Tokaj szőlővesszei II. - Lakott helyeken

Ha hegyalja, akkor keressünk borvidékes ládákat. Mondjuk fejjel lefelé áll a program, mert először a tokaji, a végláda lett meg, és ő most vár, míg begyűjtjük a teljes garnitúrát… A mostani tokaji körbe a Bodrogkeresztúri kétputtonyos illett bele.

Sebeinket nyalogatva érkeztünk meg a faluba. Niki már nyaralt itt egyszer, a motormúzeum melletti házban, mi meg horgász-túrákon jártunk erre valaha, most más volt a cél (Sokan mondják, hogy a geocaching új élményekkel tölti fel a régi emlékeket – és valóban.)

Keressünk templomot! Van abból többféle, errefelé három szokott lenni (például Bodrogolasziban is úgy van, arról majd egyszer egy hosszú mese következik), nekünk most a Barbie-rózsaszín kell. Nem nehéz megtalálni, a feladat sem bonyolult: ablakokat számolunk. Ja, és persze, egy sírfelirat.

Hm?

„…a megadott koordinátánál látható sírfelirat…” Keressük meg! Illetve előbb még M.-et kell megkeresni, mert a pici templom kerülgetése közben szem elől tévesztettük egymást, mi Nikivel keringtünk a templomocska körül, de sehol nem volt. Na jó, telefonon azért meglett: mivel nem látott minket, visszament az autóhoz…

Visszatérünk a feladathoz. Ez azért nem fekszik nagyon a gé-nek. Illetve dehogynem: a templom kőkerítése mellett 2 méterre mutat, a szomszéd portára. Oda ki van írva, hogy építési terület, belépni tilos - akkor ide most belépek. Kezemben a telefonnal sétálgatok az innen jó 4 méter magas kőfal mellett, próbálok belesni a borostyán-függöny mögé, hát semmi. Már könnyen jár a kezem, mint egy vadnyugati pisztolypárbaj-győztesnek: Nincs sírfelirat? Irgum és burgum, hívom a rejtőt! (mit tesz az emberrel egy kis kökény-bozótos előélet…) De jól is teszem, mert a koordináta vagy a gé nem jól mutatta. Meglett az hamar, gondot már csak az okozott, hogy a lelkes hívek jó iparos módon „javítgatták” az emléket: levakolták habarccsal, és abba írták újra a szöveget. És, mint az ilyen malterok szokták, az nagyjából le is mállott. Azért valahogy csak megegyeztünk. 

A láda másik fele már békésebb hely volt, a temető környéke  - ezé a temetőé – elég elhagyatott, és érdekes, hogy az elhunytak a szőlőültetvények szomszédságában pihennek.

A kissé megviselt logbook mellé tettünk még egy füzetet, de a gazdának ls szóltam. Ha úgy gondolja, kicseréli.

A nap vége a Tokaji séta. Mert lehetne még közben a Bodrog-ártéri rákóczi-vár is, de a komp még mindig üzemképtelen, a lányok éhesek, a csónakázást máskorra hagyom. 

Előkerül az utolsó leírás, a cél pedig kedvenc lángossütőnk a híd lábánál. Mire odaérünk, meglesz három pont az ötből, jóllakottan begyűjtjük a még hátralévő kettőt, és elégedetten hazatérünk.

Hát, a multi pontjai szépen sorakoznak… de 8 óra, mire a lángossütőhöz érünk. Sajnos a hivatal zár, nem kapunk enni (régen híresen finom, ropogós, nagy lángosokat kaptunk itt… most csak az emlék jut Nikinek).

Rendben, akkor megyünk tovább. A Finánc-hegyi kilátó lépcsőjén egy tábla állja utunkat,

"Tilos= lehet, csak nem szabad"

  Illetve dehogy. Egy korlát az igen, vagy lánc, vagy kerítés – engem néha az sem nagyon zavar – szegény tiltó táblát hátra hagyjuk, elmélkedjen magában a tiltótábla-lét hiábavalóságán. A tetőn magunk vagyunk, jövünk-megyünk, itt bezzeg méterre pontos a gé. könnyű a találat.

Fotók a híddal és a Teliholddal, majd tovább.

 

 Jófelé vezet a láda, a fagylaltos üzlet hívogat (ez nem pont, de ott van, nagyon helyesen!), a szokásos ládázós-fagyit most menet közben vesszük magunkhoz. Az aszús fagyi 18+ - os, de nem olyan finom, mint igéri. Vacsora-pótlékként is szolgál most, még menni kell egy kicsit. A következő helyen már lámpával keressük a karaktereket, és irány vissza, az „ismeretlen Borivó” felé. 

Az ismeretlen borivó a haverjával üldögél egy sötétbe burkolódzó padin, és akadozó nyelvvel kurjongat. Egyikünk sem ismeri, netán ő lenne az utolsó pontja a multinak? Na szerencsére nem, hanem egy szobor. Kikönyököl a falból, mi meg pajzánkodunk vele egy kicsit.

Niki jegyzetel. A haja...hát az a kökényes óta ilyen "rendezett"

Borivó vs. sörivó

Borivó - csak a szobor!

M. téríteni próbál

Na de most már tényleg enni kéne valamit! A főtéren láttunk egy pizzériát, odasétálunk, csak útközben játszunk még egy kicsit a kiscsikón üldögélő aprócska vezérlőfejedelemmel

Annak idején rajztanárom azt tanította: egy lovas szobor szükségképpen monumentális, mert különben megmosolyogják… igaza lehet. Értem én, hogy egy pici térre nem való, de én akkor inkább lemondtam volna a hintaló-méretű emlékről. Nem én döntöttem, így II. Ferenc itt lovagol. 

A pizzéria - bezárt. Egyre éhesebbek vagyunk, negyedszer is visszamegyünk a hídhoz, és az utolsó pillanatban (az éhhalál előtt), még sikerül egy másik lángossütőt rávenni, hogy ennünk adjon. Ez is finomat süt, pedig nem „a” híres lángosos. Ezentúl őt fogjuk szeretni.

Lángos közben összeáll a jelszó, kissé sajtos-kecsapos a log, már csak az ötödszöri séta van hátra a Rákóczi utcán. Amin még elámulunk, az a főtéren álló Szent István, akinek a fején vagy a vállán vagy hol egy kivehetetlen valami van: madár? Nem tudunk megegyezni. Egyszer majd nappal is meg kell nézni.

Csendesen duruzsol az autó, a fényszóró rejtélyes alagutat vetít az éjszakai útra. Hazáig sorolgatjuk a nap élményeit, a futurisztikus garázstól a megtollasodott királyig.

Jó lesz ez, máskor is jövünk!