Hazatérés - A város

A felkeresett geoládák:

GCSZHT

Szegedi Református Templom

GCTivi

Tiszavirág

GCKALT

Kálvária téri minimulti

GCUJZS Szegedi Új Zsinagóga

GCszev

Szegedi városnézés

GCNANS

Nagyárvízi nagy séta

GCSZVH

A szegedi vasúti híd maradványa

GCSze

Szegedi Csillagvizsgáló és Füvészkert

GCver Székelykapuk a Vértónál

A város. várt. Régi képeit készítette, elrejtve új arcai mögé az évtizedes emlékeket.

A kánikula még csak készülődik. Nem nagyon aludtam, a szokatlan hely, a forró éjszaka miatt, így kiadós reggeli, a hátizsák elnyel két palack vizet, kütyük, leírások bekészítve: gyorsan útra kész vagyok.

A terv a Nagyárvízi sétára, mint keretre ráillesztve több láda. Nem az összes, (jövünk még máskor is), de ami a tágabban értelmezett Belvárosban elérhető, azt felkeressük.

Átvágunk a piacon – elég csendes, pedig szombat reggel lévén nagyobb zsivajra számítottam. Első célunk az Új zsinagóga lesz, útba esik. Igen, csakhogy a dolog természetéből eredően szombaton (Sabbat) zárva.

 Körbesétáljuk: Az első meglepetés a Guttenberg utca szép díszburkolata, az ivókúttal és a kút fölé hajló sráccal. M. kissé megborzolja a kobakját,

 én meg a technikával játszom: a járdába épített gumigömbre lépve elindul a víz. Lehet vele játszani is: befogod a cső végét, rálépsz a gombra, majd hirtelen elengeded a nyílást – így válik szökőkúttá az itató. Na, nem rosszalkodom, a gé a kert túloldalára mutat. Nagyjából kiháromszögelem, hogy a láda a kert túlsó oldalán lesz, biztosan a fák között. Na igen, de zárva… talán 10 után?

Mindenesetre teljesen körbejárjuk a tömböt, a gé is körbe jár – elég érdekesen mutogat, hol erre, hol arra, a távolság nem mozdul, aztán változik álló helyben is. Mi lesz még ebből? , a régi zsinagóga bejárata körül talán kisebbek a távok, az iránytű meg befelé mutat – meg erre-arra, de hát egyértelmű, hogy a kertben lesz a cél. Oda most nem tudunk bemenni, talán majd hazafelé jövet, akkor úgyis újra próbálkozunk. Farkas (illetve macska-) szemet nézünk tíz macskával, akik egy oldalkapunál gyülekeznek, eléggé orrfacsaró szagú a környék, ezeket itt eteti valami jótét lélek. (Annak idején volt egy egyetemista haverom, aki begyűjtötte a kóbor cicusokat, és eladta az egyetemi klinika laborjának – hát itt most szép bevétele lenne), de nem ugrik ránk a láda, menjünk az árvíz nyomai után.

A reggel már délelőtté nőtt. Említem M.-nek a további irányt, de neki nem nagyon mond semmit a Lófara (ezt a terecskét mindig szerettem, a Tulipános ház, most még virágágyások, bazaltkockás térburkolat is, szép, na!), a Dugonics tér – hát ezt rendesen felszántották, mint Háry a császár udvaráááát… Na, lesz-e már egy ládánk? A Honvéd-téri református templom virtuálisa jó lesz.

  A tér maga is barátságos, mögötte a honvéd laktanya – itt laktak a gimis barátomék. Saci főnyeremény volt: matekból tökéletes, mellesleg művészien rajzolt, az ő magyar- és törikönyvében voltak a legdekoratívabb illusztrációk: sárkányok, nőcik, harcosok, varázslók, Liszt Ferenc arcára rárajzolta az izmokat kívülről, és biztosan tudta az elipszilonos szavakat – röpdolinál megfizethetetlen az ilyen padtárs.

Nos, a „láda” nem okoz meglepetést. A jelszó oda van írva, beküldöm, bemegy. Úgy mellesleg valami ilyesminek gondoltam a „szegedi templomok” ládát, de az egy hagyományos lesz valahol , egyelőre messze, ahol nem is nagyon van templom.

Ő tehát az első szegedi ládám. Itt viszont már kezdenek egymásba érni a célok: a Nagyárvízi nagy séta egyik pontja egy dombormű. De ha már itt vagyunk, a mellette levő kis zárt tér is megér egy pár percet: A Sárkányölő Szent György szobor, és vele szemben egy halott rovart cipelő csoportot ábrázoló alkotás…

 nem tudom, kinek a műve és mit ábrázol, de látványos. Egy kicsit beállok én is cipelni.

 A másik multi (a Szegedi városnézés) miatt (is) be kellene menni a Dóm térre, de az nem kihívás: a fából faragott harcos neve annyira tetszett mindig, hogy anélkül is tudom. Amúgy a Dóm tér mindenestül egy napi program lehetne, annyi ott a látvány: a Fogadalmi templom, a Dömötör-torony, az árkádok alatti szobrok, az Órajáték, a könyvtár, a Szabadtéri Játékok kulisszái, ha megéheztél, a Tejivó… mindent nem lehet, most egy kicsit célzottan ládázgatunk.

Az árvízi emlékműnél érünk ki a Tiszához.

 Engem mindig lenyűgöz, ahogy a szűk belvárosból kibukkanva kitárul a tér, ezüst pikkelyeit csillogtatja a folyó

A klinikák előtti sétányon ballagunk a „régi” híd felé, játszunk a szobrokkal,

 az egyik kedvencem a lovagló fiú.

Most nem látszik, miért: a mögötte lévő házfalra mókás grafittisek rá szokták fújni a szobor árnyékát – olyankor ez az egy hely van, ahol a Nap megvilágítja valaminek az árnyékát. Na mindegy, rend van.

A híd, a Tiszavirág-szobor, az árvizeket jelző mérce, a múzeum és a park – egy csomó multipont, három rejtésé, vegyesen.

És át is lehet - kell – sétálni a túloldalra, mert ott a Liget, Csak mesélek, sztorizgatok M.-nek a szabadtéri színpad koncertjeiről, amiket a parkban hallgattunk végig, a Vidámparkról, a körhintáról, ahol majdnem elrepült a cipőm, a Vigadóról, aminek a kerthelysége mennyi sok jó buli helyszíne volt…

Most más, csak a csontváza bujkál megszégyenülve a burjánzó bokrok alatt.

 Itt a szökőkút, a templom mellet – ez a tiszavirágoké. A templom pedig – ez van legközelebb a templomos ládához -  valaha híres, „botrányos” helyszín volt: a hetvenes években egy fiatal lelkipásztor szolgált ott, a „farmeres pap”, aki eléggé népszerű volt a környékbeli fiatalok között – ezt meg nem nézték túl jó szemmel a város akkori vezérei. Hát, ilyen volt akkor a világ.

Az GCSZTE ládához vezető ösvények szeméttel, mocsokkal ürülékkel „díszesek”. Konkrétan egy kétökölnyi kupacot kell átugrani, amint a bokrok takarásába érsz. A láda megvan, mókásan bedugva a helyére, a megfejtéshez ki kell találni, hogy hogyan lehet boka magasságban „felfelé nyúlni” – de lehet.

A méltatlan helyen lakó dobozt kiviszem egy kicsit napozni.

 Van benne egy szép teknősbéka. Nem ismerem, de akkor már ilyesmit is láttunk, majd egyszer kiderítem, mit akar tőlem a hüllő.

Visszafelé kéne menni, mert az idő kezd már vadulni, 30 fokos hőségben izzik a híd. Meglátogatjuk még a múzeum melletti szobrot – sajnálom, hogy a Móra-parkba nem hív el egyik láda sem, bizony ott vannak még valahol ifjúságunk andalgó lábnyomai a gyöngykavicsos utakon…

Na, majdnem meglenne a Városnéző séta-multi, ha… Ha nem menet közben gondoltam volna, hogy „kell” ez is. Nem baj, visszamegyünk a Lófarához, úgyis útba esik a Zsinagóga felé. Közben pedig egy emberes fagyit is beszerzünk a Klauzál téri híres cukrászdában. A fagyi finom, de persze ez a híres cukrászda csak azért híres, mert az igazi, régi, nagyhírűek megszűntek: a Virág, vele szemben a fagylaltosok „Kába köve”-ként üzemelő Kis-Virág, a Dugonics-téri Z-Nagy… Mindegy, Szegeden finomak a fagylaltok, 35 fokban pedig az ember nem nagyon nosztalgiázik.

Megvan a huszár, akit meg kell számolni, visszatérünk a talányos zsinagógához. Jó-jó, hogy fa meg odú, de a kert most is bevehetetlen, át nem mászok a kerítésen, még felfalnának Oriza-Triznyákék. Jövök-megyek az úton (erre jó a szombat déli forróság: egy lélek sincs az utcán), már eltettem a gé-t, hagyjon békén az ötleteivel, és… És van egy odú! Na de milyen? A nyílásában valami három arasznyi lifegő szürkés-barnás függő undorság. Fogok egy botot, lepiszkálom ezt az izét –és hoppá! Lepotyog a láda is!

Na, ehhez szerintem senki nem nyúlt volna hozzá. Félreteszem a gusztusomat, kibányászom a ragadós nemtudommiből a ládát, győzelem! Még egy log megvan, csakhogy ezt oda visszadugni nem lehet, a fában élő lények kiették a helyét. Szerencsére a leírás szerint vissza tudom rejteni (elnézést, kedves Ládagazda, ha ezt gondoltad a leírásban szereplő „nehezítésnek”, nekem csak az eredeti módon sikerült visszarejtenem a dobozt.) Hát ez eléggé próbára tette a gyomromat. Meg a macskaszag. Tehát nem vagyok éhes. Akkor?

M. is bírja még. Haza menjünk vagy a Kálvária-térre? Én döntök (néha van ilyen), úgyhogy séta lesz, csak utána ebéd.

A Kálvária tér (valaha Úttörő tér volt a neve, ahogy a Mars téré Marx – bár ez utóbbira sosem állt rá a szögediek nyelve: Marx-nak írták, Mars-nak ejtették) szintén ismerős hely. Most csak a Minimultit keressük fel, mégpedig a forróságban varázslatos, hűvös, klimatizált úton: az egykori Kendergyár helyén most egy hatalmas pláza húzódik, azon kell keresztülmenni, közben megmosdunk, kicsit rendbe szedjük magunkat, a túlsó oldalon kibukkanva alig 100 méter a ládika. A másik fele – a kálvária – mintha zárva lenne, hát a kerítésen keresztül kandikálunk be, a jelszó összeáll, a harmadik log is elmegy.

Jó tett helyébe jót várj – így szokott lenni a mesékben. Itt sincs másként: a kitartó kesselés jutalma a Kálvária-cukrászdában felszolgált jéghideg limonádé. Lenne még további bónusz is, mert a cuki mellett egy söröző van, ahol kézműves ír sört mérnek – de minek? Kemény terveim délutánra autóba szólítanak, nem nyúlhatok a csodálatos nedűhöz, pedig mélyvörös színe, illatos habja nem mindennapi örömöket ígér, már a közben 40 fokra felkúszó kánikula miatt is, de nem! Állhatatos vagyok: egy palackkal elviszünk, ez lesz a nap végén a jutalmam!

Otthon ebéd, pihenés, töltekezés, és a délutáni tervek:

Az árvízi multiládát autóval fogjuk befejezni, három maradék pontja a város két végében van. Félúton felcsípjük a Városnéző láda utolsó megmaradt pontját, azután át a Tiszán, amikor ott végeztünk, az új hídon visszatérünk, és már ott is találjuk magunkat a Vér-tónál. Szép terv, csakhogy rég volt már, amikor ismertem a város minden zegét-zugát, mellékútját. Kézenfekvő a megoldás: a nővérem, aki nem származott el az ország túlfelére. Ő lesz a navigációs berendezésünk, amolyan PBA (Personal Biological Assistant) – Beprogramozzuk, ígérünk neki fagyit, és már indulunk is!

Alsóváros: Emléktábla egy házon, amely előtt 20 centis átmérőjű gyönyörű mályvákból áll a sövény, majd a Mátyás-templom. Itt meg búcsú van. Átszellemült nénik néznek feddőn a lenge öltözetű turistákra (szegény M. be akart kukkantani a templomba – majd máskor),

 majd át a városon, az utolsó tábláért. „Majdnem” megvan az árvizes körút, még útba ejtjük a régi víztornyot,

Nem, nem jártunk Pisában! :)

 na, ott meg egy hasonszőrű párossal találkozunk:  A fiatalok bőszen – és némileg tanácstalanul – birkóznak a telefonnal: nem adja meg magát a jelszó. Meleg van, nem úgy forog az ember agya, mint normálisan. Én súgok nekik egy kicsit, cserébe ők is nekem. A két log így 1 perc különbséggel kerül be a rendszerbe.  J

Tehát az árvízi multi: Együtt a koordináták, remélem, hogy nem is szúrtam el, mert hát a krampuszunk nem szokott nagyon lazítani – de ez most korrekt, szépen oda visz minket a Széchenyi tér illetékes emlékművéhez.

Jó, hát persze, ezt már előzetesen kitaláltam, amikor Miskolcon terveztük, mert a segítségül megadott kis rejtjeles mondat olyan elemre utalt, ami csak egy van a belvárosban. Megnyugtató, hogy az egész napos bolyongás eredményeként pont ugyanoda érkeztünk, ahová már délelőtt elmehettünk volna – de persze a dolgok értelme más, Ilyen alapon nem is jártunk volna körbe a városban, akkor minek az egész?

Na mindegy. Kéne a láda – de az nincs sehol.

Az előadás a következő: A nővérem, M. valamint egy mugli házaspár ülnek a szoborcsoport oldalánál levő két padon, szemben a „céllal”. Én feltűnés nélkül (???) felmászok a talpazatra, leülök, és elkezdek szemezni az idegen párral. Azok kínosan fészkelődnek, de nem mennek sehová, érzik, hogy itt valami performansz van kialakulóban. Én továbbra is szemkontaktusban, óvatosan becsúsztatom a bal kezemet a vélt rejtekhelyre… matatok… még beljebb nyúlok... matatok… a manóba a muglikkal, aláfekszem a szerkezetnek, megpróbálom bedugni a fejemet a 10 centis résbe, kalimpálok a lábammal – és NINCS OTT ALÁDA!

Hát ezért volt az egész napos gyaloglás, a vízhólyag a talpamon, a forróság? Ejh, hát csalódott vagyok.

Jól megadva a pótjelszó persze működik. Mire mindent letudok házaspárék mégiscsak elmenekültek, veszélyesnek ítélve a közelségemet. Vigaszra vágyom, és mi lehet az? Na? Na mi?

Hát fagyi! A délelőtti fagylat-dőzsölés megismétlése, most már tapasztalatok birtokában (a rummal áztatott piskótás kuriózumoknál sokkal finomabbak a klasszikus gyümölcsösök) kap belőle M. is és a tesó is.
 

Lefelé ballag a Nap, és a tervek között további három láda szerepel: A régi vasúti hídé – az egyszerű, az alternatív jelszóval oldom meg, keresgélés céljára a másikat, a Füvészkertit tartogatom. Az egy klasszikus geoláda, azon majd bemutatom a nővéremnek, hogy mit is művelünk mi a nyár eleje óta. Nincs is vele gond. Hanem a nevét adó füvészkert már zárva. A kapun bekukucskálva lövök egy fotót: a Füvészkert alapítójának Győrffy István professzornak emléket állító gyűrű-domborműről.

 Hogy miért? Mert ebben  - szerénytelenül – az én kezem munkája is benne van. Jó, hát apró kis munka volt az: a gimnáziumi rajztanárom, Hemmert János készítette. A kedvenc tanárom volt, másféle, vibráló művészember. Akkoriban csak annyit tudtunk róla, hogy „jó fej” – és ez elég volt sokmindenhez. Talán miatta látom néha kissé máshogy a világot, mint a többség. Na, szóval ő volt az egyetlen tanárunk, akihez feljárhattunk. Zenét hallgattunk, beszélgettünk, mesélt a világjáró útjairól – és amikor ezt a bizonyos emlékgyűrűt készítette, egy alkalommal minket (egyik barátomat és engem) kért meg, hogy tartsuk a bronzlemezt, amíg ő dolgozik rajta. Hát ezért, a tanárom miatt fontos nekem ez az alkotás, Nem azért, mert „én is benne voltam”, mert hát ez persze nem igaz – hanem mert Hemmert Tanár úr  - valahogy ott van…

Ez már igazi este. A vészjósló nevű Vér-tó környékére kell eljutnunk, az Szeged átellenes pontja – és az alföldi városok szeretnek szétlapulni, van hely, széles a határ – a célpont egy zegzugos lakótelep. Na, itt vettük igazán hasznát a nővéri iránymutatásnak. Gyorsan leparkolom az autót, innen már látszik is a látnivaló: A székelykapuk sora. Maga a tó persze nem vérrel van teli, ez régen is valami mocsarasodó kubik volt, kárászokra pecáztunk benne. Aztán, ahogy körbenőtte a lakótelep, meghagyták parknak, látványnak, szúnyogkeltetőnek – záportározónak. A mellé emelt domb a környék legjobb szánkópályája – télen. Most a telepi lakók csoportosulnak rajta, kissé ódzkodva közelítjük a hangoskodó társaságot… aztán fel is adjuk a nézelődést, jobb a biztonság. A ládát megtalálni nem egyszerű, kutyasétáltatók, bicikliző gyerekek, és a dombon hangoskodó nép további három-öt-nyolc fős különítményei között kellene feltűnésmentesen vadásznunk. Hát, úgy-ahogy. M.-nek esélytelen lett volna, az én alkatom segített kiszúrni a dobozkát. Aztán már csak visszatenni volt nehezebb.

Innen már tényleg haza vezetett az utunk. Családi vacsora, beszélgetés – hiába, ritkán látott vendég vagyok én erre -, és persze a délelőtti zsákmányom, a mélyvörös ír sör – ez volt a program. Éjfél körül járt már az idő, mire aludni tértünk.

Nem, nem tudtam most sem aludni. Az ifjúkor emlékei ott tolongtak a gondolataim között, kerge összevisszaságban, képek, arcok, történetek, érzések, eltűnt és megmaradt helyek, kalandok – huszonéves napjaim.