Még avagy: Hogyan lett egy templomlátogatásból kétnapos izomláz?
Tehát, a miskolctapolcai sziklakápolna felkeresése után még fiatalnak ítéltük az időt a hazatérésre, a kütyü szerint pedig kényelmes alig másfél kilométeres sétával elérhető a
Görömbölyi pincék ládája.
(...és földvár! Ennek még jelentősége lesz, de ekkor még nem foglalkoztam vele. Később kiderül, hogy könnyelműség volt.)
Jó emberek
Széles murvás út vezet Miskolctapolca "tetejéről"Görömböly pincéihez. M. fel is vetette, hogy akár biciklivel is jöhettünk volna, az idő szép, az út sima, az emelkedőkön legföljebb toltuk volna... Nem volt ellenérvem, tényleg jó ötletnek tűnt, de hát, már túl voltunk ezen a döntésen, itt gyalogolunk a lankás dombokon, szembe velünk egy-egy sportos kerékpáros szuszog, izzad fölfelé (na ugye!), M. könnyedén lépdel fehér tornacsukájában, kezd rámmelegedni a bakancs...
Egy kanyr mögött három kesztyűs, hajladozó embert pillantottunk meg. Ők is a természet barátai, sőt, talán ma inkább azok, mint mi. Szemetet szednek. Tényleg, a
TESZEDD akciónap is ma van! A három aktivista nyomát Görömbölyig követhettük, termetes zsákhalmok formájában. Ha már mi nem álltunk be - mint később kiderült, mégiscsak...), egy fénykép idejére megállítottuk őket. (Én tudtam, hogy a blogomban meg fogom említeni őket, bár akkor még nem tudhattam, hogy mi lesz a történet.)
 |
| Gratulálunk! |
Még néhány kanyar, és felbukkantak a távolban azok a bizonyos görömbölyi pincék. Előttük a domboldalon legelésző lovacskák... egy lovarda, tehenek, patak... teljes falusi romantika
 |
| Lovak a távolban |
Az iránytű már métereket számolt, a pinceházak között kószáltunk.
Érdekes hely ez, egymás fölött három vagy négy szinten sorakoztak a
borospincék. Egy gyalogösvény vezetett fel arra a szintre, ahol a rejtés
első ládáját sejtettük - az ösvény közepén egy összetört hordó
darabjai. Átkeltünk rajtuk, ás éppen felértünk a következő szint házikói
elé, amikor három lovas ember bukkant fel a kanyar mögül!
 |
| A Görömbölyi Lovasegylet tagjai |
 |
| Füvet eszik, nem embert... |
|
|
... M. mégsem mert felülni rá. Engem, a magam termetes termetével, nem is invitáltak a férfiak. Megértem! A lovasok helybéliek lehettek, a gazda szemével néztek körül, és egyikük ki is szúrta az ösvényen heverő törmeléket. "Letámasztotta" a járművét, a paci falatozgatott az út melletti fűből, mi meg összeszedtük a széttört hordó darabjait. (Ennyi hozzájárulásunk mégiscsak volt a TESZEDD akcióhoz)
Na, de mégiscsak a ládáért jöttünk, irány keresgélni. Na de itt három dimenzióban kellene navigálni, mert egymás fölött 5 méterre futnak az utcák. A kütyü hiába mutat 8 métert, azzal itt nem megyünk sokra. Egy autó érkezett éppen, gondoltam, a gazdáját megkérdezem, merre van az a bizonyos pincekápolna. Nem tudom, van-e kesser-szabályzat, és abban mi vonatkozik a "mugli" segítség igénybevételére, én mindenesetre nem hagyok ki egy lehetőséget, ha érdekes, barátságos emberekkel szót válthatok. Ez pedig egy ilyen helyzet volt. A véletlen egy lelkes lokálpatriótával hozott össze minket. Nem mutatott rá a helyre, csak az útra, ami oda vezet, majd ment dolgára. a kápolnát és a geoládát így viszonylag könnyen megtaláltuk.
 |
| A pincekápolna. Ezt most nem láttuk. |
Visszafelé ismét beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy övé volt az összetört hordó, van itt neki egy pincéje, ha nem sietünk, megmutatja. Hát dehogy sietünk! Egyébként is barátságos ember volt, mi pedig kíváncsiak.
A pince elsőre szokványosnak nézett ki,
de amint beléptünk, különös, érdekes látvány tárult elénk:
a pince falába a gazda domborműveket faragott:
A borospince lényegéről, a borról sem feledkezett meg.
 |
| "A bor előtt meg kell hajolni!" |
 |
| Nemes penész |
Egy kóstoló, valamint a pincéjében tartott idegenvezetés után búcsúzóul még adott egy tanácsot: Ha igazán különleges pincét szeretnénk látni, keressük fel Ducsai Attilát. Miért is ne? A mai ládakeresés, úgy látszik egy szórakoztató helytörténeti kirándulássá válik, de hát ezért érdekes az egész.
Szépen rendben tartott porta, a pincesor alsó részén. Barátságos fiatalember, kérésünkre készségesen beinvitál minket, megismerkedünk párjával is, valamint a szolgálati macskával (sok az egér errefelé)
És hát a pince... lélegzetelállító! Attila egymaga alakította ki, egy meglévő borospince "kibővítésével" (a bővítés nagyon szerény kifejezés erre a munkára)
 |
| Az "előtér", a régi pince |
 |
| Mária |
 |
| Tervek |
 |
| Az oszlopokon ősmagyar szimbólumok |
 |
| A mennyezeten a Turul |
Le voltunk nyűgözve!
Köszönjük a különleges élményt, a barátságos vendéglátást, és jó egészséget kívánunk Ágnesnak és a hamarosan érkező utódnak!
"Földvár felé félúton"
Nos, a láda multi, a fele megvan. A másik fél egy földvár, "Leányvár" néven szerepel a turistatérképeken.
Na persze... csakhogy nekünk nincs túratérképünk, csak a drágalátos kütyü, ami eddig még majdnem mindig valami sanda tréfával tett próbára. Túrázni meg tényleg nem készültünk... bár, én bakancsot húztam reggel, csak hát ketten vagyunk. Mindegy, nem lesz ez bonyolult, sárga kocka jelzés, majd odamegyünk, egyértelmű. Ballagunk is, fölénk borul az erdő. Madarak rikoltoznak, színes bogarak igyekeztek elrejtőzni előlünk, őz menekült a sűrűben, vaddisznó-dagonyák mellett vitt az út.
Az erdőben ma elég nagy volt a forgalom. Teljesítmény-túrázók jöttek és siettek tovább, aztán elmaradoztak a járókelők. Az út egyre meredekebbé vált, a kitaposott ösvény valahol elveszett egy réten, aztán meglett ugyan, de mintha nem az a jel lett volna a fákon, mint kellett volna. A kütyüt kérdezgettem, és persze, kajánkodott: 1,5 km volt a távolság, hiába mentünk másfél kilométert! És nem változott... Csak az akkumulátor töltöttség jelzése, sárgára. Na, szépen vagyunk. A kütyü le fog állni, mi körbe-körbe baktatunk a cél körül, a nap is elbújt, vihar előszele nyikorgatja a fákat. Kezdtünk az eltévedés biztos útjára lépni, visszafordultunk, aztán mégsem, kikapcsoltam a telefont, hogy takarékoskodjak az akkumulátorral, aztán, mivel teljesen elveszettnek éreztem magam, mégiscsak visszanyomtam. Aha, viszont így már nem talált műholdakat az égen a kis édes, a távolságra azt írta, hogy "?" az iránytű béna, halvány kis pöcök lett. Dőlt rólam a víz, M. is fáradt már alaposan, egy gaztenger közepén egyszercsak megszólalt, hogy a cipője nem alkalmas ilyen kalandokra. Hát, remek rádöbbenés, gondoltam, betérünk az első cipőboltba...
Szerencsénk a túrázók miatt volt - mert azért a szerencse nem szokott minket cserben hagyni, az már sokszor kiderült - akik csúnya nagy sárga szalagokkal jelölték meg a számukra követendő utat. Most nagyon szépnek tűnt a jel egy tölgyfán, azért is, mert korábban az egy srácot megszólítottam, aki mutatta a térképét, amin rajta volt ez a Leányvár-jel (mondom, állandóan zaklatom, faggatom a járókelőket, bizony néha jól jön az ilyesmi). Visszataláltunk a a sárga kocka jelre (mindig a sárga úton!), És mint Dorothy és Toto, rendületlenül követtük is! Találkoztunk egy "útbaigazító táblával" is, ami legalább a hazaútra segíthetett volna, de nézzétek csak:
 |
| Merre van Tapolca? |
És igen, meglett a földvárhoz vezető jel is. Egy fán kis tájékoztató is volt, most már csak a láda hiányzott. A g:hu feltámadt zombi-állapotából, volt irány, volt távolság, már csak néhány métert kellett mászni (mi az már nekünk), egy kis keresgélés, és megint én fogtam meg a ládikát, ma nem M. volt a nyertes - bár lehet, hogy összetettben még övé a több láda.
Logoltam. Egy olyan helyen, ahol "semmi sincs", ahová a turistajelzés sem vezet fel, ahol a "földvárat" néhány hepehupa és erdős bozót képezi.
Ekkor az ösvényről szuszogás, zörgés hallatszott, majd előbukkant egy magányos vándor, egy nő hátizsákkal, bakancsban, látszott, hogy ő nem most kezdte... Nyilvánvaló volt, hogy a láda kell neki is, de nem! Eltévedt! :)
De jó!
Mi lettünk a profi túrázó segítői! Neki ugyanis nem volt térképe, de kütyüje sem (mondjuk nekem sem nagyon, nem is próbálkoztam a helyszínen logolni), és kereste a Tapolcára vezető utat. Hát, mi már ismertük az erdő minden zugát, úgyhogy hármasban baktattunk visszafelé, a turista, és a két sokat tapasztalt ládász.
 |
| Két hölgy, még földik is. Észre sem vették, hogy lemaradtam :) |
|
Sziszegve, merev lábakkal értünk vissza a görömbölyi buszvégállomáshoz (Előtte a tábla: Leányvár 3,9 km. Höhö, már akinek, én tudok egy olyan utat, hogy 15!) Jött is a busz, felszálltunk, leültük. Csodálatos, mennyei kényelmes busz volt ez! Amikor le kellett szállni, akkor döbbentünk csak rá, hogy az egész napos hegyen-völgyön kószálás bizony legyőzte városi igénybevételre kondicionált izmainkat.
Mindegy, megvolt a GCGORI, 4-re hazaértünk, a horgászcimborák pedig fél 5-re ígérték érkezésüket. Ugyan lépni alig tudtam, de nem lehet lemondani egy ilyen lehetőséget, nem igaz?
Éjfélre értem haza.
Ja, fogtam három pontyot.
:)))
