A teknőcborz újra támad

 [GCTETO - mégegyszer]
 

Volt  egy nem túl sikeres ládakeresésünk augusztus végén. Nem lett meg a tárgy, a rejtővel kommunikálva végül „eredményes” találatnak minősült a hegytetőn lezajlott dzsungelharc.

Néha visszanézegetem a megtalált geoládáink oldalait, érdekel az utóéletük. Vajon  másnak hogyan sikerült, vagy nem, mi történt azóta. Azok a helyek különösen érdekelnek, ahol valami kalandunk volt nekünk is, nem leltük, nem a szokványos kinézem- megközelítem- bemérem- logolok folyamat, hanem valami csavar, huncutság, valami plusz emlék adódott a helyhez.

A „Bortó fölött” láda tipikusan ilyen. (illetve nem tudni milyen, mert nem sikerült kézbe fogni az első „csúcstámadás” alkalmával). Az utánunk következő két játékos hasonlóan járt mint mi. Elkönyveltem a dolgot az érthetetlen kategóriába, mert miért tüntette el ezt bárki? A hely „muglibiztos”, oda még az sem szívesen megy, akinek muszáj, véletlenül aztán biztosan nem. „Ellenkesser”? Az meg miért pont egy ilyen bonyolult helyszínt választana?

Néhány napja megjelent egy log az oldalon, a szerzője „elvállalta” a tettet, vagyis hogy véletlenül nem a helyére rejtette vissza a dobozt – HURRÁ! Ez kell nekem! Úgyis akartam menni arrafelé, van ott még kihívás, nézzük! Gyorsan felvettem a kapcsolatot a kesser-cimborával több információért, mégis hogyan, merre térülhetett el a ez a rejtélyes edény?

Gyorsan – az nem sikerült. A hosszú hétvégén szerettem volna ládázni, de rettenetes idő volt. Utána dolgozós szombat, M. elfoglalt, ebből sem nézett ki geózás. Azért kivettem egy nap szabadságot, horgászni is kéne már. Péntek éjjel szundikálva, fel-felriadva tervezgettem, hová, hogyan, mikor mennék majd – ez az izgalom miatti álmatlanság még most is bennem szokott lenni, na, szóval szunyókáltam, amikor zörrent a telefon: üzenet! Lehet üzenet, nincs értelme éjjel elolvasni, többnyire reklámok szoktak azok lenni, elférnek a telefonon reggelig… Hanem ezt most valamiért megnéztem. És igen! A tévesztős rejtő írt éjjel fél egykor (ő sem aludt!), hogy merre, hogyan lehetne megtalálni a dobozt.

A terv gyorsan körvonalazódott: Legyen Tokaj a cél, ott van folyó, rejtés, (lángos,) útközben pedig a Király-tető.

Csípős, friss a reggel. A hegy éppen csak kitakarózott a hajnali köd vastag paplanjából,

 erőlködik a Nap, gyöngyként csillognak a vizes fürtök az arany szőlőlevelek foglalatában.

 (Fürtök? November harmada már eltelt, másfelé lassan az új bort kóstolgatják.) No igen, a Borok Királya más rendet kíván. Barnás, töppedt szemek, csüggnek a lugasokon, van, hogy már levél is alig… Akad azért egészségesnek tűnő fürt is itt-ott, egyet lecsípek (bocsánat, bocsánat), az íze, mmmm! Omlós, édes, kesernyés… a borászok szerint nem egy jó évjárat lesz az idei, hát engem most nem zavar, élvezettel pattintom szét egyenként a bogyókat a nyelvemmel – közben bandukolok a hegytető felé. Azt mondják, meg kell állni néha, megfordulni, gyönyörködni a látványban. Meg is teszem: A köd még nem ereszti a tájat, a völgyekből erőlködve görgeti ki a friss szél a szürke párabolyhokat.

A célnál vagyok, itt a tisztás a víztározó mellett.

 

 Kéne valami stratégia, hogy álljak neki a felderítésnek. Eh! Nem kell ezt túlgombolni! Bebújok a kökénysebe,

 egyenesen az eredeti rejtekhez, mert reménykedem egy picit, hátha valami csoda folytán helyére mászott két hónap alatt a doboz. De ez nem olyan doboz, ez nem mászik. Ellenben én igen! Ugyanis az ilyen cserjebozót valahogy úgy gondolja, sokkal jobb másfél méteres magasságban összekapaszkodni, mint mondjuk két méteren. Én viszont magasabb vagyok ennyinél, ergo felegyenesedve meg sem tudok mozdulni az ágak között. Lekuporogva viszont érdekes dolgok derülnek ki: A látótávolság sokkal nagyobb – na jó, van, hogy tíz méter is, ami pont tízszerese a felegyenesedett állapotúnak –, aztán  kiderül, hogy kevéssé sem szeretett gimis tornatanárom hajdani kísérletei, melyekkel megpróbálta elsajátíttatni velünk a törzsfejlődésben a H. Sapiensnél korábban megrekedt lények mozgásformáit, mint például a pókjárás, békaügetés, hernyómászás, szóval hogy ezek a közlekedési módok bizony léteznek! Kertész Tanár Úr gondolom, most jókat röhögcsélne a látványon. 

Röviden: mászom. Guggolva, hajolva, görnyedve, négykézláb, és lassan. Közben minden utamba eső követ felforgatok, megkotrok – na, jó vicc, az egész hegy kövekből áll! Háromféle bokor van. Az első az álnok: ez nem szúr, viszont amikor némi támaszt remélve megmarkolom az akár karvastag szárát, az a legcsekélyebb ellenállás nélkül – a kezemben marad, én pedig borulok, máris szembesülve a másikfélével. Ez őszinte: ő a kökény. Levele már nincs, de a tüskéje bezzeg nem hullik, bármilyen ősz is van. Lendületből szúródok rá, mint valami óriás dínógébics-zsákmány. Hirtelen szabadulni nem lehet, előbb elemezni kell, hogy mely irányokból hány tüske rögzíti a hátamat, kiszámolni az egyetlen valamennyire használható menekülési irányt – tökéletes nincs, csak optimális - , és arra lendülni. Aha. Na ott vár a klasszikus: a csipke-ág. Az, hogy a sapkám méterenként marad le a fejemről, szinte természetes. Viszont ez az átkozott lény mintha nyújtózkodna, utolér, belém kapaszkodik, és ha öt centit mozdulok, öt centire hasít belém. 

Macséte kellett volna. Kikaszabolni az egészet. Mindegy, nincs macséte, négykézláb araszolok (=hernyó?) erre-arra, a térdem sajog az éles köveken – na, most, itt szoktam meggondolni, hogy tiszta bolond vagyok, minek ez? Minek, minek? Más repülőből ugrál ki, Északi sarkot fedez fel, nekem ez maradt, ezért adják az adrenalint, nem? 

A stratégiám lényege: kitalálni, hogy az előző ládász merre tévedhetett el. A kecmergés során egy viszonylag járható (nagyon-nagyon viszonylag) kőfal-maradványt vizsgáltam végig. Csak hogy megnyugodjak, hogy ott semmi ládaszerű nincs. Új irányt tűztem hát ki, az eddigire merőlegesen. Na persze egyenesekkel itt nem kell gondolni, a légvonalban másfél méterre levő ígéretes kő 10 perc ügyeskedéssel érhető el, figyelemmel az imént lefestett növényzetre. Á, itt a kedves ismerősöm, az őzike (illetve, ami maradt belőle)! Ő már az első kereséskor is tetszett, de akkor egyszerűen nem tudtunk közel férkőzni hozzá. Most a lábamnál figyel, mit figyel: mutat! Ha az orrcsont által jelzett irányba nézek a lombjavesztett bozót ágai közt… Valami van! Valami nem erdőszín! Valami narancssárga…  

ott...?

 Gyorsan odamászom (mondom, minden relatív, tíz méterre lehet, percenként egy méterrel haladok), és lám, ott van! Illetve itt.. .majdnem karnyújtásnyira. 

Na de egyszerűen nem tudok közelebb kecmeregni, hiába, túl nagy vagyok. Nyilvánvaló, hogy egy pigmeusnak ez gyerekjáték lenne, de háromnak egyben nem megy. A kesserbottal valahogy mégiscsak kipiszkálom. 

És IGEN, 

kezemben az elveszett (frigy)láda!

  Pihegek, kitörölgetem a csípős verítéket a szememből, tapogatom a zsákmányt, és egyszerűen nem értem, hogy hogyan kerülhetett az ide, ráadásul este? Illetve hogy menekült el innen az elrejtője? Négykézláb, mint én?

 Visszafelé már ismerősek a tövisek, a kövek, az ágak: Ez állt a hátamba, ez szedte le akkor is a sapkámat, ez törött el a kezemben… Kibukkanni a kék ég alá – Mint a barlangász, amikor felszínre ér.

Már csak az adminisztráció, és a visszarejtés, a szokásos levezető játék van hátra. Írok egy oldalt a logbookba, csak mert jól esik.

 Fényképeket is lövök, kell majd a meséhez.

 Építek egy kis iglut a doboznak, tetejére szépen odahelyezem a néhai őzt, a dolga ezentúl a láda őrzése: őr-őz lesz.

Ezért jöttem

 Lefelé bandukolok a hegyről. A Nap szárítgatja átizzadt ruhámat, nem sietek, lecsippentek egy-két szőlőszemet. Csend van.  A távolban szüretelő munkások hangjának foszlányai összemosódnak a szőlőlevelek suttogásával, egy láthatatlan magasságban köröző ölyv kiáltásával, a talpam alá simuló hantok roppanásával.

Köszönöm a játékot!