Drive-in

Kesser-körökben a „drive-in” találat valami könnyű, kocatúra-szerű, találat… hát, aki úgy gondolja, jöjjön velünk egyszer! Tudjuk mi ezt bonyolulttá tenni!

 

Á, csak úgy, odaautózunk, kipattanunk a parkolóban – nem bánom, kelljen elmenni a szomszéd lángososbódé mögé – aztán log, „pont” , juhé!

Hát, ilyen sosem lesz.

Hazafelé, útmenti ládának kinéző rejtekhely Balatongyörök végén: GCSFRI

Parkolónak jó a szafaripark. Menjünk onnan gyalog!

Nézem a gé-t: az irány gyanúsan a hegyek felé mutat. A hegyek meg „odébb” vannak azért, de sebaj, reggel van, frissek vagyunk, lelkesek. Élvezem a kütyü térképes funkcióját, mutatja a turista-ösvényt, a nyomunkat, a ládát, hát ez szuper.

Csak egy dolgot nem mutat, pedig az sokat súgna: szintvonalakat. Az én Alföldekhez szokott gondolkodásom még mindig nem kapcsol, bár nézegetem a fölöttünk magasodó hegyet, remek kilátást nyújtó sziklapadok fenyegetnek, meg hát tudjuk, a leírásban megemlített „panoráma” kifejezés légyszomjat, kiköpött tüdőt, rogyadozó lábat jelent. De itt most nincs semmi veszély, inkább csak az a furcsa, hogy a megközelítő út nem visz közelebb a ládához. Hm? Szépen ballagunk a hegy szoknyáján, telkek, szőlő-ültetvények fölött, de nem nehéz a terep, csak lassítani nem nagyon szabad, mert a levegő/szúnyog arány 50% fölött van – nem a levegő javára. Így érünk el a helyig, ami a leírás szerint alkalmas kiindulópontnak. (És a parkoló? a szafari-park? Az nem kiinduló pont?) 

Na, de félre a filozófiával! Kiindulunk. Az út egyik kanyarulata mögött szembe jön velünk egy – fűnyíró! Olyan kis traktorszerű gép, rajta ül a jóember, és nyírja a turista(?)úton a füvet!

Nem bírom megállni szó nélkül – valami olyasmit mond, hogy épp erre visz az útja, és ha már, hát le is nyírja. Nem sokat beszélgetünk, vidám pöfögéssel továbbkaszál.

Valami ösvény-féle. Itt kell balra.

 - Biztos? – kérdi M. (1.) Kételkedik bennem. Kénytelen vagyok erős határozottságot mutatni, mert hát mit mondjak erre? Kütyü szerint, térkép szerint igen. Amúgy nem…

Hiányolom a jól kitaposott ösvényt. Igaz, hogy zord idők voltak errefelé, nem turistáknak való, hetes esők, zimankó – de attól még kitaposhatták volna előttünk az utat valakik.

Megyünk-mendegélünk az erdőn, mint Jancsi és Juliska. Sehol egy lélek, szúnyog ellenben egyre több. Az elöl haladó jár jobban, mert ő csak felriasztja a vérszívókat, a mögötte jövő már friss, éhes zümmögőkkel találkozik. Hát persze, hogy én vagyok hátul. Udvarias is vagyok, meg egyre lassabb is: kezd emelkedni az út („panoráma” lesz, ugye).

És kezd egyre kevésbé „út” lenni. Kő, törmelék, ágak inkább. A térkép szerint elágazáshoz kéne érnünk, és ott balra térni, hát elág az nincs, nincs, csak egy vízmosás.

- Biztos? – kérdi M. (2.) Nincs más ötletem, és a „csiganyál” szépen ráfekszik a jelre, hümmögök.

Sajnos biztos. Valamint most már tényleg meredek! Csúszik-gurul, a távolság alig csökken, de csökken. Jó lassú vagyok, ezt szereti a szúnyognép! 

- Jó felé megyünk? – kérdi M. (3.) Áh! Normális ember erre azt mondaná, hogy dehogy, ez egy nem jó út, nincs is út, keresztbe dőlt fákon kell átmászni, görgetegek indulnak a bakancs alól, nem látni semmit a zárt lombok alól… de valami mégiscsak biztató, egy kövekből rakott kis piramis mellett szuszogunk el – remélhetőleg nem egy néhai kesser csontjait őrzi, eljutok abba a transz-szerű állapotba, amikor már csak a következő két lépésre koncentrálok, ritmusa van ennek a mászásnak: egy lépés, három lihegés, 10 lépésenként egy perc lihegés… 

Úgy vagyok, mint Móricka macskája a faroknál való pörgetés közben: De jó lesz majd, ha felérek! Ott lesz pihi, levegő, doboz, jelszó, „panoráma”, barlang… csak oda kell érni.

Csak oda kell érni… „Biztosan jó felé… ?” ( 4, 5, 6) mit tudom én már! Itt ez a kütyü, már százon belülre mutat, valahová majdcsak odavezet.

Na végre! Már nem nagyon hittem benne, de mégiscsak megérkeztünk.

 Pici tisztás, kiépített (és lezárt) barlangbejárat, itt szúnyog sincs (annyi), hanem valami koo-t kéne találni valahol. Hát azt nem látunk sehol. Milyen az ember: van egy városi, parkba rejtett láda, ami (talán szándékosan) vagy hét méterrel el van mérve, és mindenki morog, hogy miféle dolog az már. Itt meg? Mutogat a kütyü össze-vissza, akármerre mozdulok, mindig az ellenkező irányba fordul, ha 5 méterre kerülök, gondol egyet és tizennyolccá válik a távolság. Ebből bizony telefonálás lesz: a rejtő kedves, és ugyan nem a megcélzott helyen, de elmondása alapján egy másikon megtalálom a szükséges információt. 

Koordináta. Beírom a gé-be, és elmosolyodom: hej, hát valahol arrafelé lesz a láda, ahonnan indultunk! Nem is lenne gond, mert a tuhu szerint az út körbe megy. A kütyüben igen, de a hegyen? Az ösvény számomra felismerhetetlen, se híre, se hamva. Na, én ezt nem vállalom! Bizony, szégyen-nem szégyen, az ide vezető „úton” fogunk visszamenni! 

Majdnem. 

Csak néha tévesztjük el. Az a jó, hogy errefelé a szúnyogokat már megetettük, most ebéd utáni sziesztájukat töltik. 

A dobozka hamar megkerül, semmi extra nincs a rejtésben, talán csak a hangyaboly, ami rátelepült. Szinte észre sem veszem.

Visszafelé még találkozunk egy csapat diákkal, akik barlangtúrára készülnek, éppen a speciális ruhákat próbálgatják. Próbálok velük szóba elegyedni, nem sok sikerrel. Jó, akkor nem szólok nekik, hogy nem a barlang lesz a legnehezebb része a programjuknak!

A parkolóban átöltözöm, száraz ruha, a kiizzadt folyadék visszapótlása – és már pattanunk is be az autóba, irány Miskolc!

Virágnyelven - a rejtvényes multi

Az a baj, hogy úgy kéne írni, hogy ne lőjem le a poént. Vagy legalábbis többet ne fecsegjek ki a játékból, mint ami már úgyis közkézen forog.

Tehát: egy láda egy napra. Elég soványka programnak tűnik, főként hogy városi rejtés, nem kell – nem lehet – hegyet mászni, nincs barlang, sűrű sötét erdő… Hát, kezdjük.

Azt írja: „egy kisiskolás öt perc alatt megoldja…” 

Aham.

Na de hol itt egy kisiskolás?

Az én kisiskolás koromban nem voltak ilyen feladatok. Bogárgyűjtemény, karácsonyfadísz, verstanulás, írás házi (na azt utáltam, hogy mindenféle alakzatokat kellett vonalak közé szorítani, kerekíteni, és nem voltam elég jó, mert a tanító néni nem hitte el, hogy balkezes vagyok. Szóval ötven év távolából kell szembesülni azzal, hogy vissza kéne kérni az iskolapénzt, elég kínos.

A Nap szépen ballag égi országútján, neki könnyű… M. egyre gyakrabban érdeklődik, hogy mi lesz már, mikor indulunk? Mikor, mikor… bármikor, nem az a kérdés, hanem hogy hová! Már füstölök, integrálok, átváltok hexába, összeadok, kivonok amúgy kisiskolás módra, de semmi eredmény.

Na, mit csinál a túlkoros elsős, ha nem boldogul a házival? 

Telefonál (és közben rossz sejtései vannak a dolog folyamatáról, ha már az indulás is ilyen körülményes).  

A rejtő szerencsére készséges, nekem meg eszembe jut egy unaloműző játék, amit főleg a magyar-könyveimmel követtem el alapvető ellenérzéseim lévén a tanárnővel szemben - már középsuliban ugyan, de biztosan lassan érő típus vagyok – akkurátusan besatíroztam egy-egy oldal összes betűjét.

Van tehát egy kezdő koordinátánk. Jó helyen, a szegedi Kálvária-tér régi kedves helyem, még Úttörő tér korából. Túl sok földlakó sincs, a jel szépen mutat egy mindenféle rejtekhelyet növesztett nagy fa felé (meg persze egy kis fa felé, gyep felé, focikapu felé – a szokásos gé-tréfa, a tiszta terepen összevissza mutatós játék. De engem már nem lehet becsapni (?), keresem a fán a dobozt. Van ott madárfészek is, de abban nincs semmi. Megsúgom: a focikapuban sem. Kedves utánunk jövő, azért sem mondom el, hogy hol van, legyen annyi elég, hogy keresés közben néha a kisiskolás kornál sokkal-sokkal visszább kellett menni vagy hatmillió évvel Ja, majd’ elfelejtettem, hogy a második telefonbeszélgetést is megejtettük, kissé olyan érzésem volt, mintha a rejtő bekamerázta volna a környéket, mert különben miért hallanék visszafojtott nevetést a hangjában?

És kezünkben az első rejtvény – ha a kezdő koo a nulladik. Túl sokat nem segít, inkább a titkos leírás. Bár az sem, általános rejtekhely alakú rejtekhelynek hangzik. Bolyongunk, fotózgatunk, 

nézelődünk, én továbbra is az emberré válás kezdete előtti stílusban, hol négykézláb, hol faágak között mászva. M. másféle. Az én autentikus technikámat meghazudtolva, egyszercsak szólít. És kezében a láda! (Ez megalázó! Szerintem a gazda eredetileg is az ő kezébe rejtette, és néha egyeztetnek, hogy álljon oda, ha kessert lát, nyomja a kezébe.)

 Jó lesz, jöhet a harmadik stáció. A Roosewelt tér régi törzshelyünk (már nem a tér, hanem a Halászcsárda), Leülök Juhász Gyula lába elé, elmélkedni, jól elmélkedek, csak hát a GPS-jel, az nem nagyon áll rendelkezésre. Kénytelenek vagyunk anélkül keresgélni, és persze a helyismeret is segít. A szerelmes biciklista fiúk már kevésbé, A titkos hely közelében udvarolnak egy második emeleti ablakból kihajló Júliának, kitartóan. A rab lány nem áll kötélnek, az ifjú lovagok nagy nehezen felkerekednek végre. Így már jobban esik keresgélni, csakhogy most meg már sötétedik. „Alig” vagyunk feltűnőek, amint zseblámpával vizslatjuk a házak zugai Megint M.-nél a találat.

 A rejtvény is neki szól, elvégre laboros szakmája van, én csak nézek ki a fejemből. Hejh, ha most lenne egy kis gugli kéznél! De nincs, anélkül kell döntenünk egy csomó lehetőség közül. Este van már, döntünk, haladjunk!

A végláda is meglesz. A rejtekadó hely ott az orrunk előtt! Minden stimmel, csak meg kell fogni… na… itt lesz az… vagyis inkább ott… vagy emitt… pedig tökéletesen illik a leírás … Csakhogy mégsem. Mivelhogy M. sem most volt laboráns, kissé eltévedt a kötések között, a döntésünk tehát gyors, volt, határozott – és téves.

Már a Hold és a Tisza-parti szúnyogok figyelnek minket, amint újra csak a telefon segítségével a már valódi rejtekhely felé igyekszünk. Egy portásfülke előtt elhaladva előbújik a lakója. Hogy mi járatban vagyunk? Na, most ezt magyarázza el valaki éjjel egy szolgálatban levő öregecske muglinak. Mondok neki néhány misztikus varázsigét (szatellit, dsipiesz, koordináta, abrakadabra), és amíg ezt emésztgeti, mi fürgén továbbhaladunk. De itt már a kedves rejtő személyesen bukkant elő, hehe, őt is megtaláltuk, így már azért nem volt olyan nehéz a ládára rábukkanni. Ez is különleges élmény, hogy a láda mellett ott találjuk a gazdiját is!

Jó egy kicsit beszélgetni hozzánk hasonló bolondokkal. A szúnyoghad és korgó gyomrunk azért lassacskán indulásra késztet. Logolok, visszarejtek, elköszönünk, és lassan hazaballagunk a bársonyos nyári éjszakában.

Tokaj szőlővesszei - Egy láda mind fölött

„Egy Gyűrű mind fölött, egy Gyűrű kegyetlen, egy a sötétbe zár, mert bilincs az Egyetlen.”

Vannak dolgok, melyek foglyul ejtik a lelket. A gondolataid a legváratlanabb pillanatokban tévednek arra,  egy idő után kezded úgy osztályozni az eseményeket, hogy közelebb visznek-e a vágyott célhoz, vagy sem.

Tíz hónapja, zsenge kesser korunkban Tokajban sétáltunk, és hát ott volt az aszús láda. Mókásan bukdácsolva, „háztetőkön bolyongva” (!) kúsztunk-másztunk a dobozért, aztán vissza a városba, aztán megint fel a hegyre, mire lassacskán leesett, hogy valami olyasmihez nyúltunk, ami megigézett, elvarázsolt, rabul ejtett.

Mert miféle dolog az, hogy megvan a láda, kezünkben a jelszó, és mégsem? 

Ja, hogy kell még kilenc másikat hozzá gyűjteni? 

Jó!

Akkor ide nekem a kilenc ládát!

Hát, ez a kilenc láda tíz hónapunkba került. Ha megnézem a túráinkat, látszik a vonzás, ami a Hegyalja felé vitt minket. Persze a gyermekkorom is, a Tisza, a Bodrog is… és a ládák.  A „Boros ládák”, csak így hívtuk magunk között.

A naptárban lassan gyűltek a találatok. Mert volt, amelyik megsétáltatott ugyan, de inkább bújócska volt, mint „ládaharc”. Aztán, egy unokás túrán belenyúltunk a jóba:  Abaújszántó fölött egy kálvária megmászása, utána még több száz méter bozótharc, a végén meredek sziklák közé ereszkedéssel, na, az emlékezetes volt. Addig is volt szerencsém hegymászáshoz, de ez azért komolyabb volt – hozzátéve, hogy a termetem finoman szólva „nem atletikus”. Mégis, tetszett a dolog, levegőt kapkodva is eltöltött valami jó érzés: megcsináltam! És, ahogy visszatért belém az élet, lehetett gyönyörködni a tájban, a természet dolgaiban, ingemet megszárította a szél, simogatott a csend… szép volt, na!

A fele szépen összegyűlt, de megnyugvást nem jelentett, mert ott a többi, és ott az „egy láda mind fölött”, és az nekem KELL!

Készültem.

Útvonalterv kell, hol vannak a „borosok”, mi esik még útba közben, mit hagyjak máskorra, egy másik túrához:

Az öt hiányzó rejtést felrajzoltam a térképre, egy szép kis hurok lett belőle. Ahogy nézegettem, éppen belefér egy napba, ha semmi nem jön közbe.

(De olyan nincs, mindig közbejön valami!)

 Akkor tehát szűkítsünk, például hagyjuk ki Boldogkő várát…

 

Még nyolc óra sem volt, amikor indultunk.

Terveznek! :)

Haladtunk is, az autós navi terelgetett szokás szerint.
 

Jé, ott a boldogkői vár… Hát ugye, most nem fér bele a programba, majd máskor bevesszük. El is marad, szűk völgyben kanyarog az út, majd egy apró falucskába érünk. 

Hm?

Ez mi? 

Biztosan nem Gönc, ahol kezdeni akartunk. Valamit sikerült elkalapálnom a naviban, úgy. Piros kis cimboránk vigyorog, mi meg nézelődünk.

Takaros házak, patak,  kerekeskút

Arka - egy hely, ahová véletlenül téved az ember.

Vissza kell menni, az út mellett ott magasodik a vár, nem lehet másfelé nézni. 

 

Na jó, nem akarom már az elején összeakasztani a bajuszt a Kisördöggel, mert tudom, durvább viccekre is képes ám – legyen, felmegyünk. Az út mellett nádkunyhó, benne jól szituált fiatalember, és nem hiszem el: parkolójegyet árul! Ezek a sápszedők mindig elszomorítanak. Nem az összeg – az most kezelhető – hanem az ötlet, hogy történelmünk emlékeit, hazánk szépségeit pénzért mutogatják. Talán öreg vagyok – az én emlékeimben az ilyesminek nincs helye.

Fizetjük az „egész napra érvényes” jegyet, gyorsan kirázom a sötét gondolatokat. Parkolunk, ami nem is olyan egyszerű, mert a vár alatt színpad élül, Kárpátia koncert lesz – na, arról most lemaradunk, pedig érvényes parkolójegyünk van ugye. Megyünk a ládáért (a várba a belépő - hát persze, miért ne lenne – nem tudom hány forint, nem akarom tudni).

M. nem sokáig kísér, fél a kígyóktól. 

Hol itt a kígyó?

Szerintem nincs, legalábbis nem látok olyan helyeken, ahol én, ha kígyó lennék, szívesen sütkéreznék. Azért, biztos ami biztos, szélesen hadonászom a bottommal, de fölösleges óvatosság ez is.

Itt a láda, jó hely, jó találat.

Kinyitni viszont nem öröm: szeméttel teli, foszlott zsebkendők, mállott sebtapasz, üres óvszercsomagolás… méltatlan dolog ez. Igazándiból nem értem, ki, milyen megfontolásból hagy a dobozokban ilyesmit? Ki az, aki örülne, ha hasonlót találna? Mit üzen az utána érkezőknek?

Takarítok, hagyok benne használható tárgyakat.

Vegyes gondolatokkal megyünk tovább.

Vizsoly.

Jé, ennek nem most kellene itt lenni! A híres falu híres Bibliája persze kötelező anyag, akkor is, ha (természetesen?) az sincs ingyen. Viszont lenyűgöző az ezer éve élt emberek keze munkáját nézni  a templom falain, a gondnok hölgy tartalmas vezetése mellett még nyomdázunk is egyet a hasonmás-sajtón. Ezt már szeretem, úgyis megpiszkáltam volna a szerkezetet, sokkal jobb, mintha tilos lenne. (A  krampuszt erre az időre eldugtam, ne sokkoljam fölöslegesen se őt, se a nénit.)

Megéheztünk. A ládaoldal ajánlja a templom melletti bódét, ahol a környék legfinomabb lángosa sül.

Mivel az egyetlen ilyen intézmény, nem vitathatjuk az állítását. Viszont hogy „fogához veri a garast” a lángosos hölgy, az biztos. Mert kértük a terméket, amire azt mondta, hogy „sajnos” csak már korábban kisütött lángosa van, de azt szívesen megmikrózza. NE! Annál rosszabb nincs! Akkor inkább hidegen kérem, mert optimista vagyok és éhes, és nem akarom elhinni, hogy valamire való kereskedő elad valamit, ami rossz… Ha hidegen kínálja, akkor biztosan úgy is jó lesz. De hát nem. Lenyomom valahogy az olajtól csöpögő valamit, de az utolsó falatnál már tudom, nem kellett volna.  Bizony nem, amire később ismételten emlékeztetett a méltatlan sorsú hungarikum, a legalkalmatlanabb pillanatban, amikor egyébként is levegő után kapkodtam a tolcsvai ládához vezető „siratófalon”, újra napvilágra törekedett… de csak sorjában!

Dél felé járt az idő, mire a túra első célzott rejtéséhez értünk Göncre.
Ott csak annyi baj volt, hogy a jó helyre felírt jelszórészletet – hát bizony, azt lelakkozták. A tájékoztató tábla szép, de minket ez kevéssé vigasztal.

Találok egy titkos kódsort, íme:

Ez viszont nem a jelszó. Kedvenc krimi-sorozatom helyszínelői miligramnyi nyomokból tudnak teljes vádiratokat összeállítani, lássuk, mi haszna a sok tévézésnek: találok „valamit” a jelzett helyen de nekem nem látszik semmi megoldás. M. viszont kiolvas belőle két szót – tudjuk, a női intuíció sok helyzetben hasznos – hogy én is hasznossá tegyem magam, egyeztetek a rejtővel, hogy ha jó a találatunk, megújítanánk. Úgy is van.

A másik helyszínen szorgos asszonyok éppen takarítanak. Máshol az ilyenek barátságosak szoktak lenni, emlékszem a miskolc-tapolcai sziklakápolna gondnokára, aki félbehagyva a szorgoskodást, komplett idegenvezetést tartott nekünk. No, hát az ittenieket más fából faragták. Amint kicsit odébb álltunk az ajtóból, gyorsan bekulcsolták azt. (igaz, nem kaptak belépti díjat…)

Erdőbénye felé kanyarogtunk, és persze nem hagytuk ott az útba eső zsákfalu zsákutcájából elérhető „vár”-ládát.

Gondolom, némi tréfa is van ebben. Valaki azt írta, nem tudja, mit kell itt nézni. Valóban nem extrém hely,

Árvalányhajas domboldal vulkáni bombákkal teleszórva,

Függő

Ahová lépek, szamóca terem!

amiből sosem tudsz eleget enni

kotta

 A csendes falu fölött másféle csend honol. Illetve nem is csend ez: pacsirták szólóznak fölötted, rigók kiáltanak a bokrok közül, gyík surran a lábaid alól  - kígyó itt sincs, nem is említem M.-nek, nehogy aggódni kezdjen.

Üldögélek kicsit, eltárolom az emlékek közé ezt a képet is. A hegy fölött zivatarfelhő tornyosul, egyre sűrűbben mordul az ég, és hát az idői telik, menjünk tovább.

menjünk...

A következő sem „boros” találat lesz, csak mellette: az Erdőbényei fáslegelő. 

Maga a rét-szerűség eléggé zsúfolt, piknikező kirándulókkal teli, és hát tényleg kellemes hely. A ládáját megtalálni nem nehéz, pedig sem műhold, sem internet-elérés nincs. Valahogy egyszercsak ott állok a rejtekhely előtt. Maga a doboz hangya-hadsereg felügyelete alatt áll. Kell hadonászni, mire hozzáférek – szegény, elég viseltes, repedt. Egy korábbi kesser ragasztószalaggal gyógyította, de az már elérett, a doboz aljában víz lötyög, a tartalom nagy része elázott – a logbook szerencsére nem. Átpakolom a tartalmat egy csatos mikrósdobozba, az remélhetőleg sokáig el lesz a rejtekadó fa gyökerei alatt, az apró hadsereg védelmében.

A viseltes rejtés

Tükörírás

Ilyen volt - ilyen lett :)

 Erdőbénye. 

Sétálgatunk a szunyókáló falu utcáin, nézegetjük a templomokat – jelszó-részleteket rejtenek – kívülről csak, nagy lakatos láncok lógnak a kapukon. A fodrászüzlet viszont nyitva van! Nos, mit lehet egy fodrászüzlettel kezdeni? Lehet ott például nyiratkozni!  Miért is ne?  Belépek a harci díszekkel cicomázott gúnyámban, a krampusz ott lóg a vállamon, a fodrász hölgy pedig szemrebbenés nélkül közli, hogy kb. fél óra múlva rendelkezésemre áll. Végülis én sem nyiratkoztam még ládászás közben, miért ne? (Rám is fér, nem?) Addig pont van annyi időnk, hogy felkeressük a Mulatódombot, ahol a láda rejtőzködik. Kellemes utacska vezet odáig, bár kissé meleg van már.
 Térdig érő meggyesen csörtetünk át. Én eddig csak faként ismertem a meggyet, ez meg alig méter magas bozót. Hm.

A rejtés jól van, mi is, megcsodáljuk Erdőbényét felülről

Éppen visszaérünk a fodrászatba, mire a hölgy végez az előttünk érkezett vendéggel (mármint nem horror-történetre kell gondolni). Fél óra sem kell az én fejem rendbetételéhez. 

Előtte...

... utána

Mint régen, a borbélyüzlet most is helyi információs központként működik, mindent megtudunk, ami érdekes lehet Erdőbénye életéből, múltjából, jövőjéről. 



Barátságosan elköszönünk, mennünk kell.

Vár Tolcsva , ésa Furmint-láda.

A navi valami félig felszántott, kátyú-kátyú hátán útszerűségre visz. Van itt minden: nyomvályú, sárfolyam, gödör, szikla, de amúgy ez „rendes” közút, hát, ilyen Borsodban szokásos terep. Hússzal ha tudunk haladni. De hát nem rohanunk, igaz? Megtaláljuk a szép új épületet, egy újabb bezárt kapuval találkozunk, aztán mehetünk tovább, a szőlőültetvények fölé, a hegyre. 

Látom már a célt (gondolom, de azt is, hogy amit látok, az túl szép a valósághoz képest), a hegy ormán lobogó zászlót. A sejtés arra késztet, hogy amíg lehet, menjünk föl autóval – a táblák közti betonút végéig gurulunk. Innen is még 800 méter a láda – légvonalban, és, mint tudjuk, a gé nem mutat magasságot. Jól teszi. 

A rejtő óv, hogy ne vágjunk neki toronyiránt a hegynek, inkább a tuhu térképe szerinti  ösvényeket keressük. Értem én – és a turistatérkép szerint haladunk … toronyiránt! Van itt is árvalányhaj, kökény, szamóca és csipke, egy kedves - egy durva, jin-jang. Hamar meredekre vált az út, és nem is kecsegtet azzal, hogy „mindjárt fent vagy”, az a foszlott zászló reménytelenül magasan van! A távolság pedig nagyon lassan csökken. Hollók játszanak csúcs körül, korrogó hangjuk – gondolom kinevetik a terepszínű, szuszogó, izzadó lomha lényt, akinek ekkora gondot okoz a hegy. Biztos nem értik, hogy akkor minek? Úgysem tud onnan elrepülni!

Hát nem. Már mászni is alig, hiába, „nem szokta a szántást”. Ehelyett néha leül egy kőre (kígyó???), megvárni, amíg  az oxigén felér oda, ahol ő van, és közben eldönti, hogy elég volt, ha innen lekerül egyszer valahogy, csak az ágya felé hajlandó ma már közlekedni, nincs az a kincs, amiért még egy dombra akár csak rá is nézne.

Aztán mászik tovább.

Liheg.

Mászik.

No? Elfogyott a hegy? Valahogy csak-csak feljutottunk! Micsoda megkönnyebbülés, hogy „csak” tüskebozót van, vízszintes talajú tüskebozót! Szeretem! 

És a láda: igen jól elrejtve, „illetéktelen” ezt meg nem leli. Mégis, ki az az elvetemült illetéktelen, aki egy ilyen extrém helyre elkeveredik, pusztán azért, hogy illetéktelen legyen?

Na mindegy, nézzük a kincset. Hát… ez siralmas!

 A láda oldala betört, az erdő illetéktelen lényei és a szintúgy nem odavaló víz együtt tökéletes munkát végzett: Ami tudott, az elkorhadt, elmállott, elrozsdállt, a logbookot valami bookevő erdei nünüke kaparintotta meg, két négyzetcentis puzle-fecnikké aprította az egészet. Jól nézünk ki. Itt vagyunk, és legföljebb a rejtő kegyelmére számíthatunk a találat igazolásához? Vagy fél órán át játszottunk összerakósdit a papírmorzsákkal, és mégiscsak összeállt valami rejtélyes szó (nem értek én ezekhez a hegyekhez – bár már egyre jobb vagyok)  és van még egy tartalék dobozunk, azt megkapja  a cache. Kerül bele logbook, megtalálnivaló is, belegondolva, hogy ha ide egy gyerek fölmászik, ne maradjon jutalom nélkül. 

Új dobozban, friss ajándékok.

Nna.  Kezdem jobban érezni magam. Lekecmergünk a hegyről, a lekecmergés azért jó, mert ami izmok a fölfelé mászáshoz nem kellettek, azok most szerzik be a holnapi izomlázhoz szükséges tejsavat.

De hol még a holnap?

Ha már itt vagyunk, nem fogjuk itt hagyni a maradék két dobozkát! (Milyen igaz, hogy amint elmúlik az oxigénadósság, máshogy látja a világot az ember.)

Erdőhorváti szinte karnyújtásnyira.

Igaz, a Nap már fáradtan meg-megtámaszkodik a hegyek csúcsain, de az ormok között még éles, hosszú árnyékot rajzoló sugarakkal  biztat.  A ládához szinte nyílegyenes ösvény vezet a tetőn található rejtekadó vackorfáig. Nyílegyenes, de nem sík: ásványgyűjtők munkagödrei rejtőzködnek a sűrű árvalányhaj között. (De rég láttam ilyesmit: gyerekkoromban soha nem hagytuk ki, hogy csokrot szedjünk árvalányhajból. Ma persze védett. De így is jó, megkapóan csillog a selymes szálakon a lemenő Nap fénye.)

Felirat hozzáadása

 Mire visszaérünk az autóhoz, azért beszerzünk néhány tüske-karcot, és egyre szorgosabbak a szúnyogok is. Alkony takarója alá bújik már a táj. Hogy lesz ebből ládázás?

 Az utolsó boros rejtés Hercegkúton van.

(meg még egy közeli láda, néhány kilométeres erdei séta végén,  na azt már tényleg felejtsük el)

 Messziről integetni látjuk a kilátó kupoláján álló alakot.

Nem templom, csak majdnem

 Megnyugszom, mert ez tényleg nem egy kegyetlen hegycsúcs lesz. Úgy is van, a pincesortól induló kálvária békésen kanyarog fölfelé a keresztekhez és az impozáns építményhez. Hát, rejtekhely van itt elég, én mérnöki módon a kőrakás szisztematikus átrakására szavaznék, de M. odamegy egy teljesen szokványos kőhöz, és azt mondja, ott, amögött van a láda. Vegyem ki. Mondom, hogy nem fér be a kezem, vegye ki ő. Nem veszi. A kígyók miatt.

Jó, akkor én áldozom fel magam, bár tényleg nem férek hozzá, csak némi bontás után.

A kiskrampusz utolsó kísérletként szúnyogokkal operál. Befújjuk magunkat „márkás” riasztóval, amit a hercegkúti szúnyogok unott vállrándítással vesznek tudomásul, szinte mintha fűszer lenne a váratlanul érkezett friss lakoma – mi – ízesítésére. 

Önkéntes véradás

Hangos szürcsöléssel nyelik a vérünket – vagy legalábbis úgy képzelem. Nem tudom, M. miért pont a kígyóktól tartott egész nap, ezek most kegyetlenebbeknek tűnnek. Hosszabb sztorit terveztem írni a logbookba, de nem engedik a vadak, gyors adminisztráció, visszarejtés. Azért csak nem álljuk meg, hogy felmenjünk a kilátó teraszára, pár pillantást vetni Sárospatak fényeire.

A kíváncsi Hold

Patak

A pincesor

Az autó álmosítóan duruzsol az egyre sűrűbb éjszakában.

Fáradtak vagyunk. Elégedettek. 
Együtt a sorozat.

Jó ez a játék, na!