Megvan. Megvan? Megvan!!!

Van ez a hányatott sorsú "Diósgyőr Vára" nevű ládika itt a város szélén. Szegény, a névadójától olyan félórányi (na jó, nekem órányi) mászásra lakik , mit lakik, rejtőzködik! Mégpedig nagyon. A logok szinkópa-szerűen sorolnak: nincs-megvan-nincs-nincs-megvan-nincs-nincs... Tavalyelőtt rendbe tettük, azóta nem közömbös, mi történik vele. Mert továbbra is olyan: van, akinek kihívás, mások bosszankodnak, nem találják...

A hidegfront kisöpörte a fojtogató szürke gázt a városból. Szikrázó napkeltére ébredtünk.
Végre! A hátizsák már hetek óta bekészítve, gyógyító-készlet (hátha tényleg elveszett), GPS, akksi, lámpa, kötszer, Kozel (hehe), mindenre felkészültem. Már csak M.-et kell rábeszélni. Nehéz. Érzi az időjárást. Én nem, igaz, nekem is lennének történeteim, de inkább nem kezdek bele a vetélkedőbe.

Indulunk!
:)))
Városi láda, úgyhogy városi busszal közelítjük. Hibás döntés, mert ez egy hétvégi, városnéző járat, megáll Rozi néninél, a sarki fűszeresnél, mindenhol. Átszállva a villamosra szinte száguldunk. Relatív.

Az ismert, leírásban szereplő megközelítést már unásig ismerjük. Ha csak rá gondolok, elkezdek mélyebbeket lélegezni, mert kell még egy kis oxigén, úgyis kevés lesz. Főleg most, a pulykás-bejglis két hetes alapozó edzés után... A Tuhu-n kinéztem egy "jobb" lehetőséget: valami Kohász-út.

A Tuhu-n szép piros, itt viszont iszapos medernek néz ki. Én... nem nyilatkozom, M. viszont igen: szó sem lehet ismeretlen vádikról, hegy van, szél van, migrén van, hát jó, meghátrálok. Végülis pár száz méterre van a hagyományos út kezdete. (Megjegyzem, az is egy vízmosásban halad - ha úgy akarja a kesser. Persze lehet toronyiránt is... khm...)

Mászunk hát toronyiránt. Igazságtalan a verseny, Akkor lennénk pariban, ha a párom felvinne a hátán egy zsák cementet. Nincs cement, én viszont kezdek lemaradozni. Nézegetem a rügyező galagonyákat, a busa kis hóvirágokat, a hangyák szerelmi életét - egy fenét! Csak le-lekuporodok, amíg a pulzusom visszacsitul 150 alá.

Hát így megyünk a vízmosás-mentes úton. Lassan azért csak-csak felérünk a rejteket képező sziklák - tövéhez. Mivel úgysem tudnék hirtelenjében több emelkedést leküzdeni, inkább nézelődök egy kicsit, fényképezgetek, lélegzek (de jó, már nem kell a fülemen is szívni a zoxigént), M. meg eltűnik.

Valami ilyesmi. Na, itt keress egy kővel lezárt, ládányi üreget! :)

Kiabálok neki.
Hiába. A friss északi szél hangosan orgonázik a kopár ágakon, érdekesen zümmög az erdő, az én hangom, ki tudja merre bukdácsol.

Nem baj,innen már tényleg nincs mesze a rejtek. Fölszuszogok, és... Ott a párom, valamint egy melegítős hölgy. Hogy honnan került oda, az rejtély. Nem ládász, nem érti a nyelvünket. Szerencsére továbbáll, eltűnik, ahogy előkerült. A tűzrakó hely is érdekes, már kettő is van, egy fent, egy másik itt, közvetlenül a "mi" szikláink mellett. Megérkeztünk.

A kő M. mögött - na ott indulj el lefelé...

 Pihengetek egy kicsit, mert azért itt nem kéne megbillenni, -botlani. A tűzhely mellett, az első szikánál lefelé vesszük az irányt. Lefelé kell mászni. Aztán, amikor elégnek érezzük, megint lefelé. Egy szép nagy, világosszürke sziklafalhoz támasztom a hátam, innen látszik a "panoráma", a cipőm orra előtt pedig a ládát rejtő üreg. Gyakorlatilag a dobozon állok.


Biztosan? Kissé öntelt vagyok, pedig azért jöttünk, mert én is kételkedtem a láda meglétét illetően. Na, nézzük. Lelépek az üreg szintjére, odanyúlok, ahol a takaró kő volt - hoppá, nem mozdul! Na! ... Na azért!

Ott!

 Ez ennek a titka: A hegy magába olvasztotta a záró kövecskét, szinte semmiben  nem tér el a többitől. Ha valaki nem "dolgozza fel" az egész töredezett hegyoldalt, és nincs szerencséje, tényleg nem tudja meglelni.
Ami azért elég baj, mert enélkül puszta szívatás a rejtés. Mássz fel alig járható vízmosásokon, néz távoli háztetős panorámát a nyiladékon át, kapard a köveket... És, ha nem nyertél, mehetsz vissza, azzal a gondolattal, hogy fölösleges volt.

Öröm, bódottá!
Minden rendben.

Mondhatnánk, hogy nem kell ide ennyi konspiráció, hiszen ott van a csodálatos technika, műholdolvasó-gép, Irakban a szellőzőablakon bement a Tomahawk, mit kell itt lamentálni annyit? Hát csak azt, hogy a GPS-nem működik. A ládától 4 méternyire mutat 2 m-t a szakadék felé. Ha felállok, azonnal 16-ot. Aztán megfordul az iránytű, hogy nem is arra. A telót rátettem a rejtekhelyre: az átlagoló app a szélességet 0.001, a hosszúságot 0.003 perccel számolta máshová, mint ami a ládaadatoknál szerepel, mindezt 10 m-es pontossággal. Ez itt, ezen a terepen pont elég ahhoz, hogy sose találd meg a cuccot. Itt nem találna el a Tomahawk :))

Ezzel itt nem sokra mész

Nos, ha ennyi leírás az esetleges utánunk jövőnek kevés lenne, a telefonom még mindig él - és van még támpont, amivel segíteni tudok.

Tehát a láda. Szép, egészséges, tiszta, alig fér bele az ajándék - egy plüss-szarvas nem is, ő külön csomagolásban várja új gazdáját.

Ha már kezünkben a book, írunk is bele, aztán szépen visszafalazzuk az üreget. Nos, azért tettem rá még vagy két követ, hogy ne tűnjön annyira természetesnek. Ezzel együtt is csak alulról látszik, szóval tessenek kitartónak lenni, kedves kesserek!

"Itt jártunk"

Na tessék, mi is visszarejtettük a "helyére". A következő keresőknek tudni való, hogy itt valami turista-csapás visz, M. szerint a mackós néni éppen a láda felől érkezett, ott vannak a tűzrakó helyek, az eredeti láda pedig elég csúnyán nézett ki  -szóval megértem én a rejtőt, hogy próbálta "biztonságba helyezni" a dobozát, bár ez mintha túl jól sikerült volna....

Lefelé ballagni sem egyszerű, most azok az izmaim nyafognak, akik az imént még nem értették, mit szuszákolok annyit... A zsákon persze könnyítek, A "vén kecske"-típusú sörösdobozból kiszabadítom a belé zárt szellemet.

Mert megérdemlem :)))