Hévíz I. - Könnyű kis túra, nehezítve

(Képek később, nethiány miatt)

(...A velünk nyaraló unokáék persze már indulóban voltak, Irány Hévíz! Az nekem is jó, gyors vizsgálat a ládák között, van ott nem egy kedvemre való cél, persze nem a tófürdő, ahhoz azért nagyobb baj kell, hogy én ilyen vizekbe belemenjek, de jónak tűnt az ötlet enélkül is. Egy gyors zuhany, ruhaváltás után már duruzsolt is alattunk az autó a híres fürdőváros irányába.

 - Nem felejtettünk el mi valamit?  - ébredt a kérdés bennem.

 - De. – mondta M. rezignáltan – Reggelizni…)

Apró gyerekekkel – akik mugliként  a játék- és fagylaltárusoknak vannak odavetve áldozatul – elég körülményesen indul a hévízi keresgélés. Elsőre is mindjárt őket kell megkeresni, mivel az óriási parkolóban már rég letáboroztak, mire mi találunk egy valamennyire árnyékosnak tűnő helyet. M. pedig jelenleg inkább nagymama, mint kesser. Gyors egyeztetés: én megyek ládáim után, ő a lányok után. Neki könnyebb a dolga, mert a kedvenc fagylaltozójukat nem téveszti el. Én meg jobb híján a parkolóban kezdek műhold-csatlakozásra várni. Nehezen érkezik a jel, de sebaj, addig ötletszerűen elindulok valamerre, amerre a tavat sejtem. Úgyis annak a közelében lesz a doboz, nem? Na, gyorsan meg is van – a fagylaltozó család…

Próbálok valakit magammal csábítani egy kis kalandozásra, de nem túl nagy a lelkesedés. Végül M. mégiscsak vállalkozik, de érezhetően nem teljes szívvel, inkább az unokákkal tartott volna. Hát így ballagunk, gondolatinkba mélyedve. A gép jobbra mutat, 200 méteren belül a cél, mindjárt meglesz, na! Na… persze, ha nem egy több száz méter hosszú épület állná az utunkat. Valahogy mögé kéne kerülni, elbaktatunk hát a végéig.

- Erre nem lehet menni, nézd, magánterület!

- De bizony, hogy arra kell menni, nézd, oda mutat a jel.

- Ott nincs út.

- A parkoló mögött van egy ösvény.

- Én nem mászok hegyet…

De persze jön, csak őt zavarja, hogy lakott helyen járunk-kelünk. Hogy kiengeszteljem vagy eltereljem a figyelmét, a kezébe nyomom a kütyüt:  - Nézd, már alig 70 méter…

Húszon belül vagyunk. Én innen már nem foglalkozom a jellel, vannak emlékeim ezzel kapcsolatban. Találok is a sétányról nyíló indokolatlan csapásokat, inkább azokat kutatom. M. meg „ott hagy”, viszi tovább a gép. Szólongat aztán, amikor rájön, hogy a g:hu egy viccelődős dolog. Nem szólok, a lábnyomokat vizslatom, mint Csingacsguk: az előttem járt „irokéz harcosok” léptei egy pontban futnak össze. Kicsit még turkálom az avart, de nincs a megszokott „háromtörzsű fa”, sem feltűnőleg összehordott ágak. Kísérletképpen beállok a kitaposott helyre… és megvan! Jópofa kis rejtekhely. Visszaszerzem M.-et is. Odaállítom a helyre, és mondom:   „Nézz!” Nem elsőre, de neki is megmutatja magát a rejtekhely.

Logolnék kényelmesen, de sietni kell, mert nagy itt a forgalom szombat dél körül. Nem értem, csak én vagyok éhes? Gyorsan visszadugom a ládát, és osonva távozom, mert följebb már egy kerékpáros pár vár a sorára, ne rontsuk el az örömüket.

Ez volt az egyszerű láda, van még egy hosszú túra, arra már végleg nem lehet ma M.-et elcsábítani. Utolsó esélyként még egy telefon unokáék felé, hátha velük hazamenne, én meg „Isten hírivel” keressek, ha akarok – de ez az esély is elmúlik, a család már útra kelt a vasárnapi ebéd felé.

Hát… Akkor ez most félbe marad. A másik ládát majd máskor. Míg a kocsi felé ballagunk, körvonalazódik a terv – de egyelőre a parkolóból kellene kiszabadulni. Némi kesselés után megtaláljuk a fizető-automatát, kijáratot, hazafelé vezető utat. 

A Nap már átvette a hatalmat, perzsel a volán, a huzat madárijesztővé kócol mindkettőnket. Tényleg ideje lesz hazatérni, mert még mindig „reggeli előtt” vagyunk.

Megint tanultam valamit: éhesen ne keress!