt, hogy a mai túrát biciklisre terveztem. Ahhoz viszont „némi” előkészület kell, nem csak úgy Hübele Balázs módjára!

-          Csomagtartóból kialmozni, a horgász holmik most nem játszanak

-        - Tetőtartót fel

-          -kerékpártartót fel

-          - kerékpárokat le!

Ez utóbbi már az extrém kategória a 7. (oppardon: VII. – ennek még lesz jelentősége) emeletről a 70x70 cm-es lifttel ellátott lépcsőházban….

Mire M. menetkész, én átöltözni készülök a csatakos póló lecserélve, pihenésként autózunk egyet Tiszaújvárosig.

Egy árva multi képviseli a magyar geocachinget ebben a szép, szombat délelőtt kicsit kihalt városban. Olvasgattam a logjait, több morgós „mineka’ ” megjegyzés volt ott. Minek-minek! Tessenek (ugyanide!) szebb-jobb ládákat telepíteni, és akkor lehet rangsorolni. Már csak azért is, mert egy láda miatt nem nagyon indul meg a kesser-turizmus – maradjunk abban, hogy van itt még hely.

Na, szóval ez a séta-láda teljesen rendben van szerintem. A helyek érdekesek, szépen felfűzve egy vonalba – hát, lehetne inkább „kör”, mert így mindegy volt, hová parkolok, mindenképpen „vissza” is kell menni a kocsihoz. De ez kerékpárral nem gond, márpedig mi most azzal keringünk. Az idő tökéletes, a látnivalók érdekesek. 40 perc, szórakozva, meg-megállva.

Időkapu - de nem működik :)

Sándor és Scwinn

Critical Mass!

Nyolc kerék

 A következő megálló a megboldogult AES-erőmű miatt létező „osztósziget”, a halászcsárda parkolója. Elvégre ebédidő van. Nen gondolok én izzó piros halászlevekre, félholdként kunkorodó sült kecsegékre (nem-e? dehogynem!!!), de azért szólok M.-nek, hogy nyugodtan vegye most elő a szendvicseket, jól fognak esni a hosszó bringázás előtt. Na de a válasz…

-          Milyen szendvicseket…?

Ez kész. Most készülök 20 km-t letekerni, ami íróasztalnál edzett izmaimnak egyébként is iron man-szerű kihívás, a csárdából kihallatszik a sűrű rántotthús-szag, és akkor „milyen szendvicsek?” Szerintem látszott rajtam, hogy megrendített a sokk, mert a konyhánk úrnője próbált menteni holmi kekszekkel és egyéb kutyatápokkal, de én akkor inkább szenvedek. Nem kell! 

Hát így, üres, ebéd előtti gyomorral kerekedünk fel. Az út legalább könnyű, békés, csendes, van tér a szemnek, levegő a tüdőnek, lehet tekerés közben fogócskázó ölyveket bámulni az égen, béke van, nyárvégi délután. 

A cél a Tiszadob környékén az ártérre épített emlékművek. Jártunk már itt régen, még a GC előtt, „csak úgy”, akkor Tiszadob felől, most az ellenkező irányból közeledtünk. A láda persze multi, három emlékmű van, elég messze egymástól, és hát mindentől messze. Érdekes koncepció lehetett ezek ideépítése, ahol csak a madár jár… viszont ez a varázsuk is. Az első mindjárt Széchenyié, a jelszó egy római szám. Egy kicsit elgondolkozunk a megfejtésen, mert hát az adóbevallást nem ezekkel kell kitölteni, szóval nincs mindennap a kezünk alatt, de végül megvan a konszenzus, megyünk tovább. A második amolyan szocreál beton-alkotás. 

M...D... az mennyi?

 A harmadik pont a koordináták számítgatásával áll elő. Remek dolog a világ végén egy szoftver új funkcióit felfedezni, most a gé-t kell feltörni: hogyan is kell ebbe kookat bekalimpálni?

Vásárhelyi Pál ajándéka: a hűs árnyék

 Megvan azért, de nem érzem magam biztonságban. Mi van, ha nem jól értettem, ha nem jól számoltam, nem jól írtam be? M.-et nem terhelem aggályaimmal, a kütyü szépen mutatja az utat, a töltésen, aztán az ártéri erdő felé. Egy csapás is mutatkozik a megfelelő helyen, büszkén mondom is M.-nek, micsoda sasszemem van nekem… 

Az utacska egy csatorna melletti irtásra vezet, a Tisza 30 méterre folyik a ponttól, ahol a kütyü a célt mutatja.

0 m. ???

 „Egy rönk üregében”. Hát az van itt bőven, derékban elvágott fék, kikorhadt törzsek, kidűlt öreg füzek – de ládának se híre, se hamva. Telefonos segítség kéne, gyorsan, mert fogytán az energia a kütyüben, de az most nem működik. Kicseng, annyi. (Kifogy a villany a telóból? Nem gond az, van egy jókora külső akksim, egy mozdulat rádugni a… a mit is? Kotrom a hátizsák mélyét, az powerbank megvan, a kábel, na az marad otthon…) Ha már felületes voltam az előkészületeknél, lévén a láda leírásában minden szerepel, ami a megtaláláshoz szükséges, csak hát el kéne azt olvasni is… szóval gondolkodni sosem késő.

Sosem késő :)

 Miközben újra bepötyögöm a koordinátákat az éhhalál küszöbén álló készülékbe – tudom őt sajnálni, én magam is korgó gyomorral biciklizek itt a semmi közepén – el is gondolkodom ezen, hogy az írás semmit nem szól árvízveszélyről, és nem lenne logikus ide, a folyó partjára tenni a végládát, vagy inkább más logikát követelne, és íme, a kütyü máris mondja, mintha mi sem történt volna, hogy a cél a töltés mentett oldalán lesz, légvonalban vagy kétszáz…

Khm…!

Sasszem, mi? 

Akkor arra!

M. mondja is, hogy érezte ő, hogy „amarra” kellett volna menni. Oda már szép földút vezet. Egy némileg elhagyottnak tűnő ház mellett haladunk el, elgondolom, milyen lehetne itt lakni? Egész más élet lenne az… Na, de most másért vagyunk itt: a harmadik emlékmű is megvan, a láda is adja magát. Kicsit somolygok, látván a környező bokrok alján látható keresés-nyomokat, nekem egyértelmű a hely. A Tisza-parti tévút már elfelejtve.

Fotók, log, visszarejtés…

Indulunk vissza. Energiánk kb ennyire elég. Visszatérve az autóhoz, még megmutatom M.-nek a sziget néhány horgászhelyét, de nagyon hazavágyunk már, illetve a jutalom-fagyizásra. Ebből az irányból egy nyékládházi fagylaltozó a „törzshelyünk”, már egyszer megálltunk ott, most is jó lesz. Rajtam ugyan nem segít, szívem szerint rántotthúst kérnék, de olyan fagyi nincs…

A túra vége nem a hazaérkezés, hanem a tárgyak visszarendezése: mire a kerékpárok is visszakerülnek a helyükre, már sötétedik. „Csak” két láda a mai zsákmány, de kirándulásnak tökéletes.