2012. szeptember 2., vasárnap

Tokaj szőlővesszei I. Disznókő


Úgy látom, Tokaj környéke gazdagon el fog látni engem témával. Most négy rejtés  -és még van belőle!

Kezdődik az iskola, gondoltam, előbb még elragadjuk az unokát egy kis „ládázásra”, később úgyis szoros lesz a napirendje. Nagyon dzsuvás helyet nem akartam, inkább olyanokat, amelyek könnyen elérhetők. A Zemplén mindig jó ötlet, itt voltam gyerek, tudok egy-két helyi titkot, legyen hát!

Az ötlet: Hegyalja.

Mókás a tájegység elnevezése, hiszen a legtöbb láda hegytetőn lakik. Legalábbis nincs olyan rejtő, aki jó szívvel kihagyna egyet, ha már ott van (mármint a hegy). Az pedig ott van! Nos, előzetesen nem válogattam, az összes elérhető rejtést kinyomtattam, feltérképeztem. Két találatunk már volt itt, a többi szépen felfűzve a tokaji Kopasz-hegy körüli útvonalra. Önbizalom, mi? Egy péntek délután, 12 éves társunkkal. M. is sokallta is a programot, de megnyugtattam, hogy semmi nem kötelező, amennyi „jól esik”, annyit teljesítünk.


Kedvcsinálónak itt a Disznókő-hegy kilátója. Ez szép, rendezett művelt táj, nagyon meredek sem lesz.

Leparkoltunk a Traktorgarázs mellett, egy nagy diófa árnyékában. Ez a „garázs” is megér egy pár szót: a főút felől úgy néz ki, mint valami földre szállt UFO. 


Évekig jártam-keltem a környéken, többnyire autóból néztem csak, és ötletelgettem, hogy mi lehet ez a furcsaság? Én nem vagyok építész, nem tudom, hogyan születnek a tervek, de ehhez „igen jó anyag” kellhetett, amíg a történelmi, világhírű borvidék kapujába valaki ilyet vizionált.

(No igen. a „Hegyalja Kapuja” név egyébként foglalt, azt a szerencsétlen szerencsi, kócos deszkakupacokkal koronázott torony-pár viseli. De azt talán nem építész, hanem szobrász álmodta – én meg álomlátó vagyok, ahányszor csak arra terel a sors.)
Na, kritikából ennyi. Illetve még tesztelgettem a lányokat: „Szerintetek mi ez?”, hátha valamelyikük rávágja, hogy „ugyan mi lenne? Traktorgarázs!”, de nem, szálloda, pince, múzeum és nemtommi körül tippelgettek, amiből ugye ez a legutóbbi állt a legközelebb a megfejtéshez.
Remek, kényelmes betonút fut a hegynek, amelynek oldalában, a szőlőültetvények zöldjében szinte világít a hófehér kis épület.

 Se nem izzasztó, se nem bozótos, csak érdekes. Útközben vissza-visszanézek, próbálgatom az egyre szebben kitárulkozó panorámát.

 Maga a kilátó egy remek kis turistapihenő, asztalokkal, padokkal, szalonnasütővel. A láda a házikóban lakik. Kicsit félve nyitok be, egyrészt az ajtó sarkában terpeszkedő darázsfészek miatt, de az nagyjából lakatlan, vagy két maradék lakó röpköd körülötte, a többi halomban fekszik a padlón, ez már nem veszélyes.
 Másrészt városlakóként az ilyen helyekre mindig lakókat is képzelek, a velük járó higiéniai viszonyokkal, szagokkal – de nem, ez egy üres, tiszta kis helység, a benne lakó ládával együtt. Niki is tartózkodó, (pedig eltitkoltam előle a darázsfészket, ő ugyanis fóbiásan fél minden ilyen zümmögőtől, biztosan nem jött volna be), de végül ő találja meg a dobozkát. Felvisszük a padokhoz, adminisztrálunk, fotózgatunk.



(A ládában nagyon szép toll van, öröm vele logolni, Halindaattila rejtő egy másik ládájában is találtam ilyet, külön pirospont!)  Én még visszamegyek a fészek maradékait eltávolítani a környékről, remélhetőleg az idén már nem kerül ide másik..
Már a földön

A darazsaknak egyelőre végük

Az ajtó, rovarmentesen
Lelkes kis csapatunk a tetőt veszi most célba.

A pihenő és fölötte a cél: a GCteto
  Kissé sokallom ugyan a meleget, a szőlőérlelő nap mintha belőlünk is aszúszemeket akarna olvasztani (belőlem Guinness-rekord lenne), de az út nem túl meredek, , szomjunkat pedig az út melletti tőkéken mosolygó mézédes szőlőszemekkel csillapítjuk. Nagyon finom! Igaz, M. lábát belepi a por, de egyelőre ennél nagyobb baj nincs, a gé szépen vezet minket.

Körülbelül 200 méterig tudjuk megközelíteni a tető ládáját.

Megint titkom van. A rejtő sem titkolta, a megtalálók is említették, hogy némileg bozótos lesz a cél, de hát ez ilyen, engem kimondottan inspirál, gyerekkoromban sem rettentem meg egy kis tüskétől, a bal fülemet egy hajdani csipkebokor cakkozta ki kissé… Most a meleg és a bozót együttállása inkább a hőség elleni védekezésre késztetett, otthon úgy gondoltam, rövid nadrág-póló lesz a kényelmesebb, a „golyóálló” (bozótálló) felszerelés tehát a szekrényben maradt.
A kisördög pedig nem!

 Nézelődünk a tetőn, ott a víztározó, egyéb műszaki létesítmények, a gé pedig 19 métert mutat „arra”. Aham… Az írás szerint kesserösvény is van. Van is. Csak fölötte összezáródott a kökény. Ezt négykézláb lehet abszolválni, a bambuszbotom hárítja a nagyobb ágakat, a hátizsákot direkt nem vettem le, az védi a hátországomat. Megyek, először irány szerint, meg persze amerre a sövény enged, gondolván, hogy más sem mehetett másfelé, különben is, ezek a bozótok befelé ritkulnak, más, kevésbé tüskeböki cserjék váltják a kesserszaggató-fajtákat.
Eh, nem jó az irány. Visszafelé indulok, így már látszik is valami.


 No, nézzük csak: Ferde, nagy kő, alatta üreg, kisebb kövekkel akkurátusan berakva. Kibányászok egy kisebb tüntetésre elég dobóanyagot… egyre mélyebben ások, hiszen ez lesz a hely, itt emberkéz alkotta a kőkupacot, mindig ott szokott lenni a láda.
Most meg nem szokik. Mint valami kerge borzzal keresztezett teknősbéka, ások a kő alatt, hátamon a zsák, véd, de meleg, szakad rólam a víz. Amit találok: két, 3 centis fekete fóliadarab, a néhai ládaburkoló nejlon foszlányai.
Kintről percenként kérdezi, hol M., hol Niki, hogy megvan-e?
-Nincs.
-Nincs!
- Nincs!!!!

Nem bánnám, ha nem úgy lenne, de a két lány kíváncsisága erősebb, mint a szúrásoktól való félelme, és sziszegve, jajdulva, orruk alatt Shakespeare-szonetteket mormogva (vagy nem?), ott kúszik már mellettem mindkét kísérő. Akkor most jönnek az ötletek:

- Arra?
- Vagy inkább arra?

Mindez guggolva, lapulva, mert kiegyenesedni nem lehet, fejünk fölött zárt a lomb (az nem lenne baj, de a tövis is). Hát jó, indul a "teknőcborz 2.0" pojekt. Megint mászás, szúrás, vágás, indulatszavak, kőbányászat.
Amit még találtunk: egy őzkoponya. De ezzel aztán tényleg minden megvan.
Ilyenkor érzem elérkezettnek az időt a telefonos segítségkéréshez. Szegény Skiccpausz, mire kissé (?) zilált mondataimból kibogarássza, hogy mi is a probléma… de legyen neki is egy kis dolga. Jobb híján mms-ben elküldöm neki kotorék képét, azt sajnos nem kapja meg, cserébe az általa küldött képet meg én nem kapom meg. Höhö, harmadikgenerációs technika.
Ez kész.
Kimászni nem kisebb kihívás, mert közben azért Nikit is meg kéne óvni a nagyobb sérülésektől, elvégre vele este még el kell számolnunk a szülőknél. Engem legyőzött a hőség, a hátizsákot levettem, így már „érdekesebb” hárítani az erdő támadását. Azért  - mivel itt olvashatjátok, egyértelmű – kiszabadultunk.

Leomlottam a tároló-építmény árnyékába, megfejtettem, hogy hogyan kell a gé-vel (helyszínen, ugye, némileg ellentmondás, nem?) nemtaláltamot logolni.

Még egy-két fotó a defektes kültakarómról,

 aztán visszaindultunk. M. is nehezen adja fel, a lefelé vezető úton még mutatott a sűrűbe vezető (róka-) csapásokat meg köveket, hogy nem mennék-e be megnézni? Hát nem!
Szerencsére  errefelé még édesebbek voltak a szőlőszemek, elnézést kérek a gazdától, de talán hálánk valahol majd kiegyenlíti a veszteséget, amit a falatozással  okoztunk. Vagy veszek majd egy üveg Disznókő-eredetű bort, és mindenki jól jár.

Tovább is van, mondjam még?
:))

2 megjegyzés:

  1. elképzeltem ahogy nyögve-nyelősen? terpeszkedik az ajtó sarjában ;o) a darázsfészek...
    >;-))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Noviiiiii!!!!!
      Valószínűségi gépelés: "valószínűleg eltalálom a billentyűt"
      (javítva)

      Törlés

Szólj hozzánk!